Két nap telt el. Az ötödik napon értem el Kisbért, a Bakony kapuját, amit azért is vártam, mert egy wmn.hu olvasó D. Tóth Kriszta Facebook oldalán az egyik útibeszámolómról szóló poszt alatt kedvesen meghívott magához. Mivel több napja egyedül gyalogolok, kifejezetten vágytam a társaságra. Arról nem beszélve, hogy a velem egyidős Adrienn kesőbb azt is felajánlotta, hogy talpreflexológuskent szívesen megmasszírozza a lábaimat, és hát erről végképp nem akartam lemondani - hadd ne mondjam, milyen alattomos kis görcsök keletkeznek az ember lábában 115 km legyaloglása után...

A találkozásunk első perceiben elmeséltem neki az egyéb fájdalmaimat is, mire Adrienn így válaszolt: oké, a kineziotapaszt ismered? Gyere, megcsinálom azt is. Igen, abban a bizonyos első posztban azt írtam, hogy történnek majd velem csodák ezen a magyar Caminón is, ugyan miért is hitetlenkedtem most? De mégis... Adrienn egy csoda volt számomra ezen az úton, és remélem, hogy egyszer én is segíthetem majd őt, amikor elindul a kisbéri háza előtt vezető Szent Jakab-úton.

És valószínűleg nem ez lesz az egyetlen csodája ennek az útnak... Két napja azt írtam a jegyzetfüzetembe: "a szabadság: repülés. Az egyetlen létezési forma, ahol a madár önmaga lehet." Miközben ezeket a sorokat leírtam, kaptam egy üzenetet valakitől, amitől egyszerre megrémültem és fellelkesedtem. De ez már egy másik történet, amit majd pár nap múlva mesélek el nektek... Most folytassuk a következő, hatodik nap krónikájával.

Kinyitottam a szemem, kitapogattam a fejem mellett a telefont. Hajnal három, klassz. Bár vegülis este kilenckor már kidőltem, máskor sem alszom sokkal többet hat óránál. Kinyújtottam a lábam a hátizsákban, és valahogy szokatlan volt az érzés. Óvatosan feszítettem tovább. Semmi. Teljesen hátrafeszítettem a lábfejemet és vissza a térdemet. Nem fáj, ezt nem hiszem el! Tata előtt, a harmadik napon az erdőben, a nyakig sáros utakon, majd az aszfaltos kerülőúton sikerült annyira túlerőltetni a lábamat, hogy a bal térdhajlatom rendesen beödémásodott, a vádlinyújtás például konkrétan lehetetlen volt. Akkor posztoltam ki a saját privát Facebook oldalamra a tóparti szandálos képet azzal a szöveggel: "ugyanitt kineziotapaszos kerestetik". Mondjuk kevés esély volt rá, hogy épp a zarándokutam falvakon átívelő útvonalán találok véletlenül egy szakembert, aki ezzel a speciális módszerrel kezeli a mozgásszervi panaszokat... de poénnak jó volt, ott a közösségi oldalamon, amit csak a legközelebbi barátaim olvasnak.

Ki gondolta volna, hogy a kérésemet valaki meghallja, és egy olvasónk képében egy igazi angyalt küld a segítségemre.

Gina képei az ötödik és hatodik napról (ha rákattintasz, nagyobb méretű, lapozható galéria nyílik):

Prónay-Zakar Gina