Tamás azonnal Banyuskának szólította Adélt, aztán megkérdezte, hogy nem zavarja-e, lévén hogy születése óta így becézi…

Engem egyáltalán nem zavart addig a napig, amíg a pszichológusom azt nem mondta, hogy ezzel van egy kicsi probléma” – válaszol nevetve Adél.

Tamás aztán megkérdezte, hogy vajon miért nem mondta el a pszichológus, hogy mi ezzel a baj. Adél persze nagyon bájosan válaszolt, hogy elmondta, de inkább nem osztaná meg senkivel, mert akkor sírás-rívás lesz már a beszélgetés legelején. Hát sírás nem lett, de tényleg nagyon mélyen elmerültek a közös, apa-lánya múltban. Mindenesetre Tamás azért elkérte a pszichológus számát, mert ahogy ő mondja, szerinte nagyon kedves elnevezés, mindig megtelt a szívem melegséggel, amikor így szólítottalak”. Amúgy Adélnak sincs semmi baja a nevével, bár kiderül, hogy mostanra már tényleg csak az apukája hívja így.

Tamás nem sokat beszél mellé, őszintén elmeséli, hogy milyen bonyolult családi viszonyok alakultak ki az élete során, hogy Adél féltestvérei kicsodák, és mennyire hálás a sorsnak – és kicsit sem mellékesen gyerekei anyjainak –, hogy mindenki mindenkivel jó viszonyban tudott maradni. Mára már Tamás unokái, többek közt Adél kisfia is nagyon szeretnek együtt lenni, és ez mindkettőjüknek jó érzés.

Esik sok szó a kaposvári évekről, a legendás színházi közegről, amibe Adél beleszületett, és ami tulajdonképpen akaratlanul is becsempészte a bőre alá a színház iránti rajongását.

Volt olyan, hogy az iskolából azért lógtam és mondtam azt, hogy fáj a fejem, hogy bemehessek a színházba, mert már nagyon hiányzott” – meséli Adél, és az igazán különös az, hogy nem ekkor döntötte el igazából, hogy neki is a színház lesz az élete. Az a felismerés jóval később jött, de hogy mikor? Ezt is elárulja majd a beszélgetés során.

De vissza közös évekhez, a gyerekkorhoz! Megható és szívszorító is egyben, amikor elmesélik, hogy a színházzal szemben laktak – mivel ott volt a színészszálló –, és amikor Tamás nem volt a színpadon, akkor átnézett Adélhoz az ablakon, akitől azt kérte, hogy amikor fél, akkor tegyen ki egy lámpát. Hát volt ilyen: Adél félt, sokszor félt. Ugyan könnyeden meséli el ezeket, de persze néha kitette azt a bizonyos lámpát, mire Tamás átkiabált, hogy Banyuska, félsz?”, az igen válaszra meg csak annyit tudott mondani, hogy „Ne félj!”, hiszen már várta is vissza a színpad.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A mondatok között megbújik ugyan némi lelkiismeret-furdalás Tamás részéről, de a másik oldalról neheztelés semmi.

Érdekes, hogy ők ketten mennyire más típusú emberek, színészek. Tamás azt meséli Adélnak, hogy számára egyes előadások olyanok, „mintha jakuzziban lennék, feltöltenek, kikapcsolnak”, majd megkérdezi, hogy Adél is így van-e vele. A válasz határozott nem, ahogy ő mondja, „van olyan, ami könnyed, jólesik”, de alapvetően Adél bármilyen jelmezt vesz le előadás végén, így vall róla:

„Úgy érzem, hogy mázsás súlyoktól szabadulok meg minden alkalommal. […] Engem más kapcsol ki. A víz, a levegő, a napfény, meg ilyenek.”

Hát ebből is láthatjuk, hogy nem volt tévedés az apa-lánya páros beszélgetése, mert ők maguk is sok újat láttak meg egymásban. Tamás még azt is megtudhatta a saját lányától, hogy ő milyen típusú színész, amikor próbál. A válasz pedig gyönyörű volt: „Olyan vagyok, mint egy üveg, amit megtöltenek.”

Hát ez a beszélgetés is egy eddig számunkra üres üveg feltöltése volt. Nem érdemes senkinek kihagynia, hiszen csak nekünk mondják. Na jó, egy picit egymásnak is…