–

Lannert Judit a Balzacnak adott interjújában arra utalt: a köznyelvben gyakran „kisgimnáziumként” emlegetett iskolatípus jelenleg az elitet segíti, hogy szerzett státuszát megőrizze. Megemlítette azt is, amit egyébként sok élvonalbeli iskola pedagógusai, vezetői is hajlamosak elismerni: ezeknek az intézményeknek a kimagasló mutatóit sok esetben inkább az oda bekerülő gyerekek tudásának és képességeinek magasabb szintje eredményezi, s nem feltétlenül az adott iskola hozzáadott értékének indikátorai. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne volnának magas színvonalúak ezek a képzések, de tény:

egy jól tanuló, olvasott, magasan motivált gyereknek szárnyakat adni nem nagyobb kihívás, és ezáltal presztízsben sem kellene megelőznie az erre lehetőséget kapó tantestületeknek azokat a pedagógusközösségeket, akik a legkülönfélébb módon akadályozott diákokkal dolgozva küzdenek meg minden sikermorzsáért.

Mindenki a legjobbat és a legjobbakat akarja?

Felesleges, és a valós társadalmi párbeszédre nézve kártékony lenne elhallgatni, hogy sok szülő kimenekíti a gyerekét az általános iskolából. E döntés mögött számtalan tényező húzódhat meg – magatartási nehézségek, a szaktanárok hiánya, a gyerek átlag feletti tanulási tempója, esetleg a tanítási módszerekkel való elégedetlenség. A paletta széles, az eredője pedig nyilvánvalóan az, hogy mindenki a szerinte legjobbnak tartott lehetőségeket akarja biztosítani az utódnak. Ezt a szándékot az apák, anyák gyakran rejtegetni igyekeznek, hisz’ ha kitudódik, az jellemzően újabb kifordított földkupac az otthoni közeg és az iskola között húzódó egyébként sem sekély árokban – akárcsak maga a titkolózás. Az intézmények ellenérdekeltek legjobbjaik ilyen módon történő kiválasztódásában, hiszen a „jó tanuló” húzóerő, „lehet vele haladni”, emellett szállítja a versenyeredményeket is, mely – sajnos – még mindig óriási presztízskérdés az iskolák többségében.

De valóban a legjobb opció egy hat- vagy nyolcosztályos képzés? Egyes esetekben természetesen indokoltnak tűnik, mert a diák valóban szenved az osztályközösségében, sokkal gyorsabban tudna haladni, mint a többség, a koncentrációban zavarják a hangoskodók, esetleg ő maga is valamilyen tanulási nehézséggel küzd, és ezzel kapcsolatban helyben nem kapja meg a megfelelő támogatást. (Bár kérdés, hogy egy szakvéleménnyel rendelkező gyermek milyen esélyekkel indul a felvételi folyamatban.) Olykor azonban a szülőt tévútra viszik a gyermeke előrehaladásával kapcsolatos vágyai, nem reálisan értékeli a motivációját, érdeklődését, nem jól méri fel az erősségeit, gyengeségeit.

Sajnos épp elég szorongó, akár szuicid gondolatokkal küzdő gyermekkel találkoztam már pályafutásom során ahhoz, hogy lássam: a legjobbnak vélt lehetőség sokszor épp a mentális problémák felé vezető úton megtett első lépés.

Akikre büszkék vagyunk

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a legjobbnak, legügyesebbnek, legtehetségesebbnek vélt tanulók egészen pontosan milyen tulajdonságaikkal vívják ki környezetük elismerését, pontosabban mi az az attitűd, amivel az „akikre büszkék vagyunk” tablóra felkerülhet egy-egy diák. 

Az általánosítás hiba volna, de néhány tulajdonságot azért nagy biztonsággal ide sorolhatunk: