–

1077. január 25–28.: IV. Henrik, a Német-római Birodalom császára, a földi világ egyik legnagyobb hatalmú embere napokig áll a hóban egy észak-itáliai vár előtt, hogy vezekeljen. Így esedezik VII. Gergely pápához, hogy fogadja vissza a katolikus egyházba, amit a Szentatya meg is tesz. Az esemény egyike a világtörténelem leghíresebb bocsánatkéréseinek, és a Canossa-járás mint kifejezés a köznyelvbe is bekerül.  

2026. május: bár teljesen más a korszak és a kontextus, egy újságíró a fenti jelenetről olvasva eljátszik a gondolattal, hány napig kéne fagyoskodnia hóban-fagyban Orbán Viktornak, Rogán Antalnak, Lázár Jánosnak, a többi fideszes politikusnak, NER-lovagnak és propagandistának az ajtónk előtt, hogy megbocsássuk nekik az elmúlt 16 évet. Ez az újságíró valahol vágyik arra, hogy az előző rendszer szereplői mély, őszinte megbánást mutassanak a sok gyűlöletkeltésért és lopásért, amit elkövettek… – de csak ennek a szövegnek a végére fogja igazán megérteni, hogy ez a vágya, még ha teljesülne is, akkor sem vezetne sehova. 

A hárításokkal körülbástyázott tudat

A fenti két bekezdés tehát csak a képzeletemben zajlik, mert a valóságban még csak pszeudo (látszólagos) bocsánatkérések sem hangoztak el a választások óta.

Nem jutottunk el a passzív szerkezetek („hibák történtek”), a feltételes módok („elnézést, HA kárt okoztam”) és a határozatlan névmások („sajnálom, ha BÁRKIT megbántottam”) ingoványos talajára sem, vagy amikor valaki egy kisebb dologért, például a szóhasználatáért kér bocsánatot, miközben az alapvető verbális agressziójáért vagy a hazugságáért nem. 

Amik viszont feltárultak előttünk az utóbbi napokban – például Szijjártó Péter, Hankó Balázs, Balásy Gyula interjúiból –, azok a felelősséghárítás klasszikus példái. Irvin D. Yalom az Egzisztenciális pszichoterápia című könyvében foglalja össze ezeket a védekező mechanizmusokat.