Úttörőnyakkendő, pálinkaszag és sörkorcsolya – Május elsejék a szocializmusban

–

Mit jelentett a nagy tömegeknek május elseje a szocializmus idején?

Például azt, hogy aznap végre senkinek nem kellett dolgozni. Azért elég vicces belegondolni, hogy épp a munka ünnepének napján nem építettük a szocializmust. 

Este néztük a tévében, ahogy Kádár János megállás nélkül integetett a tribünről, előtte hatalmas tömegek vonultak lengedező zászlókkal, „zengtük a dalt, üde mámoros ajkkal”, az ideológiai üzenetek viszont valószínűleg elég kevéssé fogták meg az ünneplő tömeget. Ellenben az ingyen sör és a potyavirsli nagy lelkesedést váltott ki mindenkiből.

Persze körülbelül ezerszer elhangzott aznap a recsegő hangszórókból – a többi munkásmozgalmi induló mellett – az obligát dal is: 

„Itt van május elseje,
Énekszó és tánc köszöntse!
Zeng és dalol az élet,
Szállj csak, zeneszó, ének,
Ébresszed a magyar népet!”

De ez akkor senkit nem zavart. Engem sem. Egyszerűen ebbe nőttem bele. Mi sem volt természetesebb annál, mint az, hogy együtt énekeltük ezeket a primitív és ízléstelen rigmusokat.

Persze én is lelkesen lengettem a papírzászlót a kötelező felvonuláson, este pedig izgatottan vártam, vajon mi lesz majd a Felvonulók kérték című elmaradhatatlan televíziós műsorban. Mégis arra emlékszem leginkább, hogy semmi másról nem szólt ez a nap az úgynevezett munkásosztály számára, mint a férfiak kollektív lerészegedéséről.

Még az is megfordult most a fejemben, hogy a férfiak többnyire az elveszített szabadságukat öblítették le az ingyen sörrel.

„Május 1., a proletár nemzetköziség harci napja”

Bár én akkor még nem éltem, de most kíváncsiságból megnéztem az 1948-as május elsejei felvonulást a korabeli Filmhíradóban. Csak egy rövid részletet mutatok a filmben elhangzott lidérces szövegből:

„Csodálatos díszben, vérvörösben és piros-fehér-zöldben, a magyar dolgozók színeiben, felemelkedést hirdető jelszavakkal, a dolgozó nép vezetőinek, a baráti Szovjetunió és testvéri szomszédnépek kormányférfiainak képeivel, virággal ékes házakban ébredt a negyedik szabad május elsejére Budapest népe.

Még szürkén, fakó árnyakkal időzött a hajnal a város felett, amikor a házakból megindult ifjú és öreg, gyermek és felnőtt, hogy idejében odaérkezzen a gyülekezőhelyekre.” 

A Kádár-korszak

Közvetlenül a Rákosi-éra után, 1957. május elsején azért még nem lehettek teljesen nyugodtak az ország vezetői, hiszen a nagy számban összegyűlt embereket egyáltalán nem szerette a hatalom.

Ám addigra már olyan brutális volt a kádári megtorlás gépezete, hogy az '56-os szabadságra vágyók mind börtönben sínylődtek, külföldre szöktek vagy bitófán végezték.

Kádárék tehát mégis bele mertek vágni egy ilyen nagyszabású népünnepélybe: s „a nép, az istenadta nép” pedig vedelte az ingyen sört, falta a potyavirslit, hallgatta a semmitmondó beszédeket, már ami hallható volt belőle, és baromi boldog volt, hogy legalább azon a napon nem kell építeni azt a rohadt szocializmust, ami igavonó baromként tekintett rájuk.

Ekkor még nem a Felvonulási térre vitték az eseményt, hiszen nem állították helyre a ledöntött Sztálin-szobrot, de egészen 1989-ig tribünné alakították a talapzatát, és mindenki bárgyún nézte, hogyan integet Kádár János a tribün közepéről.

Arra határozottan emlékszem, hogy minden tévéadásban feszülten figyeltem, vajon fölkapja-e a szél Kádár maga elé rakott kalapját, hiszen a zászlókat mindig vadul lengette, de a kalap persze a helyén maradt.

Gyerekként még nem voltam tisztában a fizika törvényeivel. (Most se nagyon, de ennyit azért már tudok.)  

Kádár már 1986-ban is úgy beszélt ebben a riportban, mintha a saját paródiája lenne: május elsején még csak pár nappal voltunk Csernobil után, és persze egy kumma szót sem ejtett arról, micsoda katasztrófa történt a „baráti Szovjetunióban”, ahogyan arról sem, mekkora veszély leselkedett ránk is.

1989-ben azonban már nem volt ott Kádár János a tribünön, ez is jelezte, hogy új szelek fújnak, de előtte azért évtizedekig ment a kőkemény ideológiai nevelés a nagy tömegek számára ezeken a felvonulásokon, amelyekben önmagát legitimálta rendszer, és persze „a nagy testvér” is pontosan érezte a hozzá való dörgölőzést.

Bennem egészen biztosan nyom nélkül felszívódott mindenféle ideológiai maszlag, hiába hallgattam annyi éven át ezeket a beszédeket.

Egy egészen másfajta majális, amit soha nem felejtek el

Május elsején a fiataloknak is adni kellett persze valamit, ami más volt, mint a felvonulás, hiszen őket a munkásmozgalmi indulók cseppet sem hozták lázba. Épp ezért a Tabánban sok-sok éven át, más zenekarokkal együtt, az LGT adott nagyszabású ingyenes koncertet május első napján, én pedig évekig ácsingóztam arra, hogy egyszer eljuthassak a „Loksira”.

A szüleim persze nem engedtek el vidékről, de egyszer sikeresen kicseleztem őket. Tizenöt éves koromban, tehát 1983-ban egy kézilabdameccsre kellett volna mennem. Kapus voltam, és a megyei első osztályban játszottam minden hétvégén. Én azonban ezen a napon, ami épp május elsejére esett, a meccs helyett ellógtam Budapestre. A Keletiből egyenesen a Tabánba vitt a busz, nem tudom már, hogyan igazodtam el, de egyszer csak tényleg ott találtam magamat. Elképesztő, hatalmas, semmihez sem hasonlító szabadságélményt éltem át. 

Persze egyetlen fityingem sem volt, ezért semmit sem ettem egész nap, és nem is ittam. Viszont boldog voltam, csak irgalmatlanul szomjas. A koncert után, amikor elindultam, egyszer csak megláttam egy ivókutat, persze ész nélkül rohantam a víz irányába, ezért nem vettem észre azt a hatalmas gödröt a kút előtt. Csak arra emlékszem, hogy kifordult bokával ülök a földön, és nem tudok felállni. Végül fölsegítettek, ittam, elbicegtem a buszig, fölültem a vonatra, és kétszeresére dagadt bokával hazajutottam valahogy. Később értem haza, mintha meccsről jöttem volna, ezért azt mondtam, elvittek orvoshoz, hogy megnézzék a bokámat. 

Másnap pedig, amikor az edző számonkérte, hogy miért nem voltam ott a meccsen, remek alibit biztosított nekem a duplájára dagadt bokám. Szóval azért néha jól jön egy kis baleset.

Egy biztos: aznap, a Tabánban, kifordult bokával és üres gyomorral sokkal többet megtudtam a szabadságról, mint amit addig szajkóztak róla az összes addigi kötelező felvonuláson.

Both Gabi