Makacs kíváncsiság ragyogott a tekintetében – Edith Eva Egertől búcsúzik Al Ghaoui Hesna

–

„Láttak már ennél csillogóbb tekintetet? Nézzék, ahogy a derűs huncutság még most is ott ragyog ezekben a szemekben, minden szörnyűség dacára, amit ez az apró, törékeny, nő átélt.” 

Ezek a mondatok még csak néhány napja hagyták el a számat, amikor egy teremnyi lelkes közönség előtt Edith Eva Egerről – vagy ahogy ő szerette, ha hívják, Edie-ről – meséltem, kivetítve a kettőnkről készült képet a terem hatalmas falára.

Több ember szemébe könnyek gyűltek, amikor elmeséltem megrázó viszontagságainak történetét az auschwitzi haláltáborban, és azt az életigenlést, amivel élete végéig visszautasította, hogy a múlt rabjává váljon.

Most az én szemembe gyűlnek könnyek, ahogy ébredés után néhány perccel kezembe veszem a telefont, és szembesülök azzal, hogy Eddie nincs többé. 

„Én soha nem fogok nyugdíjba vonulni. Nem hiszek a nyugdíjba vonulásban” – visszhangoznak most is a fülemben mondatai, ahogy cinkos mosollyal rám néz. És tényleg soha nem ment nyugdíjba. Néhány éve voltam annyira szerencsés, hogy személyesen találkozhattam ezzel az ikonikus nővel, amikor egy interjú erejéig vendégül látott minket kaliforniai otthonában. Már elmúlt 94 éves, de a forgatásunk előtt a reggelt egy terápiás üléssel kezdte, utánunk pedig még egy dokumentumfilmes stábot fogadott. Energiája, szeretete és derűje bearanyozta a nappalit, amikor óceánparti házban a kanapén az életéről mesélt. Néhány gondolata oly makacsul fészkelte be magát az elmémbe, hogy túlzás nélkül állíthatom: naponta segítenek újrakeretezni azokat a nehéz helyzeteket, amelyekkel szembe kell néznem. 

„Az életben nincsenek problémák, csak kihívások” – állította, és Edith Eva Eger a saját történetén keresztül világszerte milliókat tanított meg arra, hogyan lehet újraértékelni az események súlyát az életünkben.

Hogy mi adta neki a belső erőt, hogy soha ne adja fel? Ez a kérdés foglalkoztatott talán a legjobban a találkozásunk során. És a választ gondolkodás nélkül vágta rá: a kíváncsiság. 

Mindig tudni akarta, hogy mit hozhat a holnap, mindig nyitott szívvel várta a jövőt. Ez tartotta benne a lelket a haláltábor legpokolibb napjaiban is. És ezt a makacs kíváncsiságot láttam ott ragyogni a tekintetében kilencvennégy évesen is. Ez volt a hajtóerő ahhoz is, hogy felnőtt fejjel szembenézzen a múlttal, és felismerje, sosem késő új dolgokba vágni, új lehetőségeket keresni. Így újra iskolapadba ült, hogy pszichológiát tanuljon, majd PHD-zen, és a világ egyik leghitelesebb traumaszakértőjévé váljon. Aki életével, tanításaival számomra a poszttraumás növekedés megtestesítőjévé vált, ahogy a szenvedést tudássá, a veszteséget együttérzéssé, a túlélést szolgálattá alakította az előadásain, könyvein, terápiáin, beszélgetésein keresztül.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Dr. Edith Eger (@dr.editheger) által megosztott bejegyzés

„Soha nem azt kérdeztem, hogy Miért pont én? Hanem azt, hogy Mi lesz most?” Ez a két mondata volt talán a legnagyobb tanítása számomra. Mert Edie kategorikusan elutasította az áldozat identitást.

Nem a múltat tagadta meg, hanem azt a szerepet, amelyet a múlt rá akart kényszeríteni.

Szerinte sokan azért ragadnak benne a gyűlöletben vagy a tagadásban, mert félnek a változástól, és inkább ragaszkodnak a már ismerős helyzethez. Csakhogy amíg valaki folyton a múlt felé tekint, nem tud elkezdődni a gyógyulás. A perspektívánkat muszáj tudatosan a jövő felé fordítanunk, és feltenni a kérdést: Mi lesz most? Mi minden várhat még rám? És minél több döntési lehetőséget veszünk észre az életünkben, annál kevésbé érezzük magunkat áldozatnak.

„Amíg az ember másokat hibáztat, úgy viselkedik, mint egy gyermek. Nekem nincs időm hibáztatásra. Nincs szabadság felelősségvállalás nélkül” – jelentette ki Edie.

És miközben felidézem magamban ezeket a gondolatait, belém nyilall: létezik ennél aktuálisabb üzenet ezekben a hetekben, hónapokban Magyarországon?

Köszönöm Edie azt a rengeteg szeretet, bölcsességet, tudást, empátiát, amit nekünk ajándékoztál! Az emléked és a gondolataid örökre velünk maradnak.

Al Ghaoui Hesna