„Már nem engedhetjük meg magunknak, hogy higgyünk bármiben is” – Donbászi riport

–

A Donbász egy kelet-ukrán, ásványi anyagokban gazdag régió, amely Donyeck és a nagy részben orosz fennhatóság alatt álló Luhanszk megyéket (oblaszty) foglalja magába. (Kelet-Ukrajna legjelentősebb folyójáról, a Don jobb oldali mellékfolyójáról, a Donecről kapta a nevét a Donec-medence, ami ukránul Doneckij bászejn, oroszul Donyeckij básszejn. A szláv név összevonásából jön a Donbász elnevezés – a szerk.) Itt tört ki a 2014-es konfliktus az oroszok által pénzelt szeparatisták és az ukránok között.

Egy évtizeddel később pedig az orosz invázió legvéresebb csatái zajlottak (és zajlanak a mai napig) ebben a régióban, amelyeknek több tízezer ukrán és orosz katona esett eddig áldozatául. Bahmut, Avgyivka, Pokrovszk, Konsztantyinivka – az élet ezekben a városokban már jóformán teljesen ellehetetlenült az orosz bombák és drónok pusztítása miatt.

Ma Donyeck megye képezi az ukrán katonai védelem gerincét az orosz nyomulással szemben.

A militarizált regióból 2022 óta százezrek menekültek az ország biztonságosabb középső, illetve nyugati megyéibe. Augusztusi adatok szerint azonban az állandó veszély ellenére is 220 ezer ukrán él továbbra is Donyeck megye ukrán kézen lévő területein. Tipikusan az idősebbek, illetve a legmakacsabbak maradtak hátra.

A frontot, amely kettészeli Donyeck megyét, ma már nem a nehéztüzérség, hanem a dróntechnika uralja. Az orosz drónok az aktív frontvonaltól akár 20 kilométerre is lecsaphatnak katonai célpontokra – de civilekre is. 

A növekvő veszély miatt újabb menekülthullám indult meg Donyeck megyéből a nyáron. Augusztusban több faluban és városban is bevezették a gyerekes családok kötelező evakuálását – ilyen település például a fronttól 12 kilométerre fekvő Druzskivka. Ebben a kicsi, szürke városban gyakorlatilag szünet nélkül hallatszik a fegyverropogás a dombokon túlról. Egy hét alatt 100 gyereket evakuáltak a körzetből, de sok gyerekes család maradt hátra. Hatalmas a zsúfoltság a közép- és nyugati régiókban a menekültek miatt, sokan emiatt, mások anyagi vagy éppen érzelmi okokból nem látják értelmét a menekülésnek.

Kijevtől 650 kilométerre, délkeletre fekszik a régió két – még ukrán kézen lévő – nagyvárosa, Szlovjanszk és Kramatorszk. A fővárosból érkező vonat nyolc óra alatt zötyög idáig. Tömve van katonákkal, illetve katonákat látogató családtagokkal.

Ahogy a vonat begördül Kramatorszkba, a leszálló utasok egy síremlék mellett sétálnak el a kijárat felé, amely plüssállatokkal és nők, férfiak, gyerekek fotóival van körberakva. 2022 áprilisában ugyanis itt csapódott a vonatra váró, menekülő tömegbe egy orosz rakéta, 60 ukrán civil életét követelve. A szétesett rakéta kráterei a mai napig az aszfaltban tátonganak.

Az egykor 150 ezres iparvárosban ma már csak lézengenek az emberek, többségük katona. Az ablakok nagy része be van deszkázva (mert már kivitte az üveget egy-egy bomba vagy dróntámadás légnyomása), vagy celluxszal keresztbe van ragasztva. Az utakon kevés a kocsi, többségük katonai jármű. A légi riadó jóformán megállás nélkül szól. Kijevvel ellentétben itt napi szinten csapódnak be siklóbombák, drónok vagy rakéták. Az esetekkel még az ukrán média is ritkábban, a külföldi média pedig szinte már egyáltalán nem foglalkozik.

Kramatorszk – a frontvonaltól 20 kilométerre – ma egyfajta háborús logisztikai központ szerepét tölti be az ukrán hadsereg életében, de újságírók és önkéntesek bázisaként is szolgál.

Az egykori üzletek üresen tátonganak városszerte, de a központban a mai napig üzemel élelmiszer- és ruhabolt, posta, piac, fodrászat.

Az 50 éves Viktoria az eldugott kis fodrászatban dolgozik. A szalon szerény, de rendezett. „Gyakorlatilag csak katonák járnak hozzám” – meséli az asszony.

„Szeretnek itt lenni, mert velem nem kell a háborúról beszélgetniük. Inkább az egyszerűbb, szép dolgokról kérdezem őket: a családjukról például vagy a kedvenc filmjükről. Én akkor vagyok boldog, ha erre a rövid időre megnyugvást tudok nekik adni. Tényleg szeretnek ide járni, még akkor is, ha esetleg elrontom a frizurájukat.”

Viktoria mosolyog. Saját elmondása szerint rendszeresen olvassa a híreket, az alaszkai találkozó felvételét is végignézte. „Felőlem bárhol találkozhatnak, csak legyen eredménye. Ha a Donbász orosz kézre kerül, akkor viszont egyetlen választásom marad: pakolni. Szerencsére vannak Kijev mellett rokonaim. Odaköltöznék és megnyitnám a saját szalonomat, szintén katonáknak.”

Viktoria, akinek a fia is a hadseregben szolgál, érzi a támadások intenzitását Kramatorszkban, de emiatt egyelőre még nem hagyná el városát.

Aznap éjjel, amikor találkoztunk, körülbelül 30 orosz siklóbomba esett a városra és a környékére, elsősorban ukrán gyárak voltak a célpontok. Az 500 kilogrammos siklóbombák öt percenként csapódtak be hármasával – vacsoraidőben, és akkortájt, amikor lefeküdni szoktak az emberek.

Ennek ellenére másnap reggel ugyanúgy folytatódik az élet az utcákon. Hétvége van. A piacra megérkeznek a falvakból bejáró árusok. A főút mellett kinyílik egy kis kávézó, falai piros pillangókkal vannak díszítve. Tőle balra a Good Boys Club nevű ruhabolt is nyitva van.

A boltban férfipulóverek, pólók, baseball sapkák sorakoznak. A 17 éves, fekete copfos Natasha ácsorog a kassza mögött. Telefonját nézegeti, kék szeme világít a hosszú műszempillák alól. Natasha az előző esti orosz légitámadásról mesél. „Amikor az ötödik bomba leesett, felhívtam a főnökömet, hogy szeretném korábban bezárni az üzletet. Rendes volt, megértette. Bezártam gyorsan és lementem az óvóhelyre.”

Natasha nem véletlenül tart annyira a bombáktól. Saját családját is érte már miattuk veszteség. „A kereszttestvéremet repesztalálat érte nemrég egy hasonló támadásnál. Rosszkor volt rossz helyen: a konyhaablakot csukta éppen be, amikor a ház mellé csapódott be a bomba. Nem élte túl. Azóta én is jobban félek.”

Natasha egyike a maroknyi fiatalnak, akik még a városban laknak. Ám három és fél év háború után ő is besokallt. „Mikolajivba tervezek költözni most szeptemberben, a nővérem családjához. Itt Kramatorszkban bármennyire is szeretném, már nem látom a jövőt.”

Néhány utcányira Natashától három idős nő ücsörög egy ütött-kopott lakóépület előtt.

Halkan társalognak, mellettük, a kis kertben nyílnak még a frissen elültetett virágok. Egyértelműen Tatyána, a 75 éves nyugdíjas a hangadó hármójuk közül. „Donbász így, Donbász úgy. Nagyobb bajunk is van annál, hogy a politikai diplomáciával foglalkozzunk nap mint nap. Donyeck megye lakóiról elfeledkeztek a nagykutyák. Mindig minden csak a területszerzésről szól. Senki szavát nem hisszük el. Nekünk az számít, hogy mennyi a gyógyszer és az élelmiszer ára. Nehezen élünk meg a nyugdíjból. Az aranyékszereimet már be kellett adnom a zaciba”– panaszolja. Barátnői, Léna és Irina némán bólogatnak mellette.

Tatyánát nem foglalkoztatja az evakuálás gondolata. „Nem megyek én innen sehova… Hát hova is mehetnék? A férjem már meghalt. Nincsen pénzem, nincsen nekem senkim. Itt éltem egész életemben és itt is fogok meghalni.”

A hölgykoszorúval szemben egy üres játszótér hintával, homokozóval és kis csúszdával felszerelve. A homokozót lehullott ágak, levelek borítják – a parkot valaha gyerekzsivaj tölthette be.

A háború egy üzleti ágnak biztosan jót tesz: katonai boltok tucatja nyílt ugyanis a régióban, legtöbbjük Kramatorszk városában. Egy éve a boltok többsége még szigorúan terepszínben pompázott. Ma már viszont egyre több a színes, játékosabb ruhadarab és kellék. Kapható a katonai boltban Hello Kitty-s és Marvel-szuperhősös mintájú termék is, az eladó pedig nem panaszkodhat.

A 37 éves Ira is éppen itt vásárolgat katonatársával. Bézs shortot és felsőt visel, szemüveg és vörös, összefogott haj keretezi az arcát. Ira különleges feladatot lát el a hadseregben: katonapszichológus. 2022-ben kezdett el önkénteskedni az ukrán hadseregnél, egy évvel később pedig hivatalos tagja lett az állománynak.

„Most a 36-os tengeri gyalogos dandárnál szolgálok. Korábban Herszonban, most pedig itt Donyeck megyében állomásozunk.” Irát gyakran keresik fel katonák sérülésekből fakadó traumákkal, gyász miatt, vagy egyéb magánéleti problémáikkal.

„Fáradtak a katonák. Van, aki három és fél éve harcol. Van, aki 2014 óta. Mi itt a sűrűjében vagyunk.”

Ira elmondása szerint a fiúk is követik a nemzetközi béketárgyalásokat. „Néha mondom is nekik, srácok, minek nézitek a híreket? Az amerikai elnöktől már sok mindent hallottunk és annak az ellenkezőjét is. Tisztában vagyunk mindennel, tudjuk, mi a valóságunk. De már nem engedhetjük meg maguknak, hogy higgyünk bármiben is. Ha egyszer sikeresek lesznek a béketárgyalások, ők lesznek az utolsók, akik fellélegezhetnek majd. Tartaniuk kell magukat a legvégsőkig.”

Ira tapasztalata szerint a katonák legfőbb motivációja ma az, hogy a fiaiknak ne kelljen majd öt, tíz vagy tizenöt év múlva a hazájukat a fronton védeni. Minden ukrán tudja, hogy valós biztonsági garanciák nélkül ugyanis ez lehet a jövőjük. Ira hozzáteszi: „Lehet, hogy Kramatorszk lesz a következő város, amely ostrom alá kerül. De ha törik, ha szakad, a Donbászt nem fogjuk feladni. Nem akarom, hogy a gyerekeinket úgy kezeljék majd a saját otthonukban, mint a kutyákat.”

Strauss Emma