Eladó a lelkem – egy 48 éves nő vallomása a munkaerőpiacról
Mennyit ér a lelked a munkaerőpiacon? – teszi fel a kérdést olvasónk, aki megdöbbenve tapasztalja, milyen hatalmasra duzzadt az elvárások sora, ha az ember szeretne méltó helyen elhelyezkedni. Fel tudjuk venni a ritmust? Muszáj bohóckodni a csapatépítőn? És ha nem állunk ki magunkért, akkor ki fog? Olvasónk, Éva írása.
–
48 éves nő vagyok. Öt nyelven beszélek folyékonyan, több évtizedes nemzetközi munkatapasztalat áll a hátam mögött. Felépítettem egy, a munkavállalók jogaiért harcoló, több ezer fős mozgalmat. Tárgyaltam országok érdekeiért. Megnyertem egy szakszervezeti választást. Több nyelven írok verseket, hogy segítsek embereknek feldolgozni az érzéseiket, traumáikat. És most? Oda jutottam, hogy választanom kellett a munka és a család között. Választottam. Új munkát keresek – olyat, ahol egy nő anya is lehet. Csakhogy a mai munkaerőpiacra nem voltam felkészülve.
„El kell tudni adni magad.”
Hányszor hallottad már ezt? Mikor lett ez egy sztenderd, elfogadott mondat? Nem elég a diploma, nem elég a több évtizedes tapasztalat, nem elég a képesség. Ma önmagunk rabszolgatartójává kell válnunk.
Szüleink elvégeztek egy iskolát, megszereztek egy szakmát, és el tudtak helyezkedni. Nem voltak végtelen interjúk, pszichológiai tesztek, kicsavart kérdések, „add el magad” jelszavak.
Ma semmi nem elég.
Ahhoz, hogy valahol dolgozhass, legyen máris tapasztalatod, lehetőleg annál a cégnél, ahova pályázol, beszélj nyelveket, legyél polihisztor, add fel a családod – a munkahely lesz úgyis az új familia –, tedd fel az álarcot és mosolyogj.
Ha fiatal vagy, az a baj. Ha középkorú, az is baj. Mintha egy láthatatlan erő ellen küzdenénk, ahol „A hadviselés művészete” sem elég ahhoz, hogy akár egyáltalán megértsük, mivel állunk szemben – a legyőzéséről nem is beszélve.
TikTok, Facebook, Instagram, X – már rég elvesztettem a fonalat. Legyél ott mindenhol, de mikor van időd élni? Kik vagyunk igazán? Elfelejtett felhasználók a laptop billentyűi mögött? Eladásra váró árucikkek?
48 éves vagyok. Nem akarok bohócnak öltözni a csapatépítésen.
Ez nem csak a munkavállalónak rossz.
A munkaadóknak is. Ha valaki sokáig színlel, abba belebetegszik. Valaki persze jól jár a beteg emberekkel is. Ahogy Sun Tzu írta: „Minden káoszban ott a lehetőség is.”
Most már videót is kérnek sok helyen az önéletrajz mellé. Miért? Hogy megnézzék a fogunkat, mint a lóvásáron?
A baj ott kezdődik, hogy sok vezető nem képes felmérni az emberi tulajdonságokat és képességeket. Ki miben jó? Kit milyen feladatra kell beosztani, hogy a cég sikeres legyen – és a dolgozó hasznosnak érezze magát? Külsős cégek és HR-es kollégák hada végzi ezt el helyettük.
Nem hisznek a saját döntésükben. És ha rossz a kolléga? Mondhatják: nem ők vették fel. Ha jó? Az már az ő érdemük.
48 éves nő vagyok. A munkahelyem gyakorlatilag megkövetelte, hogy válasszak a gyerekeim és a munka között.
Még mindig itt tartunk? Vagy újra itt vagyunk?
24 éves voltam, mikor egy állásinterjún a vállalat (férfi) vezetője megkérdezte: „Ugye nem tervez gyereket a közeljövőben?”
Kapnak a férfiak ilyen kérdést?
A nők még mindig kevesebb bért visznek haza, mint a férfiak. Miért nem tiltakozik több nő? Vagy több férfi – az édesanyjáért, lánytestvéréért, feleségéért, lányáért és egyáltalán az alapvető jogokért? Add el magad – de úgyis kevesebbet érsz. A vásár koreográfiája előre megvan írva. Hova vezet mindez?
Maradjon a nő otthon? Vagy dolgozzon, és adja fel a családját, ha a cég úgy kívánja?
Ezek a kérdések nem csupán költőiek. Választ igényelnek. A válasz bennünk van, és a változás az egyén szintjén kezdődik, de nem érhet ott véget, hiszen rendszerszintű problémákról van szó.
Ha nem tetszik, amiben élsz, változtass. Ha igen, akkor el kell tudni adni magad.
Te mit teszel a változásért?
Neked mennyit ér a lelked?
Kiemelt kép forrása: Pexels/ Timur Weber, Polina Zimmerman, cottonbro studio, Krakograff Textures
