„A hallgatása az enyém, a szeme az enyém” – Ki volt Bella Chagall, a repülő menyasszony?

–

Marc és Bella Chagall a 20. századi festészet történetének egyik ikonikus szerelmespárja volt. Mindketten az orosz cári birodalomhoz tartozó, fehéroroszországi kisvárosban, Vityebszkben születtek: Marc (eredeti nevén Moise) 1887-ben, Bella (Rosenfeld) 1895-ben. Családjaik a haszid hagyományokat követték. Ám a vallási háttéren túl kevés hasonlóság mutatkozott neveltetésükben.

Marc szülei Vityebszk heringkereskedői voltak, ami csak igen szűkös megélhetést biztosított a kilencgyermekes családnak. Marc volt a legidősebb testvér. Bella édesapja viszont a város egyik leggazdagabb polgára volt: ékszerkereskedéssel foglalkozott, három jól menő üzletet is működtetett. Bella a nyolcadik, legkisebb gyereke volt.

Annak ellenére, hogy a 19. században a lányok taníttatását sokan ellenezték – különösen a vallásos közösségekben –, Bella magas szintű oktatásban részesült. Elvégezte a vityebszki női gimnáziumot, majd a Moszkvai Egyetemen tanult történelmet, filozófiát, irodalmat és színjátszást. Ez a kiváltságos helyzet ritka volt a 20. század elején egy zsidó nő számára, különösen a cári Oroszországban.

Marcnak esélye sem volt drága magántanároknál tanulni. A helyi héderben (zsidó elemi iskolában) kezdte tanulmányait, ahol az oktatás jiddis nyelven folyt. Később orosz állami középiskolába járt, ahol már oroszul tanult. Rajzkészsége kiemelkedő volt, amire felfigyelt Jehuda Pen, a városban élő híres portréfestő. Pen maga is szegény zsidó családból származott, ezért sikerei csúcsán szülővárosában ingyenesen tanította a rajz és festészet alapjait a nehéz sorsú zsidó fiataloknak. Marc Chagall is nála tanult, bár csak néhány hónapig, mivel 1907-ben Szentpétervárra költözött, ahol különböző festőiskolákban folytatta tanulmányait. Ennek ellenére rendszeresen hazalátogatott Vityebszkbe – egy ilyen látogatás során ismerte meg Bellát 1909-ben.

Szerelem első látásra

Marc Chagall így emlékezett vissza megismerkedésükre Életem című önéletírásában:

„A hallgatása az enyém, a szeme az enyém. Mintha mindent tudna a gyermekkoromról, a jelenemről, a jövőmről, mintha átlátna rajtam.”

Bella pedig így vallott a találkozásuk pillanatáról:

„Meglepődtem a szemén, olyan kék volt, mint az ég… Lesütöttem a szemem. Senki sem szólt semmit. Mindketten éreztük a szívünk dobogását.”

Bár Bella és Marc között széles társadalmi és gazdasági szakadék tátongott, a fiatalok tudták, hogy kapcsolatuk egy életre szól. Eljegyezték egymást, ám ezt követően többéves távkapcsolat következett. Marc ugyanis 1911-től öt éven át Párizsban tanult festészetet egy ösztöndíj keretében. Itt ismerkedett meg a francia főváros művészi életével, és belemerült a Montparnasse negyed pezsgő művészvilágába.

Ez idő alatt Bella sem unatkozott. A Moszkvai Egyetem bölcsészettudományi karán történelmet, filozófiát és irodalmat tanult, és bölcsészdiplomát szerzett. Egyetemi évei alatt cikkeket írt egy moszkvai újságba, és a színészet is vonzotta. Saját tehetségét azonban háttérbe kellett szorítania, hogy támogassa Chagall karrierjét, amely – ha lassan is, de – végre beindult.

Marc Chagall 1914-es berlini kiállítása meghozta az első komolyabb elismerést, és a következő évben meg is kérte Bella kezét, annak ellenére, hogy Bella szülei ellenezték a házasságot. Az esküvőt követő évben megszületett a lányuk, Ida.

Berlin, Párizs, New York

Közben kitört az első világháború, majd 1917-ben a bolsevikok átvették a hatalmat Oroszországban. Chagallt is igyekeztek bevonni a forradalmi kulturális életbe: előbb művészeti népbiztossá nevezték ki, majd a Moszkvai Zsidó Kamaraszínház díszlettervezője lett. Ám bármennyire is vonzotta a házaspárt eleinte a változás lehetősége, a kommunista rezsim túlságosan szűknek és merevnek bizonyult számukra. Végül 1922-ben, egy ösztöndíj segítségével, a család elhagyta Oroszországot, és Berlinbe költözött.

Nem sokkal később Párizsba települtek át. Hitler hatalomra jutása után, 1941-ben kénytelenek voltak továbbmenekülni – ezúttal az Egyesült Államokba, New Yorkba.

Több mint húsz év telt el: Chagall időközben világhírűvé vált. Bella arcvonásait, lebegő alakját szerte a világon ismerték – férje újra és újra megfestette őt. Mégis, Bella neve alig került a nyilvánosság elé. Ha emlegették is, legfeljebb mint Chagall múzsáját.

Bella saját hangja

Pedig Bella jóval több volt, mint múzsa vagy a világhírű festő felesége. Chagall maga is nagyra értékelte a felesége irodalmi képességeit. Annyira, hogy az eredetileg oroszul írt életrajzát (Életem) végül Bella szerkesztette és fordította le franciára, mert Chagall nem volt megelégedve egyetlen fordítással sem.

Azonban húsz éven át Bella elsősorban feleségként és anyaként állt helyt, és segített férje munkájában. Miközben Marc karrierje szárnyalt, Bella a háttérben maradt, élő inspirációként szolgálva Chagall művészetét. Története nem egyedülálló. Számtalan tehetséges nő élt meg hasonló sorsot a 20. század első felében. Zelda Fitzgerald férje, F. Scott Fitzgerald árnyékában, Camille Claudel (róla itt írtunk) Rodin mellett, Alma Mahler a férje zsenialitásának szolgálatában élte le élete nagy részét.

1939-ben, 44 évesen, Bella végre visszatért saját művészi identitásához. Ebben az évben kezdett el dolgozni jiddis nyelvű emlékiratain. A nyelv választása maga is szimbolikus volt – visszatért gyermekkora nyelvéhez, amit ő maga „tétova anyanyelvnek” nevezett. Ahhoz a nyelvhez, amelyen gondolkodni tanult, mielőtt a felnőtt világ elvárásai szerint franciául vagy angolul kellett írnia. De a jiddis nyelv választása politikai kiállást is jelentett.

Hiszen Bella szépirodalmi szinten használta a franciát, mégis saját népe nyelvén írta meg könyveit akkor, amikor Hitler Németországában betiltotta és elégette a zsidó szerzők könyveit, amikor magát a Bibliát is árjásították, és amikor végül a nácik zsidók millióit pusztították el.

Bella első műve, az Égő gyertyák a haszid zsidó életformát mutatja be a gyermek Bella alteregója, Basa szemszögéből. A gyermeki és női látásmód megjelenése a jiddis irodalomban akkoriban egyedülállónak számított. Bella a saját hagyományait megtartó, jómódú zsidó család életét mutatja be, a „női” térnek tekintett háztartási szférát emeli fel és értékeli újra. A gyertyagyújtás szimbóluma – amely a címet is adja – a zsidó női szerepkör szakrális dimenzióját hangsúlyozza. Második könyve, az Első találkozás a férjével való szerelmüket örökíti meg.

Bár megjelenésük után Bella művei komoly kritikai elismerést kaptak, ő maga soha nem vehette kézbe saját könyveit. Bella Chagall ugyanis 1944-ben, valószínűleg vírusfertőzés következtében elhunyt New Yorkban.

Könyveit halála után lánya, Ida szerkesztette, és rendezte kiadás alá; Marc Chagall pedig illusztrációkat készített hozzájuk. Ez valóban őszinte, szép gesztus volt: a férj szeretetének megnyilvánulása, és talán a gyász feldolgozásának egyik módja is. Ugyanakkor feminista kutatók felteszik a kérdést: miért kellett Chagallnak még halála után is „fogni a felesége kezét”? Hiszen Bella könyvei önmagukban is magas színvonalat képviseltek.

Bella emlékezete

Marc Chagall felesége halála után hónapokig képtelen volt festeni. Az egyik első kép, amelyet a gyászidőszak végén, 1945-ben alkotott, a Kék koncert – egy fájdalmas búcsú Bellától, aki több mint harminc éven át volt társa. A képen Bella ikonszerűen szép: így maradt meg az emlékezetnek és az utókornak.

Ugyanakkor Chagall élete nem fejeződött be Bella halálával. 1945-ben új társra lelt Virginia Haggard McNeill személyében, akitől 1946-ban fia született: David. Bár ez a kapcsolat nem tartott sokáig, 1952-ben Chagall újra megnősült: feleségül vette Valentina Brodsky orosz származású üzletasszonyt, akit Vavának becézett. Vava lett Chagall második felesége, és vele töltötte élete hátralévő évtizedeit – egészen 1985-ben bekövetkezett haláláig.

De Bella maradt az örök múzsája. 

Bella Chagall örökségét azonban nem csupán férje festményei őrzik. Amikor 1939-ben jiddis nyelven kezdett írni, lényegében kulturális mentőakcióba fogott: az Égő gyertyák lapjain azt a világot örökítette meg, amelyet a holokauszt szinte teljesen eltörölt. Így Bella végül mindkét szerepében halhatatlanná vált: mint a szerelem múzsája Chagall festményein, és mint önálló művész, aki saját népének emlékezetét őrizte meg az utókor számára.

Miklya Luzsányi Mónika