–

„Véget nem érő várakozás”

Eszter és Adrienn a Popfilter új adásában sokat beszélgetnek az önismeretről, aminek útjára Eszter már régen rálépett. Elárulta, hogy parentifikált (a jelenségről bővebben Bibók Bea pszichológus beszélt ITT), és azt is elmesélte, hogyan hatott rá és a kapcsolataira, hogy túl hamar kellett felnőnie:

„Úgy éreztem, hogy a gyerekkorom egy véget nem érő várakozás volt: arra vártam, hogy mikor lesz vége. Hogy csak legyen vége. Nagyon koravén kislány voltam bizonyos szempontból. Ennek nyilván az az eredménye, hogy egy másik oldalról nem nősz föl.

Valószínűleg nem véletlen, hogy olyan párkapcsolataim voltak, amikben jóval idősebbek voltak a szerelmeim. Az első szerelmem például 16 évvel volt idősebb nálam – én 15 éves voltam, 8 évig voltam vele együtt. És furcsa módon ezekben a kapcsolataimban nem nagyon éreztük a korkülönbséget. Viszont volt a kapcsolatnak egy olyan része, amiben kifejezetten éretlen maradtam.

Mert nyilván vonzó volt, a mai napig az, hogy a másik nálam erősebb, kicsit okosabb, és mindent picit jobban tud, mint én. Ez nyilván amiatt van, mert benne tart abban a pozícióban, amiben te gyerek tudsz maradni. Na most, ha az embernek megszületik a gyereke, ez abban a pillanatban borul. Ott már ez nem működik, mert nekem kell az okosabbnak lenni a fiamnak. És akkor hirtelen elindult egy ilyen kényszeredett felnövéstörténet, amelynek során rettenetesen sok dolog szakadt fel bennem, amiket fel kellett dolgoznom. És ami nehéz volt, hogy nagyon egyedül maradtam ezekkel a dolgokkal. De egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy menni fog.”

„Nem akartam sérülni”

A beszélgetés egy pontján szóba kerül Eszter családja és a hozzájuk fűződő viszonya. A színész elmeséli, hogy bár nagyon szereti őket, ki kellett lépnie abból a közegből:

„A megbocsátás nem azt jelenti, hogy minden folytatódik ugyanúgy tovább egy kapcsolati rendszeren belül, mint ahogyan eddig. Hanem nagyon sokszor azzal jár, hogy megváltoznak a határok, és egyszerűen nem tud az ember újra közösséget vállalni olyan intenzitással valakivel, mint előtte. Még akkor sem, ha nagyon-nagyon szereti. Itt nagyon fontos tényező a másik is, hogy ő hogyan áll egy ilyen helyzethez. Egy olyan szituációban, amiben a másik teljesen elzárkózik vagy hárítja a felelősséget, ott szinte biztos, hogy elengedhetetlen az, hogy az ember távolodjon.

Nekem például az édesanyám ilyen. Nagyon szeretem őt, de tudom, hogy nem léphetek be újra abba a helyzetbe, hogy napi szinten kommunikáljunk. Most már több mint egy éve nem is beszélünk egyáltalán, és nem azért, mert nem szeretem vagy neheztelek rá, hanem azért, mert tudom: biztos, hogy sérülnék.

És nem akarok sérülni. Abban a pillanatban, hogy szüksége lenne rám, ott lennék azonnal, kérdés nélkül. De nem szeretnék sérülni.”

„Hogy el tudjak bújni”

Természetesen beszélnek arról is, Eszter hogyan került a pályára. A színész mesél arról, milyen kihívásokkal küzdött az egyetem évei alatt, és arról is, hogy miért utált improvizálni.

Azzal kapcsolatban, hogy mit ad neki a hivatása, így mesél:

„Hatalmas szabadság és biztonság az a pár óra, amit színpadon tölthetek. A próbákat egyáltalán nem szeretem, mert az egy nagyon személyes, intim dolog, és nehéz, hogy valaki végignézi a bukdácsolásomat. [...] Nyilván már megtanultam élvezni, meg tudom, hogy muszáj próbálni, de akkor érzem magam a legnagyobb biztonságban, amikor mindenki más szétesik: amikor bejön a díszlet, a hang, a fény. 

Ötszáz ember előtt sokkal kevésbé izgulok, mint kettő előtt. Nekem a nyomás ilyen értelemben jót is tesz. Furcsa módon azért választottam ezt a szakmát, hogy el tudjak bújni. Hogy legyen egy hely, ahol biztonságban vagyok és nem látszom.

Ez egy paradoxon, mert közben rengetegen néznek, de én mégis úgy érzem, hogy nagyon elbújtam.”

Ha kíváncsi vagy, hogy milyen Eszter kapcsolata a testével, hogyan tudja kezelni, ha valami igazságtalan, és hogy miért beszél ilyen nyíltan és őszintén magáról a nyilvánosságban, akkor nézd meg a teljes adást itt!

Dián Dóri