„Van, aki nem érti meg, hogy a gondozó nem cselédnek jön ide Kárpátaljáról”

–

„Sokszor csak akkor döbbennek rá a családtagok, hogy nagy a baj, amikor már nincs visszaút. Mondjuk, amikor valaki szembesül azzal, hogy az édesanyjánál még a két napja megfőzött étel is érintetlenül áll, vagy kiszáradás miatt kórházba kerül, mert három napja nem ivott… Az egyik nap még úgy tűnik, csak egy kis segítség kell, másnap meg már égető szükség lenne valakire, aki ott van éjjel-nappal. Az is gyakori, hogy az idős ember combnyaktörést szenved, a kórházban pár nap alatt talpra állítják, és hazaküldik – és ott áll az egész család tanácstalanul, hogy mi lesz vele” – mesél a tapasztalatairól az egyik munkaerő-közvetítő ügynökség vezetője, aki több mint tíz éve közvetít határon túli magyar gondozókat hazai családokhoz. Csak név nélkül hajlandó nyilatkozni (nevezzük Rékának!). 

Idős embert és csecsemőt is pelenkázni

Réka és a cégalapító-társa is megtapasztalta, milyen egy idős szerettüket segítség nélkül ápolni. Egyre többen vannak így: az átlagéletkor kitolódása azt jelenti, hogy gyakran a hetvenes „gyerekek” próbálják ellátni kilencvenéves szüleiket. Egy hetvenéves pedig általában már maga sem egészséges: esetleg magas a vérnyomása, szívbeteg, mozgásszervi problémái lehetnek. Ráadásul a gyerekeik szintén számítanak rájuk az unokák nevelésében – így

nem ritka, hogy egy nyugdíjas idős embert és csecsemőt is pelenkáz. Ráadásul sokan dolgoznak még nyugdíj mellett is. Ebben az élethelyzetben kellene ellátniuk egy öreg, ápolásra és felügyeletre szoruló hozzátartozójuk gondozását.

Az állami ellátórendszer ebben nem sok segítséget nyújt. Az ápolóhiány akkora, hogy még a komoly pénzeket mozgató magán idősotthonokba is nehéz embert találni, a privát gondozók jelentős része pedig külföldre ment. Az állami idősotthonok nemcsak lelkiismereti okból nem jelentenek sokszor alternatívát: a várólistán szereplő nevek száma megközelíti a bentlakásos intézményi helyekét.

Így kerülnek képbe a tehetősebb családoknál a határon túli magyarlakta területekről érkező bentlakásos gondozók.

„A jellemzően ötvenes vagy frissnyugdíjas asszonyok, akik még aktívak és életerősek, de a gyerekeik már felnőttek, gyakran adósságokkal a nyakukban, kényszerből vállalják az embert próbáló bentlakásos gondozást. Kárpátalján például, ahonnan a legtöbben érkeznek, 23 ezer forintnak megfelelő a nyugdíj, miközben az élet drágább, mint nálunk…” – meséli a közvetítő cég vezetője. 

„Képesítésük általában nincs, de nincs is rá szükség, hiszen nem ápolónak, hanem gondozónak jönnek. (Betegápolást csak szakképzett ápoló végezhet! A gondozó más munkakör, ő a mindennapi tevékenységek elvégzésében segít, erről még lesz szó – a szerk.)

Sokkal fontosabb a gyakorlat, a tapasztalat – például, aki otthon öt évig gondozta a beteg hozzátartozóját, az pontosan tudja, mivel jár ez a munka.”

Az erdélyi „nénik” hűlt helye

Az erdélyi gondozók, akik korábban nagy számban érkeztek Magyarországra, az utóbbi években szinte teljesen eltűntek. A kinti javuló életszínvonal miatt már helyben is találnak munkát, nem éri meg Csíkból vagy Hargitából ideköltözni. Helyükre léptek azonban a kárpátaljai, falusi asszonyok, akik döbbenetes történeteket mesélnek a háború sújtotta Ukrajnáról, idézi fel Réka.

„Ukrajnában gyakorlatilag megszűntek az állami szolgáltatások, azt mondják, mindenért keményen fizetni kell. Az orvos is csak akkor lát el, ha viszed magaddal a pénzt. Egy asszony mesélte, hogy a vakbélgyulladásos fiát megműtötték, és amikor kiderült, hogy a vakbele már perforálódott, az orvos véres kézzel kijött a műtőből, és megkérdezte: van-e még több pénze, hogy rendesen befejezze a műtétet – különben csak visszavarrja...”

Sok magyarországi család nem érti, hogy ezek a nők, bár nehéz sorsúak, nem könyöradományért jönnek, mondja Réka. Sőt, a legtöbbjüknek szép háza, háztáji gazdasága van otthon, csak éppen nem tudnak megélni. Alázattal vállalják el a gondozói munkát, és van, aki visszaél azzal, hogy sokan közülük nem panaszkodnak, ha például nem kapnak eleget enni vagy velük nyíratják le a füvet. Ekkora összeg mellett sokan gondolják úgy, hogy lehetnek plusz elvárásaik, de gyakran maga az idős beteg sem tud mit kezdeni a non-stop rendelkezésre álló segítséggel. Nem érti meg, hogy a gondozónak is jár a pihenés, nem lehet egész nap ugráltatni. Volt, aki nem bírta elnézni, hogy az asszony egy kicsit leült pihenni – rögtön keresett neki feladatot – számol be a munkaerő-közvetítő a tapasztalatairől. 

Szerencsére sok a jó példa is; van, ahol szinte családtagként kezelik a gondozót. Pedig nekik sem könnyű: az idős rokon leépülése mellett azt is meg kell szokniuk, hogy folyamatosan ott van egy voltaképpen idegen ember közöttük – ehhez nagyfokú rugalmasság és nyitottság szükséges.

A háttérben lévő rendszerhibák

Annak ellenére, hogy részben szabályozatlan tevékenységről van szó, keretek azért vannak. A törvény ugyan nem adózó jövedelemként engedélyezi és szabályozza a háztartási segítők – köztük a gondozók – foglalkoztatását, ami a kettős állampolgárokra is vonatkozik, az adminisztráció azonban nehézkes.

A külföldről hívott gondozó általában lakhatást és teljes ellátást kap, ehhez jön a körülbelül napi 15 ezer forintos juttatás. Ezt az összeget jellemzően a rokonok, testvérek dobják össze, tudom meg Rékától.

Egy beteg mellett általában ketten dolgoznak, havi vagy kétheti váltásban – nemcsak a távolban élő saját család miatt, hanem azért is, mert máshogy nem is lehetne bírni a fizikailag és pszichésen is megterhelő szolgálatot. A háború átrendezte a viszonyokat: a nyugdíjasok mellett fiatalabb édesanyák is jönnek, akik a gyerekeiket hagyják otthon a rokonokra. Van, hogy a hónap felében a nagymama vigyáz a gyerekekre – aztán jön, hogy leváltsa a lányát a gondozottja mellett.

Otthon, méltósággal, szeretetben

Réka szerint a legtöbb család, akikkel kapcsolatba kerül, nem férőhelyhiány miatt nem adja otthonba idős rokonát, hanem mert azt szeretné, hogy méltó körülmények között tölthesse utolsó hónapjait, éveit – nem pedig idegenek között.

„Ez egyre inkább tendencia: míg nem is olyan régen a halált olyan messzire üldözték maguktól az emberek, amennyire tudták, most egyre többen látják úgy tapasztalatom szerint, hogy az elmúlás is hozzátartozik az élethez, és értékes adomány, hogy a szerettük mellett lehetnek, amíg csak lehetséges. Az ad a munkánknak értéket, ha azt halljuk: »meghalt, de méltóképpen el tudtunk tőle búcsúzni«. Vagyis a családja körében halt meg, és az utolsó időket nyugalomban, a saját otthonában tölthette” – mondja Réka.

Ez az út azonban a tehetősek számára sem mindig egyszerű. Férfiak mellé például kifejezetten nehéz gondozót találni, tudom meg a közvetítőtől, és ennek az az oka, hogy sok asszonynak van otthoni rossz tapasztalata erőszakos, alkoholista férfiakkal, és gyakorta szemérmesek is, férfibeteget nem szívesen pelenkáznak. Olyan is akad, akit a férje nem enged férfibeteget gondozni, és fontos szempont az is, hogy a gondozó feladatai közé a háztartási munkák is beletartoznak. 

Csak amit egy családtag is elvégezne

„Volt, aki azt hitte, hogy a gondozó majd felfekvést kezel vagy injekciót ad, de ehhez szakképzett ápoló kell – ahogy egy törékeny beteg mozgatásához, emeléséhez is.

A gondozó inkább kísér, figyel, jelen van, és elvégzi azt, amit egy családtag is megtenne, kiváltja a receptet, kihívja az orvost, ebédet melegít, ágyat húz, mosdat, bevásárol, sétálni kísér” – igazít el Réka.

Az ő cége több száz gondozóval van kapcsolatban, mert naponta jelentkeznek náluk segítséget kérő érdeklődők.

„Bár születik egy háromoldalú szerződés, mi közvetítő cégként csak a kapcsolatfelvételt segítjük. Szeretnénk, hogy a gondozóink biztonságos keretek között dolgozhassanak, jogosultak legyenek nyugdíj- és tb-ellátásra – csakhogy akkor jóval többe kerülne a sajnos egyébként is luxusnak számító szolgáltatás, és ezt sokan nem vállalják” – mondja a munkaközvetítő.

Annál is inkább fontos lenne mindenki számára megnyugtatóan szabályozni a tevékenységet, mert az igény az otthoni gondozás iránt egyre nő – még ha sokaknak el is kell menniük a lehetőségeik határáig, hogy megfizessék. Ez az öregedő társadalmak egyik legnagyobb kihívása – és még tőlünk nyugatabbra sem sikerült mindenhol megoldani. Jó példa azonban Ausztria. (Ausztriában a 24 órás gondozás jogilag elismert munkavégzési forma, részletes szabályozással, támogatási rendszerrel. Magyarországon ez többnyire informális vagy félformális keretek között zajlik, a „háztartási alkalmazotti” státusz keretein belül – amely nem biztosít szociális védelmet. Ausztriában a gondozók – főleg ha vállalkozók – TB-járulékot fizetnek, így szereznek nyugdíjjogosultságot és orvosi ellátást. Magyarországon a „háztartási munka” nem épít sem nyugdíjat, sem egészségügyi biztosítást. Ausztriában ráadásul az állam beszáll a gondozottak támogatásába: havi támogatást nyújt a családoknak, ha szabályos módon foglalkoztatnak gondozót – 400–800 eurót –, Magyarországon azonban nincs ilyen támogatás, a költséget a család viseli teljes egészében. Ausztriában emellett vannak olyan civil szervezetek, amelyek a külföldi gondozók jogait képviselik, nálunk nincs ilyen intézményes érdekvédelem, és a gondozók gyakran teljesen kiszolgáltatottak a munkáltató családnak – a szerk.)

A precízebb, reálisabb, emberközpontúbb szabályozás nálunk is fontos lenne – mind a munkavállalók, mind a családok érdeke ezt kívánja.

Pomaranski Luca