Garszonnők és garzonlakások – Ilyen volt egyedülálló nőnek lenni száz évvel ezelőtt Budapesten

–

„...szépen szólva garconne-életet, egyszerűen szólva magányos kutyaéletet [élek]...” – nyilatkozta Bródy Lili író-újságíró a Színházi Életnek 1932-ben. A 17 éves kora óta – mai szóhasználattal élve – szingli életet élő Bródyt ekkoriban megjelent, nagy sikerű, egy budapesti, modern lányról szóló regénye, a Manci miatt kereste fel a lap munkatársa. Az „írósztár”, ahogy az újságban minősítették, ebben az interjújában mesélt budapesti, egyedülálló újságírónőként élt „fiús”, garconne-életéről. Egy későbbi, 1936-os cikkében pedig beszélt a korabeli facérok vágyott lakhelyéről, a fővárosi garzonházakról is.

Na de kik is voltak azok a garconne-ök – avagy pestiesen garszonnők? És mindennek mi köze van a garzonlakásokhoz?

Garçonember

A kérdések megválaszolásához Bródy Lili korából is érdemes újabb száz évet visszahátrálnunk az időben. A francia eredetű garçon szót ugyanis ekkortól, az 1830-as évektől kezdték dokumentáltan a „pincér” jelentés mellett az egyedülálló legényember, agglegény értelemben is használni a magyar nyelvben.

Ideiglenesen vagy tartósan egyedülálló emberek nagyobb számban a 19. század közepétől-végétől költöztek Budapestre, hasonlóan a rohamosan iparosodó és így szintén óriási népességnövekedésen áteső metropoliszokhoz: Berlinhez, Londonhoz, New Yorkhoz.

A századfordulós fővárosi garçonemberek (a szó később garcon, garszon, majd garzon alakra változik) egy szűk elit rétege: a vagyonos arisztokraták, jól kereső ügyvédek, orvosok, parlamenti képviselők megengedhették maguknak, hogy az ekkoriban még ritkaságnak számító, egyfős háztartásaikhoz saját garçonlakást béreljenek, vásároljanak vagy építtessenek. Persze egy 1880–90-ben lakott garçonlakás igen kevéssé hasonlított egy mai vagy akár egy 1930-as évekbeli kis garzonra. 

Először is, a legritkább esetben állt csupán egyetlen szobából – volt példa 4–6 szobás garçonlakásokra is, sőt az 1880-as években garçonpalota is épült a fővárosban. Közös jellemzőjük – a jelenben és a múltban is – a garzonlakásoknak, hogy alapvetően egyetlen ember és nem egy család igényeinek kielégítésére építik őket. Így például konyha nem, vagy csak igen kis, jelképes méretű tartozik hozzájuk, de fürdőszoba minden esetben kerül az otthonokba. Ez utóbbi számunkra természetes, ám ne felejtsük el, hogy 100–150 évvel ezelőtt ez egyáltalán nem volt általános – sőt, abszolút luxusnak számított.

Hol vannak a történetben a garconne-ok, garszonnők?  

Az 1920-as évekig sehol. „Tisztességes” nők eddig az időszakig nem rendelkezhettek a saját életük felett, pláne nem élhettek férjük, családjuk felügyelte nélkül.

A pesti garszonnők nevüket egyébként, férfitársaikhoz hasonlóan a francia eredeti alak, ez esetben a „fiús lány” jelentésű garconne után kapták. A kifejezés egy világszerte, így Magyarországon is óriási sikert aratott, milliós eladásokat hozó 1922-es regény, a La Garconne (magyar fordításban Lerbier kisasszony legényélete) nyomán került be a két világháború közötti köztudatba. 

A történet főszereplője egyfajta korabeli Bridget Jonesként saját igényei szerint kialakított életet élt, amelybe az önálló életvitel, lakhatás mellett a szexuális szabadság is belefért. Tette ezt úgy, hogy egy 1920–1930-as évekbeli emancipált nőnek ekkor még nem volt joga szabadon rendelkezni a saját testével. A regény írójától, Victor Margueritte-től, ennek szellemében még a francia becsületrendet is elvették, sőt Magyarországon Lerbier kisasszony „szerelmi életének, kicsapongásainak” túl aprólékos „leföstése” miatt, 1923-ban be is tiltották a kötetet.

Az önálló keresettel rendelkező, férfi vagy szülői felügyelet nélkül, a családi hierarchián kívül élő nő az amerikai, európai nagyvárosi társadalmak közös, globális újdonsága volt.

A 19. század közepétől-végétől induló első emancipációs hullám: a nők választójoghoz jutása, az oktatáshoz és munkához való egyre szélesebb körű hozzáférésük következtében, ebben az időszakban a tisztviselői állasokban is megjelenő, független amerikai „new woman-ek,” német „neue Frau-k”, francia „garconne-ök” újraírtak számos korábbi, nőkre vonatkozó szabályt. Divatba jöttek a rövid ruhák, a bubifrizura.  A nők megjelentek az addig számukra tiltott városi terekben: kávéházakban, szórakozóhelyeken, illetve az egyedülállók számára rendelkezésre álló ingatlanokban: a londoni és New York-i kisebb vagy akár szállodaszerű boarding-house-okban, a berlini Ledigenheim-okban és a budapesti garzonházakban majd garzonlakásokban.   

Szórakoztató illusztrációja az elvárt nemi szerepek és a térhasználat budapesti átalakulásnak Az én lányom nem olyan című film, amelyben a fiatal Tolnay Klári alakította Gitta egyensúlyozik a modern és a „tisztességes” lány szerepelvárásai között. Gitta szórakozni már a mama felügyelte nélkül, a barátaival jár, ugyanakkor a jövőbeli jó házasság, „rendes” asszonyélet számára csak akkor lehetséges, ha egy házasság előtti szerelmi, szexuális kapcsolatnak még csak a gyanúja sem merülhet fel vele szemben. 

Garzonház, garzonlakás

A budapesti egyedülálló nők számára a prostitúció gyanúja nélkül is lakható privát terek, saját otthonok, az 1920-as évek közepétől épített fővárosi garzonházakban voltak.

A mára tökéletesen elfeledett első budapesti garzonházak 1925–1926-tól az 1940-es évekig épültek a városban. Működött garzonház a Műszaki Egyetem mellett, az Üllői út és a Nagykörút találkozásánál, a Corvin mozi közelében, Újlipótvárosban, de a Hősök terétől néhány percre is.

Ezeket a csupa apró, egyszobás (főzőfülkés, fürdőszobás) garzonlakásból álló épületeket üzemeltető vállalkozók gyakran a háztartásvezetés terhét is levették lakóik válláról: általában éttermet, étkezőt működtettek a házak alagsorában, állandó, külön díjért felfogadható takarítószemélyzetet, és helyenként portaszolgálatot is biztosítottak számukra.

A tucatnyi garzonház építése mellett az 1930-as években az új, modern bérházakban – a többi nagyobb lakás között – egyre több, a mai fogalmaink szerint is garzonnak számító, kis alapterületű, komfortos garzonlakás is épült.

A korabeli sajtó és irodalmi élet is felfigyelt a budapesti egyedülló nők első generációjára – és közülük is különösen a garzonlakás- és garzonházlakókra. A jelenség elfogadása mellett a tisztesség/erkölcstelenség témája továbbra is gyakran előkerült a garzonlakókkal, elsősorban a garzonnőkkel kapcsolatos írásokban.

Ahogy a Budapesti Hírlap cikkírója 1934-ben fogalmazott:

„Nincs az a jóérzésű fiatalember, aki elhinné, hogy tisztességesen is lehet élni egy olyan lakásban, amelyben ellenőrzés és feltűnés nélkül járhat ki-be éjjel-nappal akárki.”

De ugyanezen, „n. k.” monogrammal jegyzett szerző szerint az úri családok lányos mamái a „garszonférfiakról” sem gondolnak sokkal szebbeket:

„A garszonlakást nem tudják mással magyarázni, mint a bérlő züllésre való hajlamosságával. Azt képzelik, hogy a garszonember naponta öt színésznőt fogad bűnös komfortjában, de még inkább lefátyolozott arcú házasságtörő nőket. Mert ha nem így volna, akkor a fiatalember nyilván inkább egy kedves öregasszony babfőzelékszagú ebédlőjében bérelné a díványt, ahol ingyen stoppolnák harisnyáját, gondoskodnának fehérneműjéről…”

Körmendi Ferenc, korának ismert írója, 1933-as Rózsacsokor című novellájával is csak erősítette a garzonnőkkel kapcsolatos előítéleteket. Írásának főszereplőnője, Lászlóffy Ica fiatal, csinos színésznő, aki egy régi bérházra frissen épített garzonsoron lakott. Ica egy gazdag cégtulajdonossal tart fenn viszonyt, a fiatal, szerény keresetű, tisztviselő garzonfiú-szomszéd viszont láthatatlan maradt a számára.

Válás – garzonház-regény

Thury Zsuzsa, a második világháború utáni regényeivel rendkívüli népszerűséget arató újságíró-író 1941-ben megjelent Rigó utca 20–22 című, budai garzonházban játszódó írása számos kortársánál sokkal elfogadóbban ábrázolta az egyedülálló, egyedül is élő nőket, sőt beleszőtte történetébe az elvált nő „témát” is, amely a két világháború közötti évek valóságában is egyre aktuálisabb lett.

Ekkoriban még ugyan kissé gyanús, titkolandó dolog volt elvált nőnek lenni, de már valós lehetőségnek számított egy rossz, nem működő kapcsolatból – főleg egy középosztálybeli nőnek – válással kiszállni. Az 1942-es Két asszony című regénye is ezzel a témával foglalkozott: egy idős anya és elvált lánya együttélését dolgozta fel.

Thury azért is lehetett megértőbb számos kortársánál a témában, mert regénye megjelenése előtt, 1936-ban maga is átesett egy váláson, és Bródy Lilihez hasonlóan ő is egy új, függetlenebb, szabadabb, bár egzisztenciálisan rettenetesen kiszolgáltatott értelmiségi író-újságíró szerepben élt.

De visszatérve a Rigó utca 20–22 történetéhez: Thury garzonházlakó nőalakjai a történetben Rácz Zsuzsa fél évszázaddal későbbi, csetlő-botló Kéki Katájához hasonlóan „csak” jó munkára és életre szóló szerelemre vágyakoznak. Ábrázolásukban talán az a legnagyobb különbség Terézanyuhoz képest, hogy nem ők akarnak minden férfit megmenteni, hanem – a korabeli filmes, irodalmi és a közgondolkodásban is meghatározó „kiskorúsító” nőábrázolásokhoz hasonlóan – őket kell védeni, óvni az élet nehézségeitől, és ha lehet, minél előbb visszaterelni természetes közegükbe: a család védőszárnyai alá. 

„Nem voltam én lány köztük soha…”

A már többször emlegetett Bródy Lili ugyan nem írt regényt a garzonházakról – és a szinglikről sem –, az ő Manci hősnője családja körében maradva volt modern lány, készült tisztviselőnőnek, és találta meg a nagy szerelmet. De az író-újságíró saját garconne-életéről és a vágyott garzonházról szóló két nyilatkozatát érdemes megnézni. Ezek alapján Bródy nem a Thury-regény elesett, magányos szinglije volt az I. világháború utáni Budapesten.

Az 1906-ban született, igen fiatalon tisztviselőként dolgozó, majd 17 évesen egyedül a fővárosba költöző Bródy Lili 20 éves korától kezdett el – gyakran névtelenül – fővárosi lapokban publikálni. Évekig senki sem tudta, ki is írta azokat a rendkívül jó stílusú, szórakoztatóan önironikus cikkeket, amelyeket kitéptek az újságokból a korabeli fiatal lányok, és a retiküljükben hordtak.

A kezdés nélkülözésekkel teli éveire Bródy így emlékezett:

„Riportokat kezdtem írni, éveken át loholtam délelőttönként anyagot keresni, zsebből ebédeltem amerikai mogyorót, képeslap volt a cipőmben talp helyett, lyukas volt a könyökömön egyetlen szvetterem.”

1930-ban aztán a Firenzében élő Vészi Margit festő-író rövid budapesti tartózkodása alatt olvasott Bródy Lilitől néhány írást a napilapokban. Ezek annyira elnyerték a tetszését, hogy egy személyes találkozás után közbenjárt a Pesti Naplónál Bródy érdekében. Így lett az újságíró az egyik legtekintélyesebb napilap belső munkatársa – ahol addig mereven elzárkóztak női munkaerő alkalmazásától. Bródy volt tehát a szerkesztőségben „az egyetlen lány a fiúk között. Nem is jó megfogalmazás ez…” – igazította rögtön helyre magát 1932-es interjújában – „…nem voltam én lány köztük soha, fiú voltam, engem nem kellett soha hazakísérni, nem kellett kezet csókolni, tőlem lehetett kölcsönkérni, ha volt, és lehetett velem szerelem nélkül kóborolni hajnalban, kávéház után a Duna-parton.”

Bródy számára magától értetődő volt, hogy szabad és független életre vágyó, fiatal, egyedülálló nőként az 1920–30-as évek fordulóján az ő helye is – albérleti szoba helyett – az egyik modern garzonház kislakásában lenne. Tervét azonban a költségek és keresete összevetése után rögtön el is kellett vetnie:

„A paradicsomi lakást nem lehetett kivenni, tiltotta költségvetésem, bár erélyes húzásokat eszközölve töröltem az ebédet, majd töröltem a reggelit, majd töröltem a vacsorát, és robinsoni megoldásokat képzeltem el a főzőfülkében, ahol babos kendővel a fejemen állok, mint az amerikai lapok háztartási hirdetéseiben a dolgozó fiatal leány otthonában.”

Egyedülálló nőnek lenni két generációval ezelőtt sem volt egyszerű. Számos nehézség megegyezett a mai problémákkal: abszolút nem álltak arányban a keresetek (a női munkát még a mai alulfizetettségéhez képest is sokkal-sokkal rosszabbul honorálták) a hétköznapok kiadásaival, a magas, alig kifizethető lakbérekkel (ekkoriban az emberek zöme bérlakásban élt), az élelmiszerek, ruházkodás, közlekedés költségeivel. Plusz teherként a két világháború közti egyedülálló és egyedül is élő nőknek még környezetük folyamatos rosszallásával, gyanakvásával is meg kellett küzdeniük.

WMN szerkesztőség