Pénisszel működik, vagy mi van?

Az angol „man” (férfi) és „explain” (elmagyarázni) szavak összemosásából eredő mansplaining leginkább azt a jelenséget írja le, amikor egy (vagy több) férfi olyan témában vagy helyzetben oktat ki, szakít félbe egy nőt, amelyben ő egyébként kompetens. Mindezt legtöbbször azért teszi, mert az az előfeltevése, hogy a nő erre rászorul, és a férfi jobban tudja, mint a nő.

Mansplaining előfordulhat a magánéletben éppúgy, mint a szakmai közegekben. Sokszor társul hozzá atyáskodó, magas lóról beszélő tónus, és ami az egyik legfontosabb alaptézis: a nő nem lehet egyenrangú, sem szakmailag, sem társadalmilag, sem emberileg.

Az eredménye általában az, hogy a nő az ilyen férfi jelenlétében kicsinek, értéktelenebbnek, hülyének, tehetetlennek érzi magát, mert bár nem szorult rá, mégis elmagyaráztak számára triviális dolgokat.

A jeleségre kiváló példa, ami Csepelyi Adrienn kolléganőmmel történik rendszeresen:

Adrienn imádja a focit, sportújságíró, írt egy könyvet a témában, és rendszeresen publikál a WMN felületein is focival kapcsolatos cikkeket – amik alatt szinte minden egyes alkalommal megjelennek férfiaktól kioktató, lesajnáló, a hozzáértését megkérdőjelező kommentek.

Olyan is akadt már, aki szerint nem is érdemes nekiállni elmagyarázni a les-szabályt Adrienn-nek, úgyse fogná fel – miközben nyilván Adrienn-nek semmi szüksége arra, hogy bárki nekiálljon a szabály részletezésének, pontosan tudja, a futball minden aspektusával naprakész információi vannak.

De nemcsak a mi házunk táján történnek hasonló esetek, ez sajnos mindennapi jelenség, így szerettem volna nagyobb merítésből hozni példákat, úgyhogy több zárt, női Facebook-csoportban feltettem a kérdést, hogy ki találkozott már a mansplainenggel és a szexizmus egyéb formáival – és azonnal záporozni kezdtek a bicskanyitogató történetek.

Helgának ismerős hozott egy gázpalackot, pont olyat, amilyennel amúgy maga is húsz évig főzött és fűtött. A férfi azonnal mondta, hogy majd mindenképp egy férfival köttesse be. „Visszakérdeztem, hogy miért, ez valami új technológia és pénisszel kell rácsavarni? Mert ha nem, akkor nekem is menni fog. Nem is értette”.

Na, hogy tetszik, cicuka?

A mansplaining azonban csak egyik árnyalata a mindennapi szexizmusnak a sok közül. Lenézés, degradálás, becézgetés, infantilizálás – bármikor, bármilyen helyzetben belefuthatunk és az élmény sosem kellemes. Sőt. Állatira bosszantó.

Emlékszem a legelső rendezvényen, aminek részt vettem a szervezésében, épp ellenőriztem a színpadképet, amikor megjelent néhány díszletes férfi. Egyikük odalépett hozzám és megkérdezte: „Na, hogy tetszik, cicuka?”, miközben megpróbált átkarolni. Köpni-nyelni nem tudtam, és mivel akkor még bőven benne voltam a „jókislány-korszakomban”, zavartan mosolyogtam. Kitértem az átkarolás alól és elkezdtem mondani, miket kellene átmozgatni a színpadon.

Őszinte leszek: bármilyen higgadtnak is tűntem, valójában rettenetesen mérges voltam – elsősorban magamra, amiért nem húztam ki magam, és nem mondtam, hogy ne merjen még egyszer cicukának hívni, van nevem, és egyébként meg az esemény projektvezetőjeként vagyok ott, nem gyönyörködni jöttem a bútorokban, amiket ez a bizonyos férfi tömény izomerőből felrakott (amúgy rosszul) a színpadra.

De volt már olyan is, hogy megjelent a gázszerelő, és nem bírta abbahagyni, hogy „kis hölgy”-nek hívjon, illetve, hogy mindenhez hozzátegye: „majd a férje tudni fogja”.

Megtörtént már az is egy régi munkahelyemen, hogy a projekt egyik felelőseként a színpadot világosítók folyton azzal cukkoltak engem és a kolléganőmet, hogy milyen ügyesek vagyunk, amiért olyan bájosan tudunk ülni a számítógép előtt. Nyilván eszükbe se jutott, hogy ha nem ülünk a gépnél, akkor nekik nincs mit bevilágítani – számukra csak két kedvesen, mosolygósan dolgozó lány voltunk.

Kis hölgyek és kislányok

Rögtön felszaladt a szemöldököm, amikor elolvastam Orsi történetét a forgalmi vizsgabiztosról, aki nem elég, hogy folyamatosan „kis hölgy”-nek nevezte az amúgy félidős terhes, épp vizsgázó nőt, de megfejelte a dolgot azzal, hogy megjegyezte:

„A középső tükröt, tudja, nem csak sminkelésre lehet használni”.

Mert nyilván egy nő még soha életében nem hallott a visszapillantó tükörről, vagy ha igen, akkor is csak az orra púderezéséhez használná.

„Húsz éve történt: gyógypedagógusként lementem a váróba, mert új család érkezett hozzám. Apuka újságot olvasott, a gyerek a földön játszott” – osztotta meg velem Adri. „Köszöntem, nyújtottam a kezem a bemutatkozáshoz, de az üdvözlés viszonzása helyett az apuka azt mondta a gyerekének: »Na, menj a kislánnyal játszani!«.”

Nos, az infantilizálással már nekem is nem egyszer meggyűlt a bajom. Amikor egyetemista koromban pultoztam, többször is hallottam, ahogy férfiak mondogatják egymásnak, hogy „Menjünk rendelni a kislányhoz!”. Külön pikantériája a sztorinak, hogy mindeközben flörtöltek is velem, ami a kislányozással együtt különösen bizarr és zavaró volt.

Kompetens mucikák

Többen írták, hogy gyakran találkoznak azzal a jelenséggel, hogy munkakörnyezetben a férfi kollégák egyszerűen ignorálják őket. A forgatókönyv általában ugyanaz: alapvetően férfiak uralta szakterületen megjelenik egy kompetens nő, és csak úgy repkednek a „mucikák”, „kislányok” és a „nehogy már egy nő mondja meg”-ek – aztán meg koppan az álluk, amikor a „hölgyemény” szakzsargonnal teszi őket helyre.

Az ilyen jellegű beszámolókból talán Bori története volt a leghajmeresztőbb:

„Máig felrobbanok, ha eszembe jut. Álltam a nagy tárgyalóban, két férfi kollégám – amúgy velem azonos beosztásban – épp megbeszélte az egyik közös projektünk lépéseit, és az én feladataimat úgy tárgyalták meg, hogy egyik se nézett rám, nem fordult felém, nem szólt hozzám és nem hagyott szóhoz se jutni” – írta Bori.

„Egymás között megbeszélték, hogy milyen feladatokat fognak nekem kiadni. Egy idő után szóltam, hogy amúgy itt vagyok, és ha bármit akarnak tőlem, nekem mondják. Ekkor megkaptam, hogy nem kell harapni, és – nem viccelek – ezek után az egyik azt mondta a másiknak, hogy biztos megjött a Mikulás, majd elégedetten összekuncogtak.

Borzasztóan mérges voltam, mégsem tudtam mondani semmit. Hiába csak ketten voltak, mégis behozhatatlan hátrányban éreztem magam attól, hogy ők egységben voltak velem szemben, pusztán azért, mert nő vagyok.”

Lilla munkahelyére egy sales-es férfi érkezett valamilyen szolgáltatást bemutatni, és hiába volt Lilla vezető pozícióban, a férfi kizárólag a többi férfi kollégájához beszélt, sőt, még szexista poénokat is elsütött. Akkor jött rá, hogy fordítva ült a lovon, amikor Lilla egy ponton megkérte az egyik férfi beosztottját, hogy kísérje ki a vendéget. Ekkor leesett neki a tantusz, csak már túl későn.

„Nekem kellett levezényelnem egy megbeszélést, mert a főnök hirtelen lebetegedett. Én voltam az egyetlen nő a tárgyalóban. Megérkezett egy új kolléga, aki szépen kezet fogott mindenkivel, majd odafordult hozzám és megkért, hogy én, azaz a »kisasszony« hozzon már neki, legyen szíves, egy kávét sok tejjel, cukor nélkül. Ekkor beültem a főnöki székbe és közöltem, hogy nyugodtan főzzön magának, hátha elbír ezzel a feladattal egy nő segítsége nélkül is” – mesélte Zita. „Sosem felejtem el az arcát, amikor összerakta, mi a helyzet.”

„Építész vagyok, és mikor a saját tervezésű házunk épült, az egyik szaki konzekvensen az egyik férfi rokonomnak válaszolt az általam feltett kérdésekre is, és folyamatosan hátat fordított nekem. Mikor szóvá tettem, hogy itt vagyok én is, és konkrét elképzeléseim vannak technikai szempontból is, akkor teljesen kiakadt”

– mesélte Judit.

Sokan írták és tapasztalták, hogy üzleti, céges környezetben a férfi vezetőkre következetesen úrként hivatkoznak, míg az azonos hierarchiai szinten lévő női kollégákat kizárólag a keresztnevükön szólítják, és többen számoltak be arról, hogy minden kérés ellenére becézgetik őket, ráadásul birtokos módban.

„Egy Marcsikámat senki se bír komolyan venni” – írta Réka, aki egy nagy multinál dolgozik, és állítása szerint nem nagyon van női kolléga, akit ne így szólítanának a férfi munkatársak.

„Rohadtul nyomasztó üzenete van ennek. Nem elég, hogy akaratod ellenére becézgetnek, de retorikailag még a magukévá is tesznek. Utálom, úgy istenigazából gyűlölöm még a hanglejtést is, ahogy kimondják a neveket.”

Orvosi egyetemen is felüti a fejét ez a fajta megkülönböztetés, például Éva azt mesélte, hogy egyetemi gyakorlati vizsgán a fiú csoporttársával mentek a betegágyakhoz, és míg a vizsgabiztos a fiút doktor úrként mutatta be a betegnek, Évát úgy vezette fel, hogy: „hoztam magának egy kedves kislányt”. Nem tudom, mit gondolhatott a vizsgabiztos, de engem biztos nem nyugtatna meg, ha egy kislány vizsgálna meg a kórházban.

Nehogy már egy nő, bízza a hozzáértőkre

Ildikó építkezéseken dolgozott sokáig, mint műszaki előkészítő, ahol alig voltak nők. Amikor a csarnokba kellett bejárnia munkavégzési engedélyért, rendszeresen megkapta, hogy „Drága, mit keresel egy ilyen helyen?”. Amikor elmondta, hogy épp az adott munkaszakaszt készíti elő, mindig megváltozott a hangnem. Ám Ildikó az autókhoz is ért, és ahányszor szervizbe vitte a kocsit, és elmondta, szerinte mi a baj, tízből kilenc szerelő lehülyézte és teljesen kiakadt, hogy nehogy egy nő mondja már meg, mi baja a kocsinak.

Kingának se próbálták udvariasságnak álcázni a tömény szexizmust. „Amikor egy megbízásomnál művezettem, konkrétan azt mondta nekem az egyik kőműves, hogy neki márpedig egy nő ne mondja meg, hogyan rakja a téglát.”

De hogy a végére feltegyük a szexista „i”-re a pontot, zárjuk a sort Tímea történetével, ami, azt hiszem messze túlmutat a mansplaining jelenségén – a nő szülés előtti utolsó vizsgálatán az orvosa egyszer csak bedobta az atombombát:

„Nyugodjon meg apuka, szülés után szépre varrom majd”. Erre Tímea azonnal mondta, hogy köszöni, de nem élne ezzel a lehetőséggel. Mire az orvos belevágott a szavába azzal, hogy: „Nem magának kell majd nézni, anyuka, ezt bízza csak a hozzáértőkre!” – és rákacsintott a férjére, aki szerencsére észnél volt és rögtön odasziszegte, hogy ha valamit össze kellene varrni, az inkább az orvos szája.

És ti találkoztatok már a verbális szexizmussal vagy mansplaininggel? Írjátok meg a történeteiteket kommentben!

Szabó Anna Eszter

Forrás: BBC
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Elīna Arāja / Pexels