A „férfias” munkát végző emberek könnyebben pótolhatók robotokkal – egyenlőbb lesz-e ettől a társadalom?

–

A teljes munkaerő egyre nagyobb hányada nő

Az elmúlt évszázadban, és különösen az elmúlt néhány évtizedben egyre több nő lépett be a munkaerőpiacra, beleértve olyan területeket is, amelyeket korábban a férfiak uraltak, sőt amelyeket kifejezetten férfiaknak tartottak fenn. (A nők természetesen mindig is dolgoztak, de e munka nagy része vagy fizetetlen, vagy láthatatlan, vagy alulértékelt volt.) Ma világszerte a nők mintegy fele dolgozik, de a családfenntartó nők száma is folyamatosan nő. Kutatási eredmények szerint az Egyesült Államokban az 1972-es 5 százalékról 16 százalékra emelkedett azon házasságok aránya, ahol a feleség az egyedüli vagy elsődleges kenyérkereső.

És bár ezek a munkaerő-piaci előnyök nem jelentettek csodát a nők számára – nőként még mindig mi végezzük a fizetetlen háztartási és gondozási munka nagy részét, és átlagosan csak 84 centet keresünk minden egyes dollárral szemben, amit a férfiak megkeresnek –, minden bizonnyal segítettek abban, hogy legalább némi függetlenséget nyerjünk.

Hogy a következő években is folytatódni fog-e ez a tendencia, nem tudjuk biztosan, a válasz azonban valószínűleg igen.

Nemcsak azért, mert sok fiatal nő nem megy férjhez vagy halogatja a házasságot és a gyerekvállalást – amelyek továbbra is visszafogják a nők munkaerő-piaci részvételét –, hanem azért is, mert a felsőoktatásban a nők már nagyobb számban vannak jelen, mint a férfiak.

Míg az Egyesült Államokban a hat év alatt 56,6 százalékról 2020-ra 58 százalékra emelkedett a nők aránya, az EU-ban a fiatal nők 48 százaléka rendelkezett felsőoktatási végzettséggel, szemben a férfiak 37 százalékával.

És ott van még az úgynevezett „rózsaszín galléros” állások növekvő aránya is

Ezek olyan szakmák, amelyekben történelmileg a nők domináltak – mint például az ápolói, tanári és egyéb szociális és gondozói munka –, és amelyeket társadalmi szinten gyakran kevésbé becsülnek meg, és mint ilyenek, gyakran alulfizetettek.

A nők által dominált ágazatok tartósan alulértékelt volta ellenére egyes jelentések szerint 2030-ra ezeken a területeken lesz a legnagyobb a munkahelyek számának növekedése. Széles körben ismert tendencia, hogy a világ népessége rohamosan öregszik. Az ENSZ becslései szerint a 65 éves vagy annál idősebb emberek száma világszerte várhatóan több mint kétszeresére nő, a 2021-es 761 millióról 2050-re 1,6 milliárdra.

Az sem kérdés, hogy valakinek el kell látnia az ehhez kapcsolódó gondozási és támogatási feladatokat – miközben valakinek gondoskodnia kell majd azok gyerekeiről is, akik az idősek ápolását végzik.

És ezek a „valakik” szinte biztosan mi, emberek leszünk.

Nehéz megmondani, hogy végül hány munkahelyet tudunk robotizálni

Egyes tanulmányok szerint a munkaerőpiac akár felét is, míg mások szerint nagyjából 10 százalékát fogjuk robotokkal megtölteni.

Abban viszont teljes az egyetértés, hogy mely iparágakat fogja a leginkább érinteni a változás. Számos tanulmány megállapította, hogy az automatizálás leginkább az építőiparban, a gyártásban, a közlekedésben és bizonyos fehérgalléros területeken, például az adatfeldolgozásban és -elemzésben fogja felváltani a humán munkaerőt. Vagyis olyan iparágakban, ahol még mindig a férfiak vannak többségben.

Eközben azok az ágazatok, ahol jelentős arányban vannak jelen a nők – például az oktatás, az egészségügy és a szociális munka területén – általában sokkal kevésbé tekinthetők automatizálhatónak.

Sőt, egyes elemzések szerint minél inkább nődominált egy iparág, annál kisebb az automatizálás kockázata.

(Természetesen vannak kivételek, mint például a titkársági és adminisztratív munkakörök).

Végül is sokkal könnyebb elképzelni egy teljesen automatizált gyárat, raktárat vagy vasútállomást, mint egy gépek által működtetett kórházat, idősotthont, óvodát vagy osztálytermet.

A gépek rendkívüli feladatokra képesek, de az emberi érzelmekkel egyelőre nem igazán tudnak mit kezdeni

Nem tudnak könnyen bizalmat építeni a kapcsolatokban vagy eligazodni a bonyolult társas helyzetekben, de azt sem tudják, hogyan hozzák ki másokból a legjobbat. Hogyan tudnának tehát magas színvonalú gyerekgondozást nyújtani? Hogyan helyettesíthetnék teljes mértékben az emberi társaságot? Hogyan tudnák megismételni azt a számtalan, gyakran láthatatlan gondoskodást és érzelmi munkát, amely összetartja a családokat, kapcsolatokat, munkahelyeket és társadalmakat?

A társadalom által sokszor lekezelően „nőiesnek” nevezett készségek azok, amelyekre hamarosan minden eddiginél nagyobb szükség lehet, pontosan azért, mert a technológia nem lesz képes elég jól reprodukálni azokat. Így pedig nem nehéz megjósolni, hogy melyik nemnek lesz könnyebb alkalmazkodnia az úgynevezett második gépkorszakhoz, és könnyebben találnia másik munkát, még akkor is, ha a robotok átveszik az előzőt.

Várhatóan nem a férfi nem lesz az, hiszen a tagjait gyakorlatilag születésüktől fogva arra kondicionálják, hogy a versengést, a keménységet és a távolságtartást helyezzék előtérbe az érzelmi intelligenciával, a kommunikációval és a törődéssel szemben.

És ennek komoly következményei lehetnek a világunkra nézve.

Ha az új technológiák valóban eltörlik a főként férfiak által végzett munkák jelentős részét, akkor a megmaradó munkák nagy része a gondozási munkákból fog állni. Néhány férfinak nem lesz más választása, mint átképezni magát és belépni ezekre a területekre – vagy legalábbis alternatívát találni a tipikusan férfias iparágak helyett. Kérdés csak, hogy vajon megteszik-e? A férfiakat nemzedékeken át arra tanították, hogy a „női munka” alacsonyabb rendű, ha nem egyenesen megalázó. Már csak azért is, mert egy fiúnak azt mondani, hogy úgy csinál valamit, „mint egy lány”, az máig sok esetben sértésnek minősül. 

Hasonló kérdés merül fel a női kenyérkeresők számának növekedésével. A tanulmányok már most is azt mutatják, hogy azok a férfiak, akik kevesebbet keresnek mint a feleségük, hajlamosabbak magasabb szintű szorongásról, elégedetlenségről és boldogtalanságról beszámolni. Hiszen sokan még mindig ahhoz kötik identitástudatukat, hogy ők a „családfenntartók” – vagy éppen egy férfiak által dominált területen állnak helyt. De ha a férfiak nem lesznek többé családfenntartók, a társadalmi berögződések miatt pedig nem hajlandóak gondozási munkát vállalni, akkor kik lesznek? Mit fognak csinálni?

Ez aligha egy boldog vagy stabil társadalom receptje

A növekvő automatizálás és a munkaerőpiac „elnőiesedésének” világához való alkalmazkodás kétségtelenül gazdasági és politikai rendszereink jelentős újragondolását igényli – ezzel együtt pedig egy masszív kulturális változásra is szükség lenne.

Az emberi történelem nagy részében olyan összetett, kooperatív gondozási gyakorlatokra támaszkodtunk, amelyek során nemcsak a nők, de a közösségben mindenki részt vett a gyerekek táplálásában, tanításában és gondozásában. És ugyanez vonatkozik az idősekről és a fogyatékossággal élőkről való gondoskodásra is. Tehát ha valami, akkor a nukleáris családrendszer viszonylag új keletű fejlődése, amelyben a nőknek kell e nélkülözhetetlen munka oroszlánrészét elvégezniük, talán nem is teljesen „normális” vagy „természetes” az ember számára.

Jó hír azonban, hogy az elmúlt években a férfiak elkezdtek belépni a hagyományosan nők által dominált területekre.

Az Egyesült Államokban például a kétezres évek eleje óta majdnem megháromszorozódott a férfi ápolók száma, 140 000-ről 2023-ra 400 000-re emelkedett. És bár a nőkkel kapcsolatos munkakörök általában gazdaságilag leértékelődnek, kutatások azt mutatják, hogy ezeken a területeken a férfiak részvételével a bérek valójában általában emelkednek.

De van még valami, ami ennek következtében bekövetkezhet: társadalmi szinten is elfogadhatjuk végre azokat a férfiakat, akik „rózsaszín galléros” , és/vagy otthoni gondozási, háztartási munkát végeznek. Ez végre csökkentheti, vagy akár meg is szüntetheti az úgynevezett „második műszak” terhét, amelyet még mindig túlnyomórészt a nők vállalnak – a fizetett munkát követő háztartási és gyerekgondozási feladatokat –, és közelebb vihet minket egy egyenlőbb társadalmi berendezkedéshez.

Az a tény, hogy a nők egyre nagyobb számban lépnek be a munkaerőpiacra, szintén pozitív hatással bír.

Kutatások kimutatták, hogy a nők munkahelyi létszámának növekedésével emelkedik a munkával való elégedettség és a teljesítmény – különösen a férfiak körében. Eközben azokon a munkahelyeken, ahol a hagyományos „férfiasságot” helyezik előtérbe, és gyakran elriasztják a nőket attól, hogy csatlakozzanak, az egyik legmagasabb a stressz, a kiégés és a fluktuáció aránya.

A munka elnőiesedése nem több mint a munka humanizálása

Ideje lenne eljutni oda, hogy az embereket embereknek, nem pedig gépeknek tekintjük. És elismerni, hogy a „női munka” rendkívül értékes és szükséges – és mindig is az volt. Csakúgy, mint az összes olyan tulajdonság, amelyet „nőiesnek” tartunk.

Természetesen nincs garancia arra, hogy ezen az úton haladunk tovább. Talán az általunk épített gépek közel sem lesznek olyan jók, hogy helyettesítsenek minket, vagy épp ellenkezőleg: lehet, hogy olyan jók lesznek, hogy minden munkát elvégeznek helyettünk – beleértve azt is, amelyről úgy gondoltuk, hogy pótolhatatlanok vagyunk benne.

Ironikus módon, ahogy a gépek tovább fejlődnek, emlékeztetőül szolgálhatnak arra, hogy mi határozza meg és különbözteti meg igazán az emberiséget – nem feltétlenül az intelligencia vagy a racionális gondolkodás, ahogyan azt egykor hittük. Sokkal inkább az empátia, az érzelmek és a kapcsolatok.

Mózes Zsófi