Elmondani az elmondhatatlant a családon belüli erőszakról

–

A díjnyertes angol drámaíró, Dennis Kelly Girls & Boys című darabját 2018-ban mutatták be Londonban, majd bejárta az egész világot. Dennis Kelly jellemző írói eszköze a késleltetés, a feszültség fokozása, a kiszámíthatatlan fordulatokra építő hatáskeltés, ami most sem maradt el. Sőt.

Ez már a második interpretációja Magyarországon, most Horváth János Antal fordításában és rendezésében mutatták be a darabot a múlt évadban. Egyedi látásmódja és fantasztikus színpadi megoldásai minden nézőt a székéhez szegeznek, ezt garantálom.

A színészet egyik csúcsa, amikor a művész egyszemélyes darabban áll színpadra

Lovas Rozi abszolút helytállt ebben a nehéz szerepben is, amelyben csak magára számíthatott. Nincsenek társai, akikre támaszkodhat, a figyelem pedig végig rá szegeződik, ami azzal is jár, hogy egyetlen másodpercre sem engedheti el a nézőt. A legelső pillanatban meg kell ragadnia a figyelmüket, megtartani végig, és csak az utolsó utáni pillanatban engedni el.

Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Lovas Rozinak ez maximálisan sikerült. Még napokkal később is dolgozott bennem az élmény, felvillantak képek, visszhangzottak kulcsmondatok, sokáig velem maradt ez az előadás.

Rozi mesél

Egy szép fiatal nő a férjével való megismerkedésének különös történetét tárja elénk a maga nyers és őszinte stílusában. Nem átlagos sztori, nem átlagos szerelem, hiszen az is kiderül, hogy egyszer csak minden mást elsodort. Ahogy pedig az lenni szokott, a szerelemből házasság lett, és gyerekeik születtek.

A néző számára még kicsit irigylésre méltó is lehet a boldogságuk. Ma azt mondanánk: két sikeres ember élete ez. 

Az elején rengeteget nevetünk, igazán komikus jelenetek elevenednek meg előttünk, olyanok, amelyek mindannyiunkkal előfordultak már a párkapcsolatunkban.

Ahogy haladunk előre a történetben, a nevetés egyre halkul, és átveszi a helyét a drámai csend, aztán a szomorúság, végül pedig mindannyiunkat egy emberként feszít szét belülről a szinte fokozhatatlan düh.

A színészi játék zsenialitását mutatja, hogy egyetlen darab kanapé a díszlet, semmi más. Jelmezek, kellékek sincsenek a darabban. Mégsem marad bennünk hiányérzet, mert a színészi jelenlét minden pillanatot és minden képzeletbeli helyszínt kitölt. Olyannyira, hogy a darab egy pontján Lovas Rozi elkezd söpörni a színpadon. Nekem pedig csak hosszú másodpercek múlva esik le, hogy valójában nincs is a kezében semmi, csak eljátssza a takarítást.

Azt hiszem, tényleg ez az igazi színművészet.

Ahogy az is, hogy bár senki sem volt a színpadon Lovas Rozin kívül, mégis minden szereplőt láttam: a sorban álló lányokat, a férjet, a gyerekeket, az állásinterjút lebonyolító későbbi főnököt is. Mindenki jelen van úgy, hogy valójában nincs is ott. A történet mégis velük együtt kerek.

A darab végén a hosszú percekig tartó, álló taps is ezt mutatta.

De miért is tört meg kicsit a lelkem?

Az előadás egyik igen drámai pontján megjelenik a családon belüli erőszak, méghozzá annak egy egészen megdöbbentő formája. Onnantól kezdve lehetetlenség nem bevonódni: mindannyian mélyen átéljük a szenvedést, az okozott traumákat. Ezt mutatta az is, hogy egyszer csak a nézőtérről felcsattant egy őszinte, szívből jövő „baszd meg”, aminek pontosan ott volt a helye, mert belül én is ugyanezt éreztem. Nem is egyszer, hanem nagyon sokszor.

Zokogott a lelkem, belül sírtam, dühöngtem, annyira tehetetlennek éreztem magamat. Hiszen ott vagyok, látom és hallom, ami történik, mégis képtelen vagyok segíteni, nem tudom megvédeni őket ezektől a rettenetes kínoktól.

Minden egyes hasonló hírnél is ugyanezt a tehetetlen dühöt érzem, hiszen világszinten minden tizedik napon tragédiába torkollik a családon belüli erőszak, de Magyarországon is rémisztő ez a tendencia.

És sajnos a rendszer semmit nem tesz ellene. A tehetetlenség megvisel emberként és pedagógusként is. Rengeteg gyerek és nő, de sok esetben férfi élete zajlik úgy, hogy verbálisan és fizikailag is terrorizálják. Otthon – azon a helyen, ahol alapesetben mindenkinek biztonságban kellene éreznie magát. A darab pedig ezt a nagyon nehéz érzést kavarta fel bennem, azóta is zaklatott vagyok, ha erre gondolok.

De ezért megyünk színházba, nem?

Hogy hasson ránk, hogy elgondolkodtasson, hogy érzelmeket váltson ki, hogy esetleg tettekre sarkalljon. A Lányok, fiúk Lovas Rozi előadásában mindannyiunkat felráz. 

Azt javaslom, hogy nézzétek meg ezt az előadást, hátha ennek hatására elkezdődik valamiféle változás ebben az elcseszett társadalomban. Mindenkinek hatalmas szüksége lenne rá.

Balatoni József