–

Szeretném hinni, hogy nemcsak felejthetetlen, közösségformáló pillanatokkal gazdagodtunk az elmúlt két hétben, de a hétköznapi életbe is leszivároghat valami, ami mozgásra sarkall tömegeket. Valami, ami nemcsak a testünk-lelkünk óvását, karbantartását segíti elő, hanem aminek hatására akár hosszabb, minőségibb életet is élhetünk.

A világ legtehetségesebb, különleges testi és fizikai adottságokkal megáldott embereit csodálni, az elhivatottságukat, kitartásukat és munkabírásukat elképzelni a többség számára felemelő, de lehet akár elérhetetlenül nyomasztó is, ha nem kezeljük helyén a látottakat a saját életünkre nézve.

Kinek mit jelent a sport?

A mi családunkban elég széles skálán mozog a sporthoz való hozzáállás és a sportból hozott élményanyag. Én vagyok a versengő típus – ez azért az egyik elég jól dokumentált személyiségjegyem –, 

20 éve viszont már nem azért mozgok, hogy a legjobb legyek, hanem azért, hogy megőrizzem az állóképességem, tartsam a súlyom, és kiélvezzem a rendszeres mozgás mentális egészségemre gyakorolt jótékony hatását.

Emellett pedig az egyik legfontosabb hitvallásomnak tartom edzőként, hogy minél több gyereket minél hosszabban a medencében tartsak, és olyan alapokat adjak nekik ebben a fantasztikus sportágban, ami az egész életüket végigkíséri – függetlenül attól, hogy milyen egyéni céllal csatlakoztak az egyesületünkhöz.

A férjemet kilencéves korában kiíratták úszásról – egy nem túl hatékony pedagógiai módszereket használó edző miatt, így amikor negyvenévesen barátkozni kezdett a triatlonnal, akkor szembesült vele, mekkora hátrányt jelent számára, hogy hiányoznak nála az úszás alapjai. Az állóképességét is máshonnan kezdi el építeni, mint a sportolói múlttal rendelkező társai: nekik ugyanis sokkal gyorsabban épültek be a felnőttkori edzések, és hamarabb javult a teljesítményük, mint Marcinak.

A kamaszkor nem csupán a személyiségünk, de a testünk fejlődése szempontjából is a legintenzívebb időszak. Az ezekben az években beépített izomerő, izommemória, állóképesség, tüdőkapacitás, a szívre és érrendszerre gyakorolt jótékony hatása életünk végéig szolgálhatja a rendszeres edzésünket. 

A testtudat, koordináció, jó esetben az önbizalom örökre velünk marad, és bátrabban kísérletezünk új edzésformával, ha esetleg sérülés vagy fásultság miatt más mozgásformára kényszerülünk.

Harmadiknak pedig ott van a kisfiam, aki tíz és fél éves, és semmifajta érdeklődést nem mutat a versenysport iránt, szíve szerint reggeltől estig csak olvasna vagy a képernyő előtt lógna, a szülei viszont a fent felsorolt racionális érvek miatt „kegyetlenül kényszerítik” a rendszeres testmozgásra. Ez az ő esetében úszás, tenisz és kosárlabda, amit (az úszáson kívül) ő választhat meg. Az úszásból még néhány évig nem engedek, de mielőtt elmorzsolnátok egy könnycseppet Barni sanyarú sorsa miatt, jobb ha tudjátok, hogy a barátaival úszik együtt egy szuper kis csapatban heti kétszer, remek edzők irányítása alatt, és semmifajta döntést nem kell még hoznia azzal kapcsolatban, hogy szeretne-e versenyző lenni, vagy sem. 

Az olimpiai legfontosabb tanulságai a hétköznapi ember számára

Ilyen háttérrel néztük és drukkoltuk végig az elmúlt két hetet, és vontunk le azokat a tanulságokat, amik közül sok átültethető a hétköznapokba is. Számomra, számunkra emiatt olyan csodálatos az olimpia és a szurkolás. Most megosztom veletek azokat a gondolatokat, amiket viszek magammal, és szeretném, ha Barni is magáénak érezné a sport kapcsán. 

  1. A sport megtanít arra, hogy a szabályok tiszta kereteket adnak a versenyzésre. Hogy a szabályok mindenkire ugyanúgy vonatkoznak, és betartásuk kiszámíthatóságot jelent a versengő felek számára. 
    A szabályok a közösség érdekeit szolgálják: segítenek a tiszta játékban, nem pedig ellenünk vannak. 
  2. A versengés, a tudásunk, felkészültségünk összemérése akkor építő jellegű, ha a saját fejlődésünkre koncentrálunk, ha nem másokat hibáztatunk, hanem tanulságokat vonunk le az eredményből. Ha a vetélytársra egyenrangú félként, valóban a játékban részt vevő társként tekintünk, és nem ellenfélként vagy ellenségként. Ő nem ellenünk van, ahogy mi sem ellene, hanem egymással mérkőző felek vagyunk, akik összevetik a tudásukat, rátermettségüket, felkészültségüket. Amikor pedig véget ér a megmérettetés, akkor ugyanúgy egymást tisztelő emberként hagyjuk el a pályát vagy a medencét. 

  3. A kudarc, a hiba, a saját magunknak állított mérce el nem érése fájdalmas, lehangoló, de hosszú távon egyetlen piciny epizód az életünkben, ami évek múlva már egészen más jelentőséget kap. Lehet szomorkodni, csalódottnak lenni, ezek mind ugyanolyan fontos, mértékadó érzelmek, mint a boldogság és az elégedettség. Ezek az érzelmek, élmények segítenek nekünk viszonyítási alapot adni, és amikor eljön az ideje, akkor még mélyebben megélhetjük a sikert. De ilyen érzelmi állapotban sem megengedett a tiszteletlenség, a bűnbakkeresés, valamint a felelősség hárítása.
    A sport megtanít arra is, hogy miként birkózzunk meg a negatív érzelmekkel úgy, hogy az ne legyen destruktív se ránk, se a környezetünkre nézve.
  4. Az olimpián számtalan helyzetben láttuk a sportolókat rendkívül gyorsan döntést hozni, vállalni annak következményét, felelősségét, majd továbblépni. Egy bekapott gól, egy kihagyott ziccer, egy elrontott forduló, egy elszámolt kartempó azonnali döntéshelyzetet hoz, amiben nincs idő a hezitálásra. Az érzelmek tudatos kezelése ezekben a helyzetekben meghatározó, és olyan képesség, ami az élet számtalan területén hasznos lehet.

  5. A segítők, körülöttünk álló szakemberek munkája elengedhetetlen a sikerhez. Ha megfelelő szaktudás vesz minket körül, akkor elérhetjük a céljainkat. Becsüljük, tiszteljük azokat az edzőket, segítőket, akik idejüket, tudásukat áldozták a sikerünkért.

  6. Az olimpián az érzelmek széles skáláját élhetjük át – vagy láthatjuk a képernyőn. Ez pedig remek alkalom, hogy beszélgessünk róla, mennyiféleképpen örülünk, szomorkodunk, reagálunk stresszhelyzetre, kudarcra, sikerre. Mindenki talál olyan versenyzőt, akivel tud azonosulni, és olyat is, aki távol áll a saját érzelmi megélési módjaitól.
    És ez rendben van. A szomorúság és az öröm is lehet sokféle, és egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál.

  7. Vannak vitás helyzetek, egyet nem értés, a szabályok, a bírói döntések megkérdőjelezése, de ennek kifejezési módja szabályozva van. A sértegetés, személyeskedés, bántalmazás semmilyen helyzetben nem elfogadott, sem fizikailag, sem verbálisan. Ráadásul közben számtalan megható, emberi, fair play pillanatot is láttunk, ahol egyetlen másodperc alatt lépett ki a sportoló a versenyzői identitásából, és lépett át az együttérző emberébe, aki segíteni szeretne sporttársa fájdalmán.
    Amíg erre emlékezünk, és ezek a kiváló versenyzők is emlékeztetnek minket rá, hogy itt mindenki elsősorban ember, és másodsorban sportoló, addig van létjogosultsága a játékoknak.
  8. Több mint tízezer sportoló vett részt az olimpián, 329 versenyszámban osztottak érmet, és jó pár versenyző több számban is diadalmaskodott. Ha szigorúan a számokat nézzük, akkor bizony az olimpikonok nagy részét valaki legyőzte. Mi mégis a győztesekről beszélünk, őket ünnepeljük, pedig sokkal többen vannak azok, akik legalább egyszer – egy, de inkább több versenyzőtársukkal szemben – alulmaradtak a küzdelemben. Miközben ők is ugyanúgy készültek, edzettek, beletették a munkát és energiát a sikerbe. Az ő történetük is fontos, értékes, tanulságokkal szolgáló, ahogy a saját eredményükkel kapcsolatos pozitív és negatív megéléseik is. Lássuk, halljuk, ünnepeljük őket is. De legfőképpen emlékeztessük magunkat, hogy bármit csinálunk, nem lehet csak a győzelem a cél. Fontos a játék kimenetelét úgy keretezni, hogy az a fejlődésünket szolgálja.

  9. Az élsport a sporton belül is végletnek számít, de az ő eredményeik, történeteik, sikereik inspirálóak lehetnek az amatőrök számára. Ettől még nem kell hogy mindenki az olimpiai bajnok címért kezdjen el mozogni. Persze lehet, hogy valakinek (nagyon keveseknek) egyszer reálissá válik ez a cél is, de a lényeg, hogy mindig reális mércét állítsunk magunkkal szemben, amit tudatossággal, kemény munkával, kitartással, sok-sok gyakorlással elérhetünk. Jó lenne, ha a sportban mindenki egyformán elérhetné célját, és nem tolódnának az arányok egyik vagy másik irányba.

  10. Barninak nagyon sokszor elmondtam az elmúlt két hétben, hogy bizony a most képernyőn érmüket puszilgató embereknek is voltak olyan napjai, amikor egyáltalán nem volt kedvük sportolni, elindulni, átélni a fájdalmat, a nehezebb edzést, azokat a pillanatokat, amikor nem megy, amikor úgy érzik, hogy ennek semmi értelme. És minden ilyen pillanaton túl tudtak lendülni. Teljesen mindegy, hogy kinek drukkolunk, ki szimpatikus vagy sem, az egészen biztos, hogy az a 10 500 sportoló, aki kijutott az olimpiára, mind átélt ilyen pillanatot, és mindegyikük átlendült a holtponton. Ebben egészen biztos, hogy példaképek mindannyian. 

    Mi lenne, ha nem szégyellnénk a meztelen testünket, akár mások előtt sem?

    WMN Life – 2024. augusztus 13. – MZS

Az élsportnak rendkívül fontos helye van a mozgásban, és az identitásképző, nemzettudatot erősítő hatását sem vitatom. Vannak versengő személyiségtípusok, akik számára ez a megmérettetés sokkal több örömmel jár, mint veszteséggel. Szerintem csodás, hogy a sportnak több ága van, és mindenki talál magának olyat, amiben önazonos lehet, kiteljesedhet. Én ilyen voltam, pontosan tudom, milyen a testet elöntő adrenalintól szárnyalni versenyhelyzetekben, és vágyni erre az állapotra. 

Az viszont 

súlyos probléma, ha pusztán reklámbevétel, nézettség vagy egyéni és nemzeti büszkeség alapján priorizáljuk a sport különböző ágait. 

Különösen most, a rohamosan csökkenő alapaktivitásunk idején kellene egyre inkább az egészségmegőrzés fontossága felé irányítani a figyelmet – és ennek remek eszköze lehetne az élsport. Az élsport és a tömegsport nem versenyeztethető, de szolgálhatják egymást: a jól szervezett tömegsport kitermelheti magából a potenciális élsportolókat, az élsportolók pedig előbb-utóbb hobbisportolókká válhatnak, és így bezárul a kör.

Számomra az életminőségért, gyerekeikért, unokáikért, önmagukért felelősséget vállaló sportolók teljesítménye ugyanakkora érték, mint az érmekért küzdő bajnokoké.

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Mondadori Portfolio / Contributor

Pásztory Dóra