Jó nekünk a hosszabb tanév és a rövidebb nyári szünet? – Egy háromgyerekes tanár gondolatai

–

Hogyan élik meg a ráhajrázott utolsó hetet szülők, családok, tanítók és gyerekek? Volt-e értelme átszabni a tanév rendjét, eredendően talán csak a tankerületi fűtésszámlák karcsúsítása okán? Úgy gondolom, végső soron igen, de mint gyakorlatilag minden iskolát érintő kérdésben, itt is a szülők és tanítók kölcsönös megértésére és okos összjátékára van szükség a sikeres és tartalmas kitolt évzáráshoz. 

Szünetek számokban

Bár az előző tanévet még hagyományos rendben tervezte a kormány, menetközben a téli szünetet rendkívüli intézkedések keretében meghosszabbította, tehát már tavaly is 17 napos volt. Az őszi szünet időtartama érdemben nem változott (8 helyett 9 napos lett), a tavaszi szünet azonban az eddigi szűk egy héthez képest 11 naposra nyúlt.

E változtatások eredményeképp járunk nyáron egy kerek héttel tovább iskolába, mint eddig. A júniusból tehát a diákok számára csupán egy hét marad szabadon, az érettségizőknek ennyi sem, a tanárok pedig július első hetében is értekezletekre zarándokolnak.

Mit veszítünk?

A tudatot, hogy csak június közepéig kell kibírni. A kimondatlan ígéretet és célt, hogy május végével lezárulnak a nagy számonkérések. Talán az időérzékünket sem vicceli meg már a kurtább nyári szünet, a tanítókét biztosan nem. Ők július első hetében még, augusztus második hetében már dolgoznak. Bő egy hónapig lehet kilépni az időből csupán, vagy annyira sem, ha közben szükségből vagy szerelemből bevállalnak egy-egy napközis vagy szakmai tábort. Sokak triggerpontja a tanárok hosszú szabad nyara – ezt ezennel el lehet engedni, mert eddig sem volt, mostantól viszont végképp megszűnik a látszata is.

A szülőknek is ki kell tartaniuk június végéig figyelemmel, fegyelemmel, türelemmel és gyors reakcióidővel. Az iskolák többsége ugyanis az utolsó, de gyakran az utolsó két tanítási hétre is extra programok sorát torpedózza a gyerekekre, a nyárban tanulást, hőségben teljesítést elkerülendő.

Érkeznek az egy-, két-, sőt, háromnapos kirándulások, túrák, vonatozások, városkerülések, színházlátogatások és kultúrpiknikek, illetve a szuper tematikus napok: a zöld, a recycling, az állatvédő, a pályaorientációs, sport-, vásár-, verseny-, zöldség-, gyümölcs-, DIY és ki tudja, még milyen, mind extra tematikával, izgalmas programokkal, a szülőknek viszont mindehhez stabil háttérországot kell biztosítaniuk. Majd’ minden napra különleges batyut készítenek – hol kirándulósat esőkabáttal, zsebpénzzel, kullancsriasztóval, elemózsiával, hol sok zöldséget mártogatóssal, aztán gyümölcsöt, majd kartonpapírt, újrahasznosítható szemetet, pénzt színházra, buszjegyre, vadasparkbelépőre, gyűjtést állatokról, növényekről, foglalkozásokról – ember legyen a talpán, aki nem szédül ebben az év végi dervistáncban. 

Mit nyerünk?

Túl a nyilvánvaló tényen, hogy az egybefüggő szabadságnapokkal való lehetetlen sakkozás valamivel kevésbé nyomasztja már nyáron a családokat, meglátásom szerint elsősorban egy, az ember és a természet biológiai ritmusához valamivel jobban alkalmazkodó ritmust. Megálltunk eddig is ősszel, amikor a fák lombhullatnak, de eztán valóban lelassulhatunk télen, amikor körülöttünk is minden és mindenki hó alatt vegetál. A rokontól rokonig, ünneptől ünnepig való loholás tempója csitulhat, van idő valóban megérkezni, egymás ölébe kucorodni, végigolvasni a karácsonyfa alatt pihenő könyveket.

Töltekezni, megnyugodni, a zajos nagycsaládi találkozók után visszavonulni legszorosabb szeretteink szűk, puha körébe, az újév gyakorta náthás, köhögős, kényszerű gyorsulása előtt.

Nyertünk egy hosszabb tavaszi szünetet is, amiről a vélemények azonban már megoszlanak.

Sokan hasonlóképp élik meg, mint a meghosszabbodott télit, meg lehet állni, ki lehet pihenni a dolgos februárt, márciust. Én az évnek ebben a szakában tanárként és szülőként sem állnék meg ilyen hosszú időre. A tavaszi energiák jók, frissek, zsengék, minden megered, épp gyökeret hajt és szárba szökken. Szép folyamatok indulnak el az iskolában, íveket húzunk, amik természetüknél fogva nem április elején tetőznek, hosszabb kifutásúak annál. Megállni jó, rápihenni egy-egy nagy hórukkra, nagyot aludni egyszer, kétszer, háromszor, hatszor. Ám majd’ két hét megállásra az év felszálló szakában talán nem volna szükség.

A tanítási napok száma változatlan.

Ahogyan a NAT által az iskolákra oktrojált tananyagmennyiség sem csökken az utóbbi években egy fikarcnyival sem, sőt. Hallok számonkérő hangokat – hogy lehet, hogy a gyerek júniusban még témazárót ír? Hogy lehet, hogy június közepén még feleltetik, szakaszvizsgája van? Úgy, kedves szülők, hogy bár a struktúra változott, a tanításra fordítható napok száma nem növekedett. Ha kitolódik a nyári szünet kezdete, ha évközben kevesebb tanítási napon haladhatunk, hosszabb megállások törik meg az íveket, legnagyobb igyekezetünk ellenére is kitolódhatnak az utolsó dolgozatok megírásának időpontjai. Én szülőként – bár sajnálom őket –, elfogadom, hogy a két iskolásom az utolsóelőtti héten még megírja az összefoglaló tudáspróbákat. Majd az utolsó napokban kirándulnak, fagyiznak, játszanak és vásároznak. Ha eddig június első hetéig kellett kitartani, akkor eztán június közepéig, nincs mese. Valamit valamiért.

Ha ez a folyamat végre elindulna, megvalósulhatna a vágyott ritmus: a jelenlegi szakaszok, ívek és szünetek ütemében haladó, de értelmes, emberi tempó. Hajszolt ügetés helyett szemlélődésre, kutatásra, elmélyülésre és érvek, álláspontok megfogalmazására időt engedő nevelési környezet, harmonikus évkör diáknak, tanárnak és szülőnek egyaránt.

Hiába a szakaszos megállók, nehéz egy hosszú tanév végén anyaként és tanárként helyt állni, és előre rápihenni, se rákészülni erre az intenzív időszakra nem lehet. Kisgyerekeink számolatlan programja közt lavírozni, mindent észben tartani, sütni ide, hajtogatni oda, borítékolni a pénzt színházra, kirándulásra, gálára, hajrázni az utolsó dolgozatokra, kúrálni utolsó pillanatban beszerelő betegségeket, vizsgákat bonyolítani munkahelyen, lekerekíteni az évet ott is, naplózni, bizonyítványozni, konferenciázni, iskolai, óvodai, zeneiskolai, tanfolyami évzárókra készülni, szervezni, jelen lenni, elbúcsúzni – szédület. 

Legyen idő az ünnepre, a búcsúra

Mégis, akkor is, az utolsó napok vágtájában időt szorítok, kerítek, varázsolok majd, hogy a gyerekeimet kísérő tanítók vászontáskáira a levendulákat foltról foltra, avatatlan házi van Goghként megfessem. Órákat bíbelődöm majd velük, hogy végigpereghessen bennem közben az ismét eltelt sűrű tíz hónap.

Örömök küzdelmek, arcok, harcok, élmények, nehéz mély- és szikrázó fénypontok. Míg a vonalakat húzom, a legtalálóbb szavakat keresem majd, amikbe a hálámat csomagolhatom.

Hagyjatok időt a gesztusra, időt a kézfogásra, időt a jó szóra. Lassuljatok. Mindjárt vége. Tartsatok egymás felé addig, hogy az évet záró ünneplésben, oldódásban igazán, őszintén összeérjetek.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ skynesher

Herold Eszter