Szabó Anna Eszter: Ez a lakás már nem az otthonunk, csak a hely, ahonnan elköltözünk

–

Ha van sapka, ha nincs sapka

Soha nem bírtam az átmeneti időszakokat. Gyerekként még nem tudtam megfogalmazni, miért, de már akkor is volt bennem egyfajta feszültség például nyaralás előtt, az indulást megelőző órákban. Tudjátok, amikor a pakolás már kész, de az indulás még várat magára.

Ilyenkor bennem sokszorosára duzzad a szorongás.

Vajon jó lesz, ha odaérünk? Ugye, minden rendben lesz az úton? Jaj, ugye, nem szenvedünk balesetet és nem halunk meg az út szélén, mint az a család, akit pár éve láttunk az autópályán? Nem viccelek, mindig is vérprofi voltam, ha szorongásról volt szó.

A másik necces pont a hazautazás előtti huszonnégy, de inkább harminchat óra. Ez akkor a legnehezebb, ha az adott helyen épp nagyon jól érzem magam.

Számolom a perceket, nem akarom, hogy vége legyen, de a jelenben már nem tudok létezni, mert tudom, hogy hamarosan menni kell, ezért gyakorlatilag elrontom magamnak, ami még jó lehetne.

Így talán könnyebb a búcsúzás…(?)

Ugyanígy voltam és vagyok a nyár végével is. Nem tudok mit kezdeni a kettősséggel. Egy részem már most siratja a nyarat, a másik meg várja az őszt. Most itt toporgok, hogy melyik irányba forduljak. Nem örülhetek az ősznek, hisz még nincs itt, de a nyarat sem élvezhetem már ki, mert iskolára, óvodára készülünk, és amúgy is lehűlt a levegő.

És közben mindez a legkevesebb. Ezek az átmenetiségek valójában nem is számítanak. Semmiségek. Nem úgy, mint amiben most vagyunk. Ugyanis: költözködünk. Megint.

Zsákok és dobozok között

Picit furcsán is érzem magam, újra elolvastam a cikkem, amit két éve a legutóbbi költözésünkről írtam, és úgy fejeztem be, hogy egy ideig maradunk. Hát, végül is, két év is „egy ideig”-nek számít…

És nem is bánjuk, hamar rájöttünk, hogy ennek így kell lennie. Szóval költözünk.

Ráadásul két lépcsőben, mert új otthonunkat csak októbertől foglalhatjuk el, viszont szeptember közepéig ki kell költöznünk a régiből, szóval egy hónapig lesz egy köztes helyünk.

Ezeket a sorokat épp a szétszerelt emeletes ágyból maradt matracokon ülve írom. Körülöttem nagy fekete szemeteszsákokba pakolt kiselejtezett holmik, amik várják, hogy adományba mehessenek. A költözés kötelező kelléke a kék-sárga óriásszatyor, ezek is halomban állnak már nálunk. Külön kupacban, amik raktárba mennek, egy másikban, amik az ideiglenes helyünkre is velünk jönnek.

Elkalandozik a tekintetem, míg a következő mondatot próbálom megfogalmazni, de már eszembe is jut egy újabb teendő – le kell foglalni a kisbuszt a költözéshez, meg kell néznem, mikor lesz lomtalanítás – és mire ez egy pillanat alatt végigcikázik az agyamon, már azt sem tudom, mit akartam írni. Inkább áthelyezem a „dolgozószobám” a nappali kanapéjára. Sajnos itt sem sokkal jobb a helyzet, innen rálátok a textilgyűjtő konténerbe szánt holmikra, ami újabb gondolatfolyamot indít el, persze azért tartom magam, foggal-körömmel.

Az írásra koncentrálok, akkor is, ha egyre csak szűkül, bezsákolódik, bedobozolódik a tér körülöttem.

Ez a lakás már nem az otthonunk, csak a hely, ahonnan elköltözünk. Egyre kevesebb a lehetőség is itthon. Mondjuk, ezzel a gyerekek nem biztos, hogy egyetértenek, ők kimondottan sok fantáziát látnak a doboz- és zsákszigetekben.

Bezzeg én, tegnap már meg sem próbáltam jógázni, nekem tutira nem megy ilyen körülmények között az átszellemült lefele néző kutya. Helyette lenyomtunk a kisfiammal ketten egy húszperces pilates edzést, eltűnve a sok-sok cucc között. Mivel a jelenlegi albérletünkben épp szerelik a liftet és a negyediken lakunk, lehet, nem is baj, ha inkább az erősítésre megyek, habár kétségkívül a kisimult idegzet se jönne rosszul.

Nagy levegő, kis sírás

Mit ne mondjak, sok ez most. Nem tudok az új helyünkről álmodozni, mert az még odébb van, előtte még egy másik helyre kell beköltöznünk és onnan ki. Még kismillió teendő és kihívás vár ránk, arról nem is beszélve, hogy kezdődik az óvoda, iskola, és itt van még a munkánk. Azt pedig már említeni sem merem, hogy közben mind emberek vagyunk, igényekkel, törékeny lélekkel – és valahogy önmagunkkal és egymással is kéne foglalkoznunk, nem csak a kötelességekkel.

Az imént például kaptam egy istenes hisztériás nagyrohamot, mert cikkírás közben jött a hír, hogy a költözést egy nappal tolnunk kell, ami megannyi újraszervezést igényel. Nagy levegő, kis sírás, egy pohár víz… és a show megy tovább, ugye, mert leállni, összeomlani nem lehet opció.

Az a durva, hogy ezek még csak nem is nagy dolgok, tisztában vagyok vele. Ez csak egy költözés, még ha körülményes is. És amint túl leszünk rajta, ha minden jól megy, egy szuper új időszak veszi kezdetét. 

Cselekedni kell!

Szóval hogy ne kizárólag panaszkodjak, mert bizony akárhogy is nézem, ez eddig rinya habbal, inkább elmondom, mi segít általában abban, hogy ne terítsen le a lábamról (teljesen) minden átmeneti helyzetben a letargia és a szorongás.

Egy dolog segít: a cselekvés. Amíg a fejemben cikázik a sok teendő, a megannyi „mi lesz, ha…”, addig bénán, lefagyva, gyomorgörccsel, robbanásra készen csücsülök a mentális káosz tetején.  

De ha első lépésként összeírom a teendőket és a szorongásaimat, máris összeáll a kép, lehet sorrendet állítani, csoportosítani, időzíteni. Ami pedig a félelmeimet illeti, nagy részükről általában kiderül, hogy teljesen alaptalanok, egy másik részükről pedig, hogy van rájuk megoldás, amihez a lépéseket már lehet is a listára írni. Ha ez megvan, már csak tartani kell a menetrendet. (De arra sem szabad túlságosan ráfeszülni, a terveket is rugalmasan kell kezelni.)

Tegnap például azt hittem, megfulladok, annyira nem éreztem, hogy haladunk. Pszichoszomatikus tünetek arzenálja lett úrrá rajtam, fejfájás, gyomorgörcs, hasmars, hányinger, szédülés, izzadás, szapora szívverés, légszomj, amit akartok. Szóval fogtam magam, és a tervektől függetlenül előrevettem az egyik mumus szobát, a kamrát, és majdnem teljesen kipakoltam, kiselejteztem, rendbe vágtam. Szavakkal szinte lehetetlen kifejezni, mennyivel jobb lett utána. Az átmeneti állapot nem szűnt meg, de legalább enyhült a szorítás a mellkasomban, mert sikerült haladnom. Ezzel legalább a kontroll egy részét a kezembe vettem, ami számomra olyan ebben az időszakban, mint egy falat kenyér.  

Érdekes, hiszen ez az egész „se itt, se ott” dolog csak egy illúzió. Mert ha belegondolunk, mindig csak az „itt és most” van. Ami épp kaotikus és kihívásokkal teli. És alig várom, tényleg, alig várom, hogy úgy nézhessek vissza erre az időszakra, hogy bizony, volt benne agybaj, volt benne kiborulás, de végül mindent frankón megoldottunk. 

Mindenesetre most nem fogom elkiabálni, hogy egy darabig nem költözünk. Biztos, ami tuti. 

Kiemelt képeink a szerző tulajdonában vannak. 

Szabó Anna Eszter