Szabó Anna Eszter: Tíz év anyaság

–

A bemelegítés

Hiába lebegett lelki szemeim előtt egy szőke, göndör hajú, kék szemű kisfiú, akinek már a nevét is tudtam, nem jött azonnal. Nem kellett rengeteg idő, talán egy bő fél év, de ha egyszer egy nő babát szeretne, minden vérzést meggyászol. A sors gonosz fintora, hogy a menstruáció és a terhesség korai tünetei gyakorlatilag megegyeznek, így folyamatos bizonytalanság övezheti a nem várt vérzést megelőző napokat. „Ez vajon az?” Minden sikertelen hónap fölött ott a sötét, fekete felhő.

Ez az első lecke volt. A bemelegítés. Hogy az anyaság minden, csak nem kiszámítható.

És ez pokoli frusztráló tud lenni. Megismertet a tehetetlenség érzésével. Érdemes jó alaposan a szemébe nézni, mert tetszik vagy sem, útitársunkká szegődik a hátralévő életünkben. Le kell küzdeni a türelmetlenséget, hogy tudni akarjuk, mi történik a következő pillanatban. Az, hogy a baba akkor jön, amikor tud, vagy akar (nevezzük bárhogy), az tényleg a legelső kemény lecke. Akármennyire szokás „babaprojektnek” hívni, ezt nem lehet úgy kezelni, mint egy lakásfelújítást, vagy egy esküvő szervezését. Lesz, ahogy lesz, amikor lesz, ha lesz.

A két csíkot követő bizonytalanság

Itt a várva várt pillanat. Megjelenik a második csík a teszten. Pillangók a gyomorban, enyhe émelygés az izgatottságtól, a sokktól, a beteljesült vágy örömétől. De a két csíkon és az esetleges terhességi tüneteken túl nincs a kezünkben semmi. Ez a bizonytalanság legújabb fejezete. Várni az első vizsgálatig. Ott-e a baba, jó helyen van-e, van-e szívhang. Majd várni az első trimeszter végéig, mire világgá lehet kürtölni. Mire elhisszük mi is, hogy ez tényleg megtörténik. Ezután még ki kell várni, hogy a baba megmozduljon, hogy végre rendszeres jelét adja annak, hogy él és minden oké. Innentől, ha rendben mennek a dolgok, akkor jöhet egy kis nyugi. Mondhatni jutalomként.

A vágyott ismeretlen

A várandósság legvége egészen új megvilágításba helyezi az idő múlását. Én imádtam a kilenc hónap minden pillanatát, mégis, a vége felé már fele királyságomat odaadtam volna a szülés megindulásáért. Nem pusztán a fizikai diszkomfort miatt (amiből az utolsó hetekben már bőven akad), hanem mert már a következő félt és vágyott ismeretlen nem a terhesség maga, hanem a szülés és hát… a kisbaba.

Talán ez az a pont, amikor igazán, végérvényesen megértjük és megéljük a türelem jelentőségét és annak különféle minőségeit. Itt aztán hiába érezzük azt, hogy már fogytán a türelmünk, akkor sem történik semmi, ha elfogy.

Mert maximum eltörik a mécses, zokogunk, csapkodunk, csokiba fojtjuk bánatunkat, de ezeken túl tehetetlenek vagyunk.

Már azt hihetnénk, mi lettünk a türelem szobrai. De az anyaság bizony, ahogy már mondtam, minden, csak nem kiszámítható.

Csak kíméletesen

Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Megszületett a baba. Így, vagy úgy. A változatosság kedvéért most magunkkal kell türelmesnek lennünk. Kíméletesen közelíteni magunkhoz. Időt kell hagyni annak, hogy kellőképpen felfoghassuk, micsoda eget rengető teljesítményt hajtott végre a testünk. Regenerálódnunk kell, nemcsak fizikailag, de lelkileg is. Nem mindenki rázódik bele azonnal. Nem mindenkinek kapcsolnak be azonnal az ösztönei. És ez teljesen jó így. Én ezt nem tudtam, szétmart a bűntudat. Aztán szépen, fokozatosan ezt is megértettem. Hogy

az anyaságban az érzések sem mindig akkor és úgy érkeznek, amikor és ahogy képzeljük.

Aztán jönnek a különböző fejlődési stációk, amikben érezhetjük a nyomást: mintha rajtunk múlnának az első lépések, az első szavak vagy a szobatisztaság, de ennyire ne gondoljuk magunkat omnipotensnek! Nem szabad elfelejteni a (másik) főszereplőt, a gyereket. Szóval, ha mindig magunkat ostorozzuk, az olyan, mintha azt mondanánk: minden a mi kezünkben van. Ezt gyorsan el kell felejteni! Életbevágóan fontos lecke.

Minden elmúlik

És tényleg. Minden elmúlik. Az elején szinte pofán csapja az embert, hogy milyen végtelenül nehéz is ez az egész. Csak pislog mindenki, hogy miért nem szólt senki korábban az igazi nehézségekről!

Miért van az, hogy mindenki csak a kialvatlanságról beszél, de nem mesél arról, milyen stációi lehetnek a kimerültségnek? Hogy ez több, mint álmosnak lenni. Ez a testünk teljes szolgálatba állítása, ráadásul kilenc hónap várandósság és egy szülés után.

Nincs átmenet, nincs beszokási időszak.

Durr bele, gát- vagy császársebbel, vérző mellbimbókkal, félkómás állapotban – akkor is nekünk kell elsősorban csatasorba állnunk, ha vannak segítőink. Ekkor esik le igazán a tantusz, hogy micsoda felelősség is anyának lenni. A nyakunkba szakad minden dilemma, mintha mindennek óriási súlya lenne. Hogy szoptatunk-e, vagy sem, hogy együtt alszunk-e, vagy sem, hordozunk, vagy babakocsizunk – sorsdöntő kérdéseknek tűnnek. Később jönnek a nagyobb gyerekekre vonatkozó kardinális kérdések: bölcsi, ovi, suli, a képernyő, az étkezés, az édesség, a játékok, a táborok, a kütyük, mindig, mindig lesz min dilemmázni. És mintha muszáj lenne a tökéletes döntést meghoznunk mindennel kapcsolatban. Iszonyú nagy a nyomás, szorítja az ütőerünket.

Közben úgy tűnik, mintha egy életre el kellene felejtenünk az alvást, a tiszta, illatos ruháinkat, a nyugodt étkezéseket, a végignézett filmeket, ne adj’ isten a nyugodt pillanatokat a párunkkal. De ilyenkor

muszáj mondogatnunk magunkban, hogy minden elmúlik! A jó és a rossz pillanatok is. Aztán jönnek helyettük újabb jó és rossz pillanatok, hogy utána azok is elmúljanak, mielőtt más lép a helyükbe. Ez már csak ilyen.

Lesz, amitől könnyű búcsúzni, és lesz, amitől nem. Türelemmel kell kivárni, hogy elmúljanak a nehézségek, és viszont mindazt, ami jó, azt nagyvonalúan el kell tudni engedni. 

Ha még nem cseszted el, majd el fogod

Az anyaság eszelős hajsza a tökéletességért. Nem (csak) azért, hogy magunknak és a világnak is bizonyítsunk, hanem nyilván azért, mert a legjobbat akarjuk a gyerekünknek. De el kell tudni fogadni, hogy mivel nincs egy minden valaha volt gyerek által elfogadott kódex a tutibiztos módszerről, ezért a legnagyobb nyugalommal hátra lehet dőlni. Bizonyos helyzeteket szuperül oldunk meg, míg lesznek olyanok, amik után vagy a gyerek veri a fejét a falba, vagy mi. Tíz év alatt megtanultam, hogy sok minden a legjobb szándékom és minden igyekezetem ellenére sem úgy sült el, ahogy vártam. Míg más dolgok pedig felülmúlták minden várakozásomat. Ez egy olyan valóságshow, amiből nem lehet kiszállni, és lesznek részei, amiket legszívesebben áttekernénk, míg olyanok is, amiket meg legjobb lenne megállítani. 

Türelem! Türelem! Türelem!

Végezetül, ha nem hangsúlyoztam volna még eleget: a türelem az anyasággal kapcsolatban leginkább úgy jön fel, hogy a gyerekkel kell gyakorolni. Ez így is van, rengeteg türelem kell ahhoz, hogy kibírjuk mindazt, amiről az elején is írtam, aztán a dackorszakot, a tesóbalhékat, a kamaszodást, de ennél már csak az a nehezebb, hogy ne mindig arra fókuszáljunk, hogyan éljük túl, ami éppen van. Hogy ne akarjunk túlesni minden nehézségen.

Annak tudatában, hogy el fog múlni, talán könnyebb elfogadni mindent épp olyannak, amilyen.

És ebbe az is beletartozik, hogy meg kell tanulnunk elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Anyaként is. Ez az egyik legnehezebb lecke számomra. Mindaz, amitől régen szenvedtem, ma már hőstörténet, amit túléltünk. És tudom, hogy amit most nehezen oldunk meg, azzal ugyanez lesz a helyzet. Aztán majd persze kérdezzetek meg pár év múlva, amikor már túlestünk a kamaszéveken…

A kiemelt képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter