„Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy végignézzem, ahogy meghal a szerelmem?”

–

Anna: Amikor kiderült, hogy leukémiám van, ezer kérdés merült fel bennem. Kérdések, amikre nincs és talán nem is lesz válasz. Egy ilyen diagnózis után, azt mondják, az ember különböző fázisokon megy keresztül; olyanokon, mint a tagadás, a gyász vagy a félelem. Én nem gyászoltam, mert sosem tekintettem halálos diagnózisként erre a betegségre (számomra nem volt más opció, mint hogy meg fogok gyógyulni), ennek ellenére féltem, igen, rettegtem, hogy meghalok.

Féltettem magamat, a szeretteimet, hogy mi lesz velük, hogy mi van, ha… Féltettem Joe-t, a férjemet.

Joe-t, aki végig kitartott mellettem a világjárvány-szülte kényszerű távkapcsolatunk végeláthatatlanul hosszú hónapjai alatt. És aki 2021 decemberében, azon a bizonyos estén, mindössze öt hónap boldog házasság után, gondolkodás nélkül vállalta, amit sokan nem vállaltak volna; hogy mindent feladva 0–24-ben velem lesz ezen az úton. Ha kellett, reggelit készített, ha kellett, felsegített a vécéről, segített tisztán tartani a felkaromba vezetett katétert, amit én nem értem el – heteken, hónapokon keresztül.

De vajon mit érezhetett, amikor kiderült, hogy halálos betegséggel diagnosztizáltak? Mi volt az első gondolata? – mert nekem ez volt az első kérdésem hozzá ebben az intim, mégis nyilvános beszélgetésben.

Joe: Dühöt. Dühös voltam az életre, a világra, azt éreztem, hogy igazságtalan ez az egész. Miért pont te? Nem érdemled meg! Azt hiszem, utána egyből a te félelmedre reagáltam, csak arra tudtam koncentrálni, a saját érzéseim abban a pillanatban háttérbe szorultak. Később persze rajtam is kijött az ijedség; nagyon féltem.

Anna: Valahogy arról soha senki nem beszél, hogy mit él át az, aki közvetlenül melletted van. Aki az addigi fiatal, vidám, egészséges és életerős, újdonsült feleségét egyik pillanatról a másikra látja összeesni, elájulni, teljesen erőtlenül, sápadtan csak feküdni. Csontsoványan és kopaszon. És akinek valahogy válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy „ugye, nem fogok meghalni?” Nemegyszer kérdeztem ezt tőled, mit éreztél akkor, amikor megkérdeztem, hogy „ugye, nem halok meg?” Hiszen te mindig csak olyat ígérsz, amit meg is tudsz tartani. De hát ez nem rajtad múlt!

Joe: Ez szörnyű kérdés volt, és utáltam, hogy megkérdezted tőlem. Folyamatosan attól rettegtem, hogy megtörténik veled a legrosszabb; hogy meghalsz.

Bármi rossz történt veled, vagy ha rossz hírt kaptunk, az első kérdés, ami felmerült bennem az volt: vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy végignézzem, ahogy meghal a szerelmem?

Hiszen amikor minden percben az a feladatod, hogy segíts, hogy könnyebbé tedd a másik mindennapjait, akkor nem gondolkodsz azon, milyen erős vagy, csak csinálod, amit kell és lehet. De ha valami váratlan forgatókönyv merül fel, lehetetlen megmondani, hogy elég erősek vagyunk vagy lennénk-e hozzá.

Anna: Lehetetlen?

Joe: Igen. Szerintem nem lehet előre megmondani, hogy valaki elég erős-e ahhoz, hogy végignézze, ahogyan elveszíti a szerelmét.

Anna: Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet. Ahogy azt sem, mit érezhettél akkor, amikor engem légi mentővel szállítottak a hatórányira lévő kórházba, hogy megmentsék az életemet, és te a Covid miatti szigorú szabályok miatt nem jöhettél velem. Milyen érzés volt akkor otthagyni egyedül, hazavezetni, és összepakolni a cuccainkat?

Joe: Valószínűleg sokkban voltam, mert a saját érzéseim nem nagyon rémlenek arról az estéről. Az egyetlen élénk emlékem arról van, amikor mentem haza a kórházból azon a hátsó, kanyargós, kivilágítatlan úton, és bömböltem, üvöltöttem. Ütöttem a kormányt, utáltam a világot és haragudtam. Nagyon. Aztán tisztán emlékszem, hogy hirtelen egy halk hang azt mondta a fejemben, hogy „lehetsz mérges, de nincs értelme; nincs senki, akire haragudhatnál, akivel harcolhatnál a helyzet ellen”. Elfogadtam, abbahagytam a sírást és a dühöngést, és néma csendben vezettem tovább. Ezen kívül minden más homályos.

Anna: Életemben mindössze kétszer hallottam tőled, hogy azt mondod „shut up!” (hallgass el!). Mindkétszer arra volt a válaszod ez, amikor megkérdeztem, biztos vagy-e benne, hogy végig akarod csinálni velem ezt az egészet. A második alkalommal arra is megkértél, hogy ne kérdezzek többé ilyet. Tele voltam félelemmel, beugrottak filmbeli rákos betegek, akik a fürdőszobában hányva vitatkoznak a párjukkal, hogy hagyják békén őket, hiszen nem akarják, hogy így lássák őket. Nyilván én sem akartam, hogy mindezt át kelljen élned. Sosem merült fel benned, hogy egyszerűbb lenne elmenekülni?

Joe: Először is, sosem szabadott volna azt mondanom neked, hogy shut up!, és hogy ne kérdezz ilyeneket tőlem – ez egy teljesen érthető kérdés volt abban a helyzetben.

Azonban soha, egy másodpercre sem merült fel bennem, hogy lelépjek. Talán meglepő, mert sokan tesznek így, de én veled, érted bármikor újracsinálnám.

Anna: Azért inkább ne kezdjük elölről, légyszi (nevetek, amiért hálás vagyok, mert Joe-nak köszönhetem azt is, hogy a humorérzékünk végig megmaradt, és sokszor segített át egy-egy nehéz pillanaton).

A segítő, támogató, ápoló szeretteinkről sajnos nagyon kevés szó esik. Tőletek sosem kérdezik meg, hogy érzitek magatokat, hogy vagytok, vagy mire van szükségetek, pedig nélkületek talán a túlélők sem lennének túlélők – én egész biztosan nem. Mi volt a legnehezebb, a legnagyobb kihívás számodra az elmúlt másfél évben? (Erre a mindig csillogó tekintete komolyabbra fordul.)

Joe: Huhh, ez nagyon nehéz kérdés. Minden házasságban, hosszú párkapcsolatban vannak kihívások, de amikor az egyik fél komolyan megbetegszik, akkor neki csak a túlélésre, a gyógyulásra kell koncentrálnia. A betegséget azonban mindkettejüknek el kell fogadnia, és mindkettejüknek meg kell tanulni együtt élni vele.

Számomra a legnehezebb talán az volt, hogy maradjak önmagam, észnél legyek, és ne bolonduljak meg.

Könnyű elveszni ebben az egészben, a kezelésben, a felépülésben, a felelősségben. Szerintem társként a legnagyobb kihívás ténylegesen romantikusan kapcsolatban maradni, és folyamatosan megfelelően kommunikálni egymással mindazok ellenére, amin éppen keresztülmegy az ember.

Anna: Számomra megállt az élet, nekem „csak” meg kellett gyógyulnom. Na de neked? Amellett, hogy tényleg szó szerint mindenben segítettél, dolgoztál, intézted a pénzügyeinket, a korántsem egyszerű biztosítási procedúrát, az új városba költözést… neked az élet nem állt meg. Mit tudtál tenni azért, hogy ne zuhanj össze? Képes voltál egyáltalán bármit tenni magadért ebben a helyzetben?

Joe: Azt gondolom, nem eleget, és amit tettem, talán az sem volt számomra megfelelő. Ez borzasztó nehéz, mert ha van valaki, akit szeretsz és aki nagyon beteg, neked akkor is tenned kell valamit a saját érdekedben – önmagadért. Ez lehet bármi; én nagyon ritkán elmentem moziba, csak úgy autózni egy kicsit, vagy egyszer talán beültem valahova egy sörre, de ezek tulajdonképpen nem segítettek. Ez mind inkább egyfajta menekülés volt, mintsem valami hasznos dolog magamért. De néha tényleg azt éreztem, hogy nem bírom tovább, ki kell szakadnom egy kicsit a betegség környezetéből.

Anna: Mit tennél most másként?

Joe: Utólag könnyű okosnak lenni, de a mostani fejemmel tudom, hogy azonnal csatlakoznék olyan csoportokhoz, ahol hozzám hasonlókkal tudnék beszélgetni, akik szintén átélték vagy épp átélik ezt. Beszélnék rendszeresen pszichológussal, és ha szükséges lenne, akár szednék antidepresszánst is.

Naponta egy órát vagy hétvégenként egy fél napot teljesen magamra szánnék, és csak azt csinálnám, amire adott pillanatban szükségem van. Jobban kellett volna kommunikálnom saját magammal, és figyelni arra, hogy nekem mire van szükségem.

Persze, ha csak egy órára is elmentem otthonról, mindig a közelben maradtam, hogy gyorsan hazaérjek, és mindig lelkiismeret-furdalásom volt. Sosem tudtam kikapcsolni.

Anna: Őszinte leszek, nem tudom, hogy tudtad ezt végigcsinálni, amikor a múltkor elkapott téged egy kétnapos gyomorrontás, én az alatt a két nap alatt tíz évet öregedtem; aggódtam, féltettelek, pedig nyilvánvalóan semmi komoly bajod nem volt. Minden tiszteletem azoké az embereké, akik teljes vállszélességgel, éjjel-nappal ott vannak szeretteik mellett a bajban… Mit tanácsolnál azoknak, akik hasonló küzdelmes időszakon mennek át, mint te? 

Joe: Ne féljenek, és kérjenek is segítséget még a legelején, hiszen ha ők maguk nincsenek jól, hogyan is tudnának másoknak segíteni? Legyenek magukkal türelmesek, kedvesek, és figyeljék saját magukat, mire van szükségük. Fogadják el, hogy normális, ha aggódnak, hiszen új, stresszes helyzetbe kerültek, és ha fogalmuk sincs, mit és hogyan csináljanak, azzal sincsenek egyedül: senki sem tudja, aki még nem ment ezen keresztül. Lehetetlen felkészülni erre.

Anna epilógusa:

Az elmúlt másfél év kőkemény harcait együtt vívtuk meg, amiért nem tudok elég hálás lenni Joe-nak. Nem csupán végig mellettem volt és támogatott mindenben, de annyiszor, annyiszor elmondta, hogy milyen szép vagyok! Pedig volt tükröm… láttam, hogy ez mennyire nem igaz.

Joe és mindenki, aki sokszor saját magát feladva segíti, támogatja, óvja beteg szeretteit, igazi hős. Mindenki, aki éjjel-nappal a betegekért él, hős, hatalmas szívvel. Nélkülük, mi, rákbetegek valószínűleg már nem is lennénk.

Ezúton kérlek titeket, ha bárkiről tudjátok, hogy hasonló nehézségeken megy keresztül, mint a férjem, kérdezzétek meg, mire van szüksége; vigyétek el őket egy kávéra, moziba, sétálni – csak hogy akár néhány órára is „normálisnak” érezhessék magukat. Hogy kikapcsolhassanak és önmaguk lehessenek, hogy legalább egy rövid időre ne csak a betegség körül forogjanak a gondolataik.

Tower-Kövesdi Anna

Anna harca a leukémiával, valamint gyógyulása követhető Instagram-oldalán, saját weboldalán, vagy a sógornője által létrehozott és a férje által folyamatosan frissített oldalon.

Minden fotó a szerző tulajdonában van

WMN szerkesztőség