Bendl Vera: Villog az élet meg a halál. Kék-fehér pötty a bluetoothon

–

Pénteken utazom, szombaton tudom meg, hogy B meghalt. Második nap. Az jut eszembe, hogy legutóbb Rómába mentem, akkor meg az derült ki az első napon, hogy I halt meg. Otthon kellene maradnom. Később leülök egy padra, hogy jobban végiggondoljam a dolgokat. Előttem szűk edzőnadrágban grasszálnak a lányok, mögöttem elektromos rollerek süvítenek a zöld lombkoronák alatt. Mindent összevetek, és rájövök, hogy tévedtem. Az utóbbi években négyszer is utaztam, és ebből csak kétszer halt meg valaki az első napokban. Ötven százalék. Ez mit jelent? Hirtelen nincs egyetlen elméletem sem. 

Pihenjek, üzenik otthonról. Ha már itt vagyok. Mégiscsak. Rendben. I óta tudom, hogy úgyis van nagyjából egy hét fórom. Addig nem esik le igazán, mi történt.

A pillanat, amikor penge vágja el az ujjad, de még nem érzed. Ez valójában semmi, azt hiszed. Talán nem is igaz. Hiszen nem fáj. Valaki meghalt. Talán mégsem. A tested még nem érti. Egy hét. 

A halálhír előtti este merénylet történt a városban. A parton, ahol aznap jártam is. Eszembe jutnak a gyönyörű fiatal lányok, ahogy előző délután a homokban sétáltak. Százával jöttek, vagy ha nem is, egyet sem tudtam megjegyezni, egymás után bukkantak föl. Fürdőruhában a tengerparti sétányon kutyával, frizbivel, teniszütővel, egyedül, egymással. Kapkodtam a fejem. A fiatalok néha lenyűgözőek. Még a fiatal férfiak is néha. Aztán most ez. Merénylet a parton. Majdnem ugyanott, ahol mutogatták magukat meg a feltűnő fiatalságukat, de inkább azt, hogy az élet az olyan nyersen ki tudja szúrni a szemed, annyira ki akar törni és fitogtatni az erejét, mint valami dörzspapír, úgy éri el a már fonnyadni kezdő bőrödet és a lanyhuló akarásodat, hogy szinte felháborodsz, hogy mi ez? Miért nem csinálják máshol? Pedig mit csinálnak? Fürdenek, sétálnak, az arcodba tolják a vibrálásukat, skandalum! 

A merényletre persze, vagy ami annak tűnik, felbolydul a város. Egyszerűen reagálok. Mégis jó, hogy élek. Ha nem is annyira, mint a fiatalok, de élek. Ezt gondolom. Erre néhány órával később olvasom a kijelzőmön, hogy B meghalt. Tudatják. Nem kellett Tel-Avivba jönni, sikerült Budapesten is. Kis kék-fehér pötty a bluetoothon. Villog a halál meg az élet. 

Részleteket akkor hallok B-ről, amikor a kisbuszban ülök, már Jeruzsálem felé haladok. Mellettem egy arab fiú olyan közel matat a karomhoz és a vállamhoz, amikor segíteni szeretne a biztonsági öv kihúzásában, hogy az ablakhoz préselem magam. Később felajánlja a fél fülhallgatóját is. Nem érdeklődöm a zene iránt. Míg otthonról megpróbálják elmagyarázni, hogy mi nincs már és hogyan történt, visít a légkondicionáló. Sötét fények odakint az autópályán. Mintha a földgolyó ellentétes pontján lennék.

A hideg és a süvítő feketeség az első utamra emlékeztet: a reptérről Jeruzsálembe… több mint tíz éve. Hol vagyok, mi történik, mi ez a nyelv, amin beszélnek, és hol alszom az este. Fogalmam sem volt. Félelmetesnek tűnt, és szörnyen izgalmasnak.

Most idegesít a zúgás és a mellettem ülő férfi teste. Beragaszt egy pozícióba, és azzal tart sakkban, hogy ha megmozdulnék, akaratlanul is hozzáérnék.

Négy nap múlva térek vissza Tel-Avivba. Nem vagyok teljesen jelen, ehhez illik is a város, amelyik egy nagy goa- és party hostelnek tűnik. Éppen itt. A sztrájkok, háborúk, a valaha volt sivatagi malária országában. Ahol alkalmanként meghal valaki egy visszakövethetetlen, megdermedt, megoldhatatlan ellentét miatt, amelyik azoknak a bőrébe is beveszi magát, akik nem utálnak senkit. Közben a város legnagyobb reklámfelületén, egy teljes ház nagyságában egy lány mutogatja a lapos hasát. Adidas. Talán. Az összes többi lánynak is ugyanilyen a hasa. Ez genetika? Vagy konditerem? Ezen mélázok jobb híján. Hogy lehet mindenki ilyen tökéletes? Ülnek a kávézóban. Ülnek az étteremben. Chill. Cool. Relax. Welcome to Tijuana. Élvezd. Felhördülnek, ha valaki egyszer csak meghal. Majd ismét chill.

A barátaim szerint itt menő a test. Meg a szex csak úgy lazán összevissza. Jeruzsálem kábé negyven percre van. Ott nem menő a test.

A kávézóban próbálom elkapni ezt a lüktetést, nem mondanám, hogy sikerül. Egy teraszon bambulok, mellettem óriási műanyagdoboz, talán villanyóra. Írok, hátha segít. Óriási puffanást hallok magam mellett, összerándul a gyomrom. Fekete macska a villanyórán, a tetőről ugrott. Elszalad. Arra gondolok, hátha legalább sokan dugnak a kávézóval szomszédos házakban. Lakásokban. Ablakokban. Mindegy. Jobb lenne, ha szeretkeznének is, de istenem.

Nem csak a szeretet jobb a gyűlöletnél, az élvezet is tűrhető lépés. 

Elindulok vásárolni, péntek délelőtti tömeg önti el a piacot és a bevásárlóutcákat. A Dizengoffon egy férfi fekszik a járdán, nem mozdul. Mellette a mentők. Néhányan bámészkodnak, mi lesz vele. Nem akarok bámészkodni, sosem szoktam. Most mégis megállok. Úgy érzem, ennek az embernek élnie kell. Tudni akarom, hogy él. Öten guggolnak mellette, egészségügyi személyzet, piros mellény, oxigénmaszk a férfi arcán. Képtelen vagyok továbbmenni, de megkérdezni sem merem, mi történt. A farkas jut az eszembe, akit a napokban megöltek, és akin mindenki háborog. Miért posztol mindenki egy darab farkasról? Meg a Pilinszky-vers. Az a farkas, aki olyan szépnek látta az embereket, mint az Isten. 

A Dizengoff büdös, mögöttem a bevásárlóközpont bejárata. Mindig is utáltam a bevásárlóközpontokat, a büdös utcát, a balesetnél álldogálókat meg főleg, hülye katasztrófaturisták, miért nem mennek tovább. Meredten nézem a fekvő férfit, egyelőre semmi, de mégiscsak idegesebbek lennének az orvosok, ha haldokolna. Gondolom. Egyszer csak úgy látom, mozog a mellkasa. Tévedtem? Figyelem tovább. Megint semmi. Megmozdítja a fejét. Remeg a lába. Ez jó, ugye? Az egészségügyisek nem mozdulnak. A férfi visszahanyatlik, nem tudom, biztos-e már az élete. Továbbmegyek.

Életnek veszem. Egy lábrángás meg egy fél lélegzet beleszámít. Ugye?

Jaffára már nem jutok el. Nem számít. Amikor először jártam ott, körülnéztem a szobor mellől, ahol Jákob álma van, és úgy éreztem, ilyen gyönyörűt még életemben nem láttam. Boldogság zúgott a sejtjeimben, nem is zúgott, megpihent, sosem volt hasonló. Felhőkarcolók, tenger. Beütött. Utána soha többé nem éreztem ezt a szobor mellett. Csak azt, hogy megsülök a melegtől. Neve Cedekben szerelmes voltam, az is csak egyszer hatott. Bárhányszor mentem vissza, már vagy giccsesnek vagy legfeljebb tűrhetőnek találtam azt a néhány utcát. Elszomorítanak. Nincs ott semmi. Egészen úgy tűnt. Drága fagylalt, maximum. Aprócska Bécs Tel-Avivban, haha.  

B sosem járt Tel-Avivban. Bécsben nyilván. Nem él, mint a rángó lábú férfi, halott, akár a merénylet áldozata, vagy a farkas. Leülök egy padra. Bámulok. Megint. Most még mindenki ideges, de hamarosan sabbat lesz, eltűnnek majd az utcákról. Úgy-ahogy. Le kéne nyugodni, vissza kéne csatlakozni legalább valamelyik lüktetésbe. Nem igazán vagyok ritmusban.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Fiordaliso

Bendl Vera