Atlantiszt senkinek sem kell bemutatnom, a tengerbe süllyedt mesés civilizációval Platón óta rengetegen foglalkoztak már. Bár az erkölcstelen lakosságával együtt a tenger fenekére taszított város története legenda csupán, számos olyan, hasonló sorsra jutott település van, amely tényleg létezett. A földkéreg mozgása, az áradások, az éghajlatváltozás és az emberi döntések is közrejátszottak egy-egy település víz alá kerülésében, amit aztán olykor kedve szerint színesített a néphagyomány. Pichler Zsófi gyűjtése.
–
A bűnös város, amelynek lakóira a hiedelem szerint maga Isten sújtott le – Port Royal (Jamaika)
Az egykor virágzó kikötőváros a karibi térség kalózközpontja volt a XVII. században. A kezdetben aprócska spanyol kikötőből a század közepére az angol flottával együttműködő kalózok székhelye lett, akik innentől kezdve „angol uralkodói jóváhagyással fosztogathatták a spanyol hajókat”. A város fejlődésnek indult, az Újvilág második legnagyobb angol települése lett; fosztogatók, örömlányok és bűnözők tanyája.
A rosszhírű városnak aztán a század végén egy földrengés, majd az azt követő cunami lett a veszte, néhány évvel később pedig több tűzvész is pusztított és hurrikánok is végigsöpörtek rajta. A kor emberei nem sok együttérzést tanúsítottak a természeti csapásban elhunyt lakosok iránt, úgy gondolták, Isten sújtott le a bűnös városra. És míg a felszínen nem maradt belőle több, csak egy kis tengerparti falu,
a víz alatt kitűnő állapotban láthatók az egykori település maradványai, melyekhez (engedéllyel) lemerülhetnek az érdeklődők.
Forrás: YouTube / National Geographic
Krisna földi otthona, amely az elemek áldozatául esett – Dwarka (India)
A néphagyomány szerint az ősi város Krisna istenség földi birodalmának fővárosa volt, melyet követői két nap alatt építettek számára rengeteg arannyal és drágakővel. A legenda úgy tartja, hogy a város egy része akkor süllyedt a tengerbe, amikor Krisna elhagyta halandó testét (bár valószínűleg a tektonikus lemezmozgások állnak a háttérben).
Dwarka a mai napig fontos zarándokhelye a hinduknak, történelmi jelentősége miatt pedig a régészek körében is népszerű. A közeli tengerfenékről a XX század során számos tárgy és épületmaradvány került elő, melyek valószínűleg az elsüllyedt városrész maradványai.
A római birodalom „Las Vegasában” ma már csak a halak szórakoznak – Baia (Olaszország)
A római birodalom „Las Vegasának” is nevezett település kedvelt volt a korabeli hedonisták körében: a gazdag elit legfontosabb tagjainak, köztük Cézárnak, Nérónak és Cicerónak is voltak a városban villái.
A termálfürdőkkel és szállókkal teli Baiát a muszlim hódítás után elkezdte visszavenni magának a természet: a termálvizet szolgáltató vulkanikus tevékenység következtében a vízszint emelkedni kezdett.
A romok nagy része hat méter körüli mélységben fekszik, így rengeteg érdeklődőt vonz, akik szeretnék megcsodálni a jó állapotban fennmaradt épületeket, szobrokat.
Huszonöt év a víz alatt nem múlik el nyom nélkül – Villa Epecuén (Argentína)
Az argentin üdülőfalut néhány évtizede, a XX. század második felében kezdte visszahódítani a természet, amikor a közelben található gát az időjárás miatt megsérült, a szokatlanul heves esőzések miatt pedig megemelkedett a vízszint. A falut lassan ellepte az Epecuén-tó sós vize, ami a kilencvenes évekre tíz méter magasan állt a településen.
Bár a térséget sújtó szárazság miatt a falu maradványai újra a felszínre bukkantak, az egykori lakosok többsége sosem tért vissza.
A huszonöt víz alatt töltött év nyomot hagyott a falun, posztapokaliptikus látványt nyújtanak a sótól fehér épületek és a növényzet elfehéredett csonkjai.
A településnek egyetlen állandó lakója van: a 93 éves Pablo Novak, aki 2009-ben tért vissza, és azóta is segíti a romokhoz érkező érdeklődőket.
Néhány település azonban nem természeti csapások miatt került víz alá, hanem a gazdasági fejlődésnek esett áldozatul.
Ennél lenyűgözőbb víz alatti időkapszulát sosem láttál – Shicheng (Kína)
A térség egykor fontos politikai és gazdasági csomópontjaként funkcionáló város történelme 1300 évvel ezelőttre nyúlik vissza, páratlan építészete pedig a mai napig megcsodálható, a harminc méter mély víz ugyanis konzerválta az épületeket.
Az ötvenes években egy vízerőmű építése miatt árasztották el a völgyet, akkor hozták létre a mesterséges tavat, mely ma időkapszulaként őrzi a birodalmi Kína építészeti emlékeit. A várost egykor körülvevő dombok csúcsai – amelyek szigetekként látszanak ki a felszínen –, sok turistát vonzanak, a képzett búvárok azonban megcsodálhatják a dombok lábánál elterülő város maradványait is.
Az egykori település romjai ma már csak a levegőből látszódnak – Ontario elveszett falvai (Kanada)
Az ötvenes években a szállítóhajók közlekedésének megkönnyítése érdekében a Szent Lőrinc folyót kiszélesítették, és megszületett a Nagy-tavakat és az Atlanti-óceánt összekötő átjáró. Ahhoz azonban, hogy ez az ipari szempontból fontos beruházás megszülethessen, a gáttal felduzzasztott folyót korábban lakott területekre engedték. Összesen tíz település lakóinak kellett elhagyni az otthonaikat, hogy a folyó birtokba vehesse a területet. A közelben azóta látogatóközpont épült, ahol az érdeklődők megismerhetik a települések történetét, és néhány eredeti épület rekonstrukcióját is megnézhetik. Aki azonban az eredeti romokat szeretné látni, annak alacsony vízálláskor repülőre kell pattannia, azok ugyanis csak a levegőből látszódnak.
Az újra és újra felszínre bukkanó szellemvárost mindenki látni akarja – Fabbriche di Careggine (Olaszország)
A XII. századi toszkán falut szintén egy vízerőmű építése miatt árasztották el még a negyvenes években. Az árasztás előtt itt nem rombolták le teljesen az épületeket, így amikor néhány évtizedenként karbantartás miatt leengedik a víztározót, felszínre bukkan a szellemváros, amit rengeteg turista látogat meg, mielőtt újra a víz veszi birtokba a völgyet.
Időnként még meg-megszólal a magányos torony harangja? – Sant Romá de Sau (Spanyolország)
A katalán település története sok más falué is lehetne, a francia, az olasz és a svájci Alpokban is vannak települések, melyekből mára csak a templomtornyuk maradt. Sant Romá falut a hatvanas években árasztották el, amikor víztározót hoztak létre a völgyben.
Az épületeket elbontották, a lakosokat a környező falvak fogadták be, halottaikat kiásták és magasabbra temették.
Általában csak a magányos torony teteje emlékezteti az arra járót, hogy ott valamikor település volt, alacsony vízállásnál azonban a teljes torony felszínre kerül (ezért védeni kell a turistáktól, nehogy felmásszanak a megroggyant toronyba). A magányos templomtornyokat sok helyen övezik legendák, a környékbeliek időnként hallani vélik a harangokat, bár azokat természetesen az árasztás előtt elszállították.
Az Onfim nevű, nyolc év körüli kisfiú fennmaradt rajzai megmutatják, miben voltak mások a gyerekek a tizenharmadik században, és mi az, ami nem változott.
Bár régésznek lenni más, mint az Indiana Jones-filmekben, nem kevésbé izgalmas hivatás. Ráadásul régre nyúló hagyománya van annak, hogy magyar kutatók Egyiptomban dolgoznak. Múltbéli és jelenlegi ásatásokról kérdezett régészeket Simon Eszter.
„Tárgyalásokon, megbeszéléseken a nőket általában nem veszik komolyan, jómagam is számtalanszor kaptam olyan kérdést, hogy »Hol a főnököd?«, mintha én nem lennék képes egy meetingen az intézményemet képviselni” – meséli egy női régész, akinek elege lett abból, hogy ennyire nincsenek megbecsülve a szakmájában a nők.
2023 májusában jelent meg a WMN-en egy cikk egy nevelőszülő pár kálváriájáról, akik először az egyik nevelt gyereküket, Misit veszítették el, majd amikor megpróbálták visszaszerezni, a másik náluk élő kisfiút, Eriket is el akarták tőlük venni. Az előzmények után itt a nem kevésbé szomorú folytatás.
Üresség esetén előfordulhat, hogy nem „túl keveset”, hanem „túl sokat” érzünk egyszerre. Ha gyerekkorunkban nem tartottak tükröt nekünk, a belső világunk talán ma is töredezettebben látszik. Pedig sokféle érzelem lehet ott, fontos üzenetekkel.
Az ünnepek közeledtével egyre több olyan fotó terjed a közösségi oldalakon, amin a Mikulás látható, ölében az életükért küzdő kicsi gyerekekkel. De vajon honnan jön ez a hagyomány? És mégis, kinek jó ez?
