–

Akit elkapott ez a világ – a ’20-as, ’30-as évek berlini dekadenciája –, valószínűleg ugyanúgy remegve várta már az új évadot, mint én, annál is inkább, mivel a 3. széria utolsó része előre jelezte: hamarosan beérkezünk a náci hatalomszerzés korszakába, és megfigyelhetjük, hogyan veszi át egy szabadelvű, de meghasadt, rothadó társadalom felett az uralmat a terror és gyűlölet. Ez be is igazolódott: az új évad első részében – 1930 szilveszter éjjelén – azt nézhetjük végig, ahogyan az önkényes militáns szervezet, az SA rajtaütést hajt végre Berlin elegáns sétálóutcája, a Kurfürstendamm zsidó tulajdonú üzletein. Vagyis:

a magántulajdon többé nem szent, a béke többé nem cél, egyenlőségről és testvériségről szó sincs, innentől az erőszak az úr.

A sokkot azonban nem ez okozza – a történelemnek ezt a részét jól ismerjük –, hanem az, hogy főhősünk, Gereon Rath rendőrhadnagy is a rongálók és randalírozók között van. Minden előzmény nélkül. És persze kedvenc női főhősünk, Charlotte Ritter is véletlenül szemtanú, ráadásul nem ez az egyetlen sokk éri ott és akkor, hanem még kiderül az is, hogy a húga, Toni mindeközben áruházi lopásba és rendőri erőszakba keveredik, szintén a Ku'damm-on. 

Azt kell, hogy mondjam, ez az első pár perc az első epizódból sok mindent előre jelzett az évadról: nemcsak azt, hogy lesz szó politikáról, sok lesz az „akció”, és hogy ki fog derülni, senki sem az, akinek látszik, hanem abban az értelemben is, hogy egyszerre történik majd egy csomó fajsúlyos esemény, és csak kapkodhatod a fejed, hogy lekövesd és értelmezni is tudd.

 Tulajdonképpen azóta ülünk egy hullámvasúton, ami az elvarázsolt kastélyban furikázik, így levegőhöz is alig jutunk.

Mert e két történetszál mellé még csatlakozik további három legalább – visszatérünk a nagypályás maffiózók világába, ahol Walter Weintraub az úr, és zajlik egy gengszterháború; megmerítkezünk a berlini nyomorban, ahonnan az utcagyerekek nyomtalanul tűnnek el; innen átlendülünk a társadalom másik pólusába, a szupergazdagok (és lelki nyomoroncok) világába, ahonnan eltűnik egy Rotschild-gyémánt – ennek révén pedig egy gátlástalan amerikai-zsidó bűnöző-mágnás is színre lép –, továbbra is szurkolnunk kell a slampos újságírónak, aki a hatalom titkos machinációinak leleplezéséért bűnhődik épp; és folytatjuk a küldetést a földalatti kommunista mozgalommal. Meg aztán kibontakozik még egy illegális szerveződés is, de azt a spoiler miatt nem árulnám el…

Mindenesetre felsorolni is fárasztó, mennyi mindent zsúfoltak ebbe az évadba, és simán lehet, hogy még ki is hagytam valamit. 

Ez pedig máris megmagyarázza, miért érzi magát a néző elveszettnek: mert ennyi információt nem lehet feldolgozni, ennyi hősért nem lehet szurkolni, és ennyi mindent nem lehet fejben – és szívben – tartani. Hiába van, hogy a szereplők nagyrészét a korábbi évadokból örököltük, és gyakorlatilag csak az amerikai zsidó figurájával kellene megbarátkoznunk (akit egyébként az ukrán származású, de hollywoodi öreg motoros Mark Ivanir alakít), időközben túl népes lett ez a bagázs, el kellett volna hagyni a felét.

El kellett volna dönteni, hogy akkor most erre vagy arra koncentrálunk – Berlin alsóbb rétegeiben, vagy a tehetősebbek között merülünk el, hogy a politikára helyezzük-e a fókuszt, vagy a köztörvényes bűnözésre, hogy egyik vagy másik románcra (mert ebből is felvillan több, de mind csak felszínesen), és mindeközben nem ártott volna, ha Charlotte és Gereon megmaradnak egy szigetnek vagy cölöpnek, ami a normalitásban tart minket.

Mert színes paletta és társadalmi keresztmetszet ide vagy oda, még mindig őket a legjobb nézni. Különösen Charlottét, aki ennek az évadnak a valódi főhőse, ezáltal Liv Lisa Fries jutalomjátéka. És mennyire jól áll neki! Én nem tudok betelni a játékával, annyi szín és báj van benne, egyszerűen imádnivaló. Nem tudom, hogyan fog ezután más szerepben helytállni (mert természetesen nagyon befutott, sorra kapja a lehetőségeket), de ezzel a karakterrel annyira azonossá vált, és olyan mélységeket tárt fel benne, hogy félő, nehezen engedjük majd másnak lenni. 

Az utolsó két rész előtt persze újra attól rettegek, hogy mindjárt vége, mert hiába vannak fenntartásaim, hiába tartok tőle, hogy ebből az évadból végül semmi komolyabb, a szórakoztatáson túlmutató nem sül ki, nézni továbbra is imádom, hiszen a világ, amit teremtett, továbbra is lenyűgöz.

A Babilon Berlin még mindig Európa egyik legköltségesebb és legnagyobb szabású szuperprodukciója, ami olyan tudással, érzékenységgel és kreativitással idéz meg egy letűnt világot – tele áthallásokkal és utalásokkal a mai korra –, ahogyan a legjobbak.

Ez egy más szint, mint a legtöbb „termék” abban a tartalomdömpingben, ami ömlik ránk a streamingcsatornákról, mert minden ízében az európai művészfilmes és irodalmi hagyományokból táplálkozik, és egy esszenciát tud nyújtani belőle. Szóval minden szájhúzogatás ellenére igazán nagyot most sem csalódtam benne.

Gyárfás Dorka