–

Eddig sem szívesebben töltöttem huzamosabb időt David O. Russell agyában, mert kezdettől fogva látszott, hogy ott valami óriás zűrzavar van, de most aztán tényleg elszabadult benne a pokol. És ami a legfőbb probléma: senki sem próbált rendet vágni az agymenésében. Ennek pedig az lehet az oka, hogy mára olyan sikeres lett, hogy ezúttal mindent alápakoltak: pénzt, paripát, fegyvert, a világ egyik legjobb operatőrét, és sajnos: szabad kezet a forgatókönyvírásban. „Akkora sztárrendező vagy, csinálj, amit akarsz!” – hangozhatott a felkérés, és ez bizony életveszélyes.

Persze van olyan, amikor bejön – például Alfonso Cuarónnál, amikor a Romát forgatta –, de bármily furcsa, a korlátok nélküli alkotás lehetősége gyakran súlyos bukáshoz vezet. Ilyenkor ugyanis az alkotói ego elszabadul, és a realitásérzék megszűnik. Ha pedig valakinek akkora egója van, mint David O. Russellnek, akkor egy olyan hatalmas pofára esés lesz a vége, amilyen az Amszterdam.

Képzeljetek el egy filmet, aminek még a sztoriját sem lehet elmesélni. 

Már csak azért sem, mert a nagyon soványka alaphelyzetre újabb és újabb felesleges kitérők rakódnak, és soha egyik sem vezet sehová. Mintha az írónak a mondat közepén eszébe jutna egy másik mondat, és az előző már nem is érdekes, aztán már a második sem, mert felfedez egy legyet a falon, aztán pislogni kezd a villanykörte, akkor hoz ahhoz egy létrát, hogy kicserélje az égőt, de a sufniban talál egy kis penészt a falon, akkor már inkább azzal kezdi, és ez így megy két és fél órán át, mindig van valami érdekesebb, mint ami az előző percben még iszonyú fontosnak tűnt, és amikor eszébe jut, hogy hahó, volt egy alaphelyzetünk – megöltek két embert, ki kéne deríteni, hogy kik voltak és miért –, addigra már minket sem érdekel.

Mert, ugye, ha minden egyformán fontos, akkor semmi sem az, és ebben a filmben nincsenek hangsúlyok, csak egy rakás nem túl szellemes geg egymás hegyén-hátán.

Mindenki pofázik és grimaszol, és az arcába tolt kamerába forgatja a szemét, amíg a mitesszereket is meg tudnád számolni az orrán – ha volnának, mert egyébként makulátlanra vannak világítva, kivéve, akinek művészi sebhelyek borítják az arcát. És ugyanígy nincs súlyozás a szereplők tekintetében sem: nemcsak a főszereplők óriási sztárok (Margot Robbie, Christian Bale és John David Washington – Denzel fia), hanem az összes mellékszereplő is: Zoe Saldana, Robert De Niro, Chris Rock, Taylor Swift, Anya Taylor-Joy, Rami Malek, aztán jönnek még a jobbnál színészek, akik nélkül ma nem készül valamirevaló nagyszabású művészfilm: Michael Shannon, Matthias Schoenaerts, Andrea Riseborough és Alessandro Nivola – mégsem mondhatod erre, hogy úgynevezett „ensemble movie”, mert sosem érnek össze egy társulattá, nincs meg az összjáték.

Persze, mert ahhoz kellene egy közös cél, egy közös irány, itt meg mindenki csak önmagában próbál jó lenni, vagy legalább valamilyennek tűnni, de ha utólag megkérdeznéd, végül is milyen karaktert játszott, hát, szerintem sokan csak vakarnák a fejüket. 

Margot Robbie is hiába ad bele apait-anyait, az jut csak eszébe az embernek, hogy sosem lesz belőle Jennifer Lawrence (ahhoz túl szép, és túl szabályos), márpedig David O. Russell bizonyára ezt a filmet is vele képzelte el, rá építette, és ez az egy, amit mégsem kaphatott meg, mert egy terhességet még neki is tiszteletben kell tartania.

Christian Bale azonban ezúttal nem volt elég ahhoz, hogy a történetet elvigye a hátán, az ismerős gesztusai és ördögi vigyora nem adnak ki egy értelmezhető figurát: érzelmei és motivációi a sűrű, áthatolhatatlan homályba vesznek. Aztán ott van még John David Washington, aki mintha ott sem volna, annyira semmilyen; szerelmük pedig a Margot Robbie által alakított Valerie-vel kémia hiányában elmaradt. A többiek közül egyedül Zoë Saldana képes valamiféle erőt felmutatni, de Anya Taylor-Joy például csak elveszetten bolyong és keresi a kapaszkodókat, Robert De Niro manírjait már fáj látni, Rami Maleknek meg már a töke tele van azzal, hogy főgonosz legyen, úgyhogy letolja rutinból.

Senki sem akart kimaradni egy új David O’Russell-filmből, hiszen bérlete van az Oscarra, de ezzel most alaposan mellényúltak. Nem mintha ők tehetnének róla, de végül csak egy kínos ámokfutásnak lettek résztvevői, akik minket, nézőket is idegbajba kergetnek. 

Mert ezt a filmet olyan nézni, mintha két és fél órán át görgetnéd a TikTokot nagyvásznon, és ha akarnál sem tudnál kiszállni belőle. Aztán a végén, amikor már a rendező is érzi, hogy minden idegszáladat elcsócsálta, lezárásképpen a szeretetről és a művészetről kezd el papolni, amivel végképp sikerül kiborítania, mert hát… milyen alapon? Hogy jön ez ide? Egyetlen valós művészi gesztust, egyetlen apró villanását a szeretetnek nem sikerült két és fél órán át felmutatni. És most lábjegyzetben tanulságot von le? Micsoda álszentség!

Csak a látványcsapatot sajnálom, akik apait-anyait beleadva grandiózus víziót gyártottak ehhez a silány kalamajkához, és ezzel egy hamisítatlan szemfényvesztéshez asszisztáltak: olyan, mintha kapnál valamit, de valójában csak a tapéta mintáján, a selyemnadrág hímzésén, a bámulatos sminkeken, frizurákon és kellékeken tud megpihenni a szemed. Na, ott van valami érték, de egy két és fél órás filmhez az sajnos édeskevés.

Képek: Fórum Hungary

A cikkben az eredeti verzióhoz képest változtatást eszközöltünk, mert bántotta egy csoport érzékenységét – elnézést kérünk érte.

Gyárfás Dorka