„Sokszor gondolok a játszma végére… és sosem rossz kedvvel” – Interjú a születésnapos Haumann Péterrel

–

Haumann Péter: Lassan negyvenöt éve vadászom – nem az az újdonsült vadász vagyok, amilyenek mostanában ellepték ezt a területet. Én még tisztességesen vadászom.

Gyárfás Dorka/WMN: Az mit jelent?

H. P.: Nézze, sokan lettek most vadászok a friss földtulajdonosok közül. A régi parasztvadászok, akik puskához jutottak, még értették a dolgukat. Például nem „lelőtték” a vadat, hanem birtokba vették – nagy különbség!

Gy. D./WMN: Hogyan lett ez a hobbija tősgyökeres budapestiként?

H. P.: Bodrogi csalt bele, elvitt egyszer Pilisre (nem a Pilisbe, hanem Pilis nagyközségbe) vadászni. Hajnalban keltünk, sötét volt még, ilyen napszakban én azelőtt nem voltam erdőben. Csodálatos illatokat hordozott a levegő, és egy mélyúton mentünk, ami azt jelenti, hogy két oldalról magas part övezte – az idő vagy a víz vájta ki így. Egyszer csak zörgést hallottunk, és felettünk egy szarvasrudli úszott át a levegőben, az egyik partról a másikra. Elképesztő látvány volt. Bodrogi rám nézett, és azt mondta: „Na, egyelőre odaadom neked a vadászbicskámat, de aztán kezdj el gyűjteni pénzt, hogy felszereld magad. Látom, megtalált a pillanat.”

De ennyi idősen engem már nem csupán az elejtés izgalma vonz, hanem legalább olyan súllyal a figyelem. A teljes csönd.

Az ember kiesik térből és időből. Egyszer meglepett például egy teljes holdfogyatkozás – nem tudtam előre. Egy tisztáson ültem, és olyan barátságba kerültem akkor a holddal, hogy az volt az érzésem, árnyjátékot játszhatnék rajta, mint az unokáimmal. Ennyire elbíztam magam a látványban.

Gy. D./WMN: Színpadon mikor játszott utoljára?

H. P.: Nem olyan régen, de meg kell mondanom, jólesett a szünet. Az utóbbi időben persze már elegem lett a karanténból – ahogy sokaknak. Elkezdtem emberek után vágyni. Az elmúlt időszakot a nyaralónkban töltöttük a feleségemmel, ahonnan látni lehet a fél Balatont. Ez a távolság mindig megnyugtatott, akármilyen volt az időjárás. Csodálatos színek és a naplemente… de leginkább a távolság tett jót.

Gy. D./WMN: De most már vágyik vissza a színházba? 

H. P.: Annyira azért nem. Úgy vagyok ezzel, mint aki meggyúrta a tésztát, és egy kevéske liszt még maradt a kezén, azt is lerázza. Azzal, hogy elváltam a Katona József Színháztól, elvétve vállaltam már csak szerepeket, aztán ez is szépen lecsengett. Ahogy az Írás mondja, ideje van a szólásnak és ideje van a hallgatásnak. (Az Írás igazából fordítva mondja: „ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak” – a szerk.)

Eljött a hallgatás ideje nálam, és jólesik.

Gy. D./WMN: Gondolta volna ezt magáról? Én nem gondoltam volna önről. 

H. P.: Tulajdonképpen nem. De a körülmények úgy alakultak, hogy én abba már nehezen simulnék bele – úgy értem, a színházak környékén és a színházakon belül, kollégák között, a rendező és a színész viszonylatában. Hosszan voltak jó éveim, nincs okom panaszra.

Gy. D./WMN: Pedig olyan ügyesen tudott minden színházi ellentéten, széthúzáson, klikken kívül maradni. Mintha felette állt volna ezeknek.

H. P.: Inkább csak az orromat tartottam a víz fölött, de sokáig konfrontálódtam, pedig mindig szerettem volna közéjük tartozni… meg nem is – talán érti, mire gondolok. Az ember vágyik a közösségre – én is mindig közösségi embernek éreztem magam –, csak néha nem engedték a körülmények. Hogy aztán ebben mennyire vagyok ludas én magam, és mennyire a többiek, az ma már nem is izgat. Csak nézem, hogy mik voltak, vannak velem, és nem győzök csodálkozni.

A színészi neveltetésemet Ádám Ottó határozta meg, a főiskolán ő volt a mesterem, akit a mostani nagy rendezők (a nagyot egy kicsit idézőjelben mondom) nem értékelnek, sok tekintetben ósdinak, avíttnak tartanak, de a személyiségét akkor sem lehet megkerülni. Ő egyszer azt mondta rólam: „Szeretném szeretni a Haumannt, de nem engedi.” Ezt azért mondhatta, mert sokszor ellene szegültem, és néha úgy tűnt, igazam van. Később a szeretete olyan módon nyilvánult meg, amit én nem tudtam jól fogadni, mert olyan intellektussal bírt, ami messze meghaladta az enyémet, és ettől én folyton zavarban voltam. Mégis azt kell mondanom, voltak pontok, amikor mintha én többet láttam volna mesterségből, mint ő – de annak alapján, amit tőle tanultam.

Ezért is voltam kénytelen 1989-ben otthagyni a Madách Színházat, annak ellenére, hogy nagyon sok tisztességes, jó szerepet kaptam ott, és többnyire jól is bántak velem. Persze nem mindig, de az esetek nagyobbik részében… Ádám Ottó életének végén már éreztem a kitüntető szeretetét, és ez visszamenőleg is megnyugtatott – elismerem, hogy korábban sokszor hozzáférhetetlen voltam. De ma már azt mondom,

szerencsém volt, hogy ilyen a személyiségem, mert akik kontroll nélkül átadták magukat, azok nem jártak minden esetben sikerrel. Én a tőle tanultakkal, azzal az állandó kontrollal és a bennem lévő daccal picit előrébb jutottam, mint sok más pályatársam. 

Gy. D./WMN: Azt hogyan érte el, hogy öntől ugyanúgy elfogadták a bohózatot, mint a véresen komoly drámát – az Operettszínház után a Katona József Színházba kerülhetett? Kevesen játszottak ilyen széles skálán…

H. P.: Engem a Katona József Színház nem fogadott be ’89-ben. Én jelentkeztem náluk Fehér György filmrendező barátságát igénybe véve – akinek sokat köszönhetek, meg ő is nekem –, felhívtam Zsámbékit. Ő akkor úgy beszélt velem, mint Kondás Pityu a malacával – ahogy mondom. Visszautasított, így aztán jó pár évig a cipőm mellett jártam, nem értettem, miért nem kellek. Később, amikor elment a Katonától Sinkó Laci, Básti Juli, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György, akkor hívtak oda. Megüresedett pár hely, és hirtelen kellettem.

A szerződéskötésem után nem sokkal a madridi színházi fesztiválra kértek három előadást – addigra mindháromnak a főszereplője voltam, tehát rövid időn belül fityiszt tudtam mutatni nekik.

Azért beszélek erről egy kicsit érzelemdúsabban, mert még mindig a bögyömben van, hogy először nem kellettem nekik. Most meg azért hagytam ott őket, mert nem törődtek velem. Rengeteg olyan szerep volt, amit nyugodtan rám bízhattak volna, például Strindberg Haláltánca, meg… 

(Hátraszól a feleségének: „Ágnes, melyik is volt az a Hauptmann-darab, amelyiket el akartam játszani? Amit a Somlai Artúr is játszott!” Ágnes visszakiabál a házból: „A Naplemente előtt!”)

Na, ilyen, ha az ember nyolcvanéves… Naplemente előtt. Erről jut eszembe, mi esik meg egy színésszel… Az első előadás, amikor végre bekerültem a Katonába, ’95-ben, Pirandello Ma este improvizálunk című darabja volt. Ahogy most nem jutott eszembe a Naplemente előtt, úgy esett ki akkor a fejemből egy szó. Az történt, hogy egy nap épp a MOM Parkban kocogtam (akkor még tudtam futni), és egyszer csak észrevettem egy csoportosulást. Kérdeztem őket: mi történt? Kiderült, hogy gyilkosság volt hajnalban, egy fiatalembert tarkón lőttek. A rendőrök avart rugdostak a vérfoltra tapintatból, de így is látszott a helye. Aznap este a színdarab főpróbáját tartottuk, amiben a szerepem szerint megkéselnek – úgy lépek a színpadra, hogy erősen vérzek. És képzelje, azon az estén a „vér” szó nem jutott eszembe, mert a reggeli élmény miatt törölte bennem a szoftver. Na, hát ezért nem jutott most eszembe, hogy „naplemente előtt”, mert a szó legszorosabb értelmében – és képletesen is – ez van velem.

Gy. D./WMN: Ezt jelenti önnek a nyolcvanadik születésnap?

H. P.: Igen, én már sokszor gondolok a játszma végére… és sosem rossz kedvvel. Egyelőre. Egyre élénkebben figyelem, mi minden történik a környezetemben. Eddig is figyeltem, de most még élénkebben. 

Gy. D./WMN: Jobban is érti?

H. P.: Igen. És megbocsátóbb lettem magammal és másokkal szemben is, ha látok valami hülyeséget. 

Gy. D./WMN: Csak a Katona József Színháznak nem bocsát meg…

H. P.: Jó, legyen megbocsátva. Szó volt róla, hogy taníthatnék is, de én már magát a „tanítás” szót sem szeretem. Inkább azt használnám, amit Hamlet mond: „Vessük össze a látszat felől kettőnk ügyét” – nézzük meg, kinek mi a véleménye. (A darabban Arany János fordításában így hangzik pontosan az idézet: „S majd összevessük a látszat felől Kettőnk itéletét” – a szerk.)

Angliában egyetlen tanár sem színész vagy rendező, hanem mindegyiknek a tanítás a hivatása. Nem is mondják meg, hogy mit hogyan csinálj. Helyette azt vallják: „Tudjuk, hogy megvan hozzá a képességed – a mi dolgunk, hogy levegyünk minden olyan terhet a válladról, ami ennek a kibontakozását gátolja.”

Hozzánk, a Katonába a reggeli kispárnás látomással érkeztek a rendezők, azokat vasalták be a színészen. 

Gy. D./WMN: Mit gondol, ahhoz, hogy valaki igazán nagy színész legyen, kell a kiváló jellem is?

H. P.: A színház nagy korszerűsítője, Edmund Kean egy kiállhatatlan, részeges fráter volt. Persze van olyan színész is, aki csak azért iszik, mert érzi, hogy tehetségtelen. Vagy csak nem sikerült neki valami, nem tudta teljesíteni a saját céljait. Ez pokoli kín. Kevés nagyobb szenvedés van, mint amikor érzi az ember, hogy rossz. Sok színészen látszik is, mert becsületes, jólelkű, és ott, helyben próbálja magát jobbá tenni – az meg nem megy. Ilyenkor szoktak rátenni egy lapáttal, dupla annyi gesztussal élni, vagy kukorékolni kezd, ahogy néha mondjuk. 

Engem is utolért ilyen pillanat, még a 25. Színházban, amikor a Szókratész védőbeszédét játszottam. Egyszer csak megálltam egy pillanatra – amit megtehettem, mert ez monodráma volt, egyedül álltam a színpadon –, és azt mondtam: „Bocsássanak meg, hazudok. Fejezzük be itt.” Csönd lett, és – sosem felejtem el – egy vékonyka hang megszólalt a közönség hátsó soraiban: „Hát bizony…” Erre szünetet kértem, és azt mondtam, utána elölről elkezdem. Na, most aztán úgy visszamenni a színpadra, hogy a kockázat ott van: ugyanolyan rossz lesz az ember, vagy még rosszabb…!

Akkor jöttem rá, hogy az ember ott, helyben nem tudja magát jobbá tenni. Egy megoldás van: megkeresni a csöndet, amikor megszűnik a szándék.

Rendezni a végtagokat, és felemelni a fejünket, megmutatni a tekintetet… Nézze meg, hányszor néznek a színészek lefelé, mert a kiemelt tekintet az támadható. Inkább lentről pillantgatnak felfelé… 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

OSZMI (@oszmi) által megosztott bejegyzés

Gy. D./WMN: Ezek szerint önnel többször is előfordult már, hogy kiállt a szerepéből. Nem olyan régen A fösvény című előadás közben is arra a mondatra, hogy „Ki lopta el a ládikómat?”, valaki bekiabált a nézőtérről, hogy „A Soros”, ön pedig kiszólt, hogy „Mondd, te, hülye vagy?”. 

H. P.: Na, ha ott végeztek volna egy közvélemény-kutatást, az elképesztő eredményt hozott volna. Nagy röhögéssel és tapssal díjazott engem a közönség. De erről a gesztusról, amit tettem, nem én döntöttem – egyszerűen jött. Nem akartam, gyütt.

Gy. D./WMN: Ahhoz mit szól, hogy ma a színészektől, művészektől elvárják, hogy erkölcsi példaképek is legyenek? A #metoo és egyéb zaklatási ügyek ebbe az irányba mutatnak…

H. P.: Ez egy olyan régi téma, mindig is volt ilyen – a baj az, hogy a szakma rosszul kezelte ezeket az ügyeket. Nem így kellett volna, ahogy tették. Az egészet egy rossz hisztéria vette körül. Tudja, a régi miskolci színház irodájában volt egy szekrény, ami mögött elhelyeztek egy rejtett ajtót.

Ha „megbeszélés” volt a primadonnával, amit valami sürgős ügyben megzavartak, akkor a primadonna csak belépett a szekrénybe, és feltűnés nélkül elosonhatott. Mindig volt ilyen. 

Gy. D./WMN: Önt akkor már nem is látjuk többé játszani? 

H. P.: De igen, filmen még lehetséges. Tasnádi István most hívott egy kis szerepre egy sorozatban.

Gy. D./WMN: Szóval filmezni szeret még?

H. P.: Ugyanúgy színészet, csak egy másik fajtája. Az ember szembogarában is ott kell lennie annak, ami átmegy rajta. Mitől van az, hogyha Meryl Streep három métert megtesz, máris történik valami? Mert minél nagyobb a tehetsége valakinek, annál tovább tart a bőrénél. Vannak emberek, akik ha szembejönnek, érezni, hogy tolják maguk előtt a levegőt. Ez a tehetség.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Gyárfás Dorka