Minden tizedik kislány belehalt a lábfétisbe – Egy gyilkos tradíció virágkora és bukása
Éppen száztíz éve annak, hogy Kínában törvényileg betiltották a lábfetisizmus egyik legdurvább – és számunkra valószínűleg leginkább értelmezhetetlen – formáját, a lábelkötést, azaz a chánzút. Ennek köszönhetően ma már csak alig pár túlélője akad ennek az igen szélsőséges, de nagyon elterjedt szokásnak, ők olyan nők, akiknek a családja ragaszkodott egy szadista tradícióhoz a tiltás ellenére. De vajon hogyan és miért alakult ki az eltorzított, apró lábak kultusza? Marossy Kriszta írása.
–
A lábimádat manapság is a testtel kapcsolatos szexuális fétis leggyakoribb formája, de még a testrésszel kapcsolatos tárgyak (harisnya, zokni, sőt büdös zokni!, cipő, lábujjgyűrű, bokalánc…) is listavezetők a szexuális inger kiváltásában. Ma már nem is számít tabunak vagy perverziónak a lábfétis, amely valószínűleg az emberiséggel egyidős jelenség.
A szexuális fetisizmus szót először Alfred Binet említette 1887-ben mint pszichológiai koncepciót, de magát a kifejezést Sigmund Freud találta ki és vezette be a köznyelvbe egy, a szexuális fetisizmusról szóló esszéjében. Akkoriban, és még jó ideig utána a pszichológusok, ezzel együtt a közvélekedés is
rendellenes szexuális viselkedésnek tartotta, azaz a gyógyítandó pszichés betegségek közé sorolta. Aztán a hatvanas évek szexuális forradalma hatásaként felülvizsgálták a jelenséget.
Sokat lazult a megítélése, bár természetesen vannak szélsőséges esetek, amelyek a mai napig is vitaalapnak számítanak a pszichológusok között. Pont, mint a közfelfogásban, ahol még élnek a régi dogmák is, ugyanakkor dívik és virul az immár nyíltan vállalt lábfétis is. Amivel egyébként nincs baj mindaddig, amíg a másik fél beleegyezésével zajlik.
Ahol nem ez történt, avagy a császárok ágyasai mint trendszetterek
A lábfétis és a kultúra összefonódásának legkegyetlenebb gyakorlata a kínai lábkötözés volt, aminek az eredete nem teljesen tisztázott. Egyes legendák szerint egészen a Shang-dinasztiáig nyúlik vissza a történet, akik körülbelül i. e. 1600-tól i. e. 1046-ig uralkodtak. Az utolsó császáruk kedvenc ágyasa, egy Daji nevezetű, amúgy híresen szadista hölgy eleve deformált lábakkal született, ő kötelezte a többi ágyast a lányaik lábának elkötésére, hogy hozzá hasonlóan gyönyőrűek legynek… Amúgy őt kivégezték, úgy tűnik, másban is túllőhetett a célon.
Ez az elmélet valószínűleg nem állja meg a helyét, mert Daji után majd egy évezredig semmiféle említést nem találni az elkötözésről, így valószínűbb, hogy egy másik ágyasnak, egyben táncosnak és az ő vonzerejének köszönhető a dermesztő hagyomány kialakulása. 961 és 976 között uralkodott Li Yu császár, akit
Yao Niang, a fent említett ágyas egy csodás lótusztánccal bűvölt el, ami hasonlított a klasszikus spicc-baletthez. Előtte selyemszalaggal kötötte el a lábfejét, ami így a lótuszvirág szirmára hasonlított. A császár lelkesedése akkora volt, hogy az udvarában élő hölgyek, ágyasok szintén elkezdték elkötni a lábukat, hogy felhívják magukra a figyelmet.
Szépségipar és tömegmészárlás egyben
Nagyhatású divatirányzattá, szörnyű trenddé vált ezután: a tehetősebb családok kicsi lányainak lábát átlagosan hatéves korukban kezdték elkötni, ami különösen kegyetlen akció volt, hiszen a nagylábujjat előre, a többit hátrahajtották, eltörték a lábfejcsontokkal együtt, és így kötötték le a lehető legszorosabban, ezzel állandó, soha nem szűnő fájdalmat okozva a gyerekeknek. A cél egyfajta tökéletes, hét és fél centis(!!!) lótuszforma kialakítása volt, ami egy hat–nyolc hónapos csecsemő normális talphosszának felel meg.
Egy apró és tökéles láb nyújtotta egy lány, később nő számára a jövőt: egyrészt mutatta a családja gazdagságát, másrészt – bármilyen bizarrnak érezzük ezt ma – ettől vált szexuálisan is vonzóvá.
Olyannyira egyet jelentett immár a lábfej nemiséggel, hogy festményeken ritkábban ábrázolták a kötés nélküli lábakat, mint a nemiszerveket.
Ha bármi kétség merült volna fel azzal kapcsolatban, hogy tárgyként kezelték-e a nőket, ezek ismeretében szét is foszlik minden illúzió. Mert nem csupán egy életre nyomorították meg lelkileg és testileg ezeket a gyerekeket, hanem valóban egy lélegző tárggyá degradálták őket a chánzú által, hiszen ezeken a lábakon szinte lehetetlen volt pár lépésnél többet megtenni. Így aztán egész életükben függtek a hordáraiktól, a családjuktól (legfőképpen az apjuktól), majd a férjüktől. Talán ez volt az egyetlen tulajdonságuk, ami különlegessé, valamennyire értékessé tette őket a családjuk, a férjük és a társadalom szemében…
Idővel már az alacsonyabb társadalmi rangú családok lányai sem menekülhettek, mert a szülők a kislányok lábának „kívánatossá” tételében látta az esélyt, hogy a tehetősebb férfiak legalább ágyasukká fogadják így őket. Az sem tántorított el senkit, hogy a kegyetlen eljárás során a legtöbb esetben elfertőződött a láb, gennyes gócok alakultak ki a talpban, és sok gyerek szervezete nem bírta a gyulladást, a súlyos szepszist: minden tizedik kislány belehalt az úgynevezett szépészeti kezelésbe.
Az önálló akarat, a szabad mozgás és szabad gondolkodás nélkül túlélők
Aki viszont szerencsés volt(?), túlélte, és hímezgette doszt a lábméretéhez illő, szintén fetisizált apró selyemlábbeliket, amíg el nem kelt a húspiacon. Egy valamirevaló lány tíz–tizenkét ilyen cipőt készített magának a házasság előtt, hogy aztán mindegyiket más-más alkalomra használhassa, még az alváshoz is volt cipellőjük. Egyébként ezek a hímzett, csinos kis lábbelik (a néha förtelmes szaguk ellenére) a férfiak körében nagy népszerűségre tettek szert. Egyfajta ajzószerként hatott rájuk a látványuk, a szaguk, és az sem volt ritka, hogy ebből itták a kedvenc borukat.
De a legizgatóbb majd minden férfi számára a lótusz alakú lábfej volt.
A Qing-dinasztia korában elterjedt erotikus kézikönyv például majd ötven módszert sorolt fel arra, hogyan lehet része az elkötött láb a szexuális együttléteknek.
Lévén a lábban rengeteg idegvégződés, akupunktúrás pont van, feltételezték, hogy annak elkötése csak fokozza a vágyat, sőt azt feltételezték, hogy a hüvely orgazmusképessége is nő az elkötés miatt.
Feltételezték.
Azzal nem törődtek, hogy mit akarnak a nők.
A nők pedig idővel elfelejtették, hogy ők akarhatnak bármit is a mini, megnyomorított lábukon kívül.
A nők álmait, gondolatait is dobozba zárták lábuk elkötözésének tradíciójával.
Márpedig a fétis, csakúgy, mint az egészséges szexualitás csakis olyan környezetben élhet, ahol mindenki szabadon, nem megnyomorítva adhatja át magát a saját valós vágyainak, ahol nem a divat mondja meg, kik vagyunk, és mi a szerepünk. A chanzú ugyan szélsőséges, de pont emiatt nagyon tanulságos példája annak a mai napig, hogy a szexualitás világába rengeteg szélsőség beleférhet, a lábfétis is, de soha nem a saját ízlés és akarat elvesztésének, a kényszer vagy a kor divatjának árán!
Marossy Kriszta
Kiemelt kép: Getty Images/China Photos
