–

Állandó szomorúság, rossz hangulat, szorongás és harag, önértékelési zavar, szeretetre és örömre való képtelenség, érdektelenség, passzivitás, bezárkózás, reményvesztettség, a jelen átélése helyett a múlton merengés és a jövőtől való rettegés… A depresszió százféle arcát ismerhetjük. És nemcsak lelki manifesztumait, hanem testi, „pszichoszomatikus” tüneteit is, a krónikus fejfájást, az emésztési zavarokat, a fogyást vagy hízást, a szédülést, az alvászavarokat, az állandó fáradékonyságot.

Nem ritka állapot ez: tíz emberből egy megtapasztalja élete során a depresszió legsúlyosabb formáját is, amely gyakorlatilag munka- és cselekvésképtelenné teszi. (És ezeknek az embereknek 15 százaléka saját kezűleg vet véget az életének.)

Laikusként talán azt gondoljuk, először a lelki tünetek jelentkeznek valami „hibás agyi folyamat” okán: torzul az észlelés és a gondolkodás (mindent sötéten lát az érintett), aztán ezek hatására kialakulnak a szervi bajok. De valójában ez nem így van, állítják a Megérteni a depressziót szerzői. Ugyanis a depresszió valójában az idegrendszer komplex válasza a körülményekre, amelynek részét képezik mind bizonyos testi, mind különféle lelki folyamatok is.

Az élővilágban nagyon is gyakori és „praktikus” jelenség lényege az, hogy az egyén érzékeli a veszélyt, és ennek hatására jobb híján, mert nincs épp más választása, az „immobilitás” állapotába kerül, azaz nem moccan, csöndben marad, ledermed, akár tetszhalottá válik.   

Szó sincs tehát arról – és most jön az elmélet legfontosabb tézise –, hogy ez az immobilizáció kóros vagy rendellenes válasz lenne, nagyon is természetes és ösztönös folyamat!  

A depresszió pedig az immobilizáció egy fajtája, állítják a tanulmány pszichológus szerzői, ennek megfelelően nem mentális zavar, hanem egy biológiai válasz nehéz körülmények esetén, amely a túlélést szolgálja! 

Nem alhatsz téli álmot – Mit tehetsz a téli depresszió ellen?

WMN Egszsg – 2021. január 3. – JN

 

Hogy miért?

Az idegrendszerünk rendkívül érzékeny a külső és belső változásokra. Ha veszélyt érez (amit sokszor, akár a fenyegetettség tudatosulása előtt szorongásként észlelünk is), kiadja a parancsot: „küzdj vagy menekülj!”. Ha egyikre sincs mód, akkor marad a végső megoldás: ne mozdulj!

Ez a biológiai válasz, ahogy már utaltunk rá, veszélybe kerülő állatoknál is megfigyelhető: ledermednek, megmerevednek, ha elszaladni vagy harcolni nincs mód, biztos láttál már például hirtelen zajra „szoborrá váló” rágcsálót a terráriumban.

Amikor velünk, emberekkel történik valami rémes dolog, vagy kapunk egy sokkoló hírt, és tehetetlenek vagyunk a körülményekkel szemben, akkor úgy érezzük: „forog velünk a világ”, megszédülünk, „mindjárt elájulok” – mondjuk, és lehet, hogy nem is túlzunk. Ez a jelenség ugyanaz, mint amikor felelés közben nem jut eszünkbe semmi a stressztől, „lefagyunk”, „kikapcsol” az agyunk.

És a nyúllal is ez történik, amikor elkapja a róka, és ernyedten lóg a szájában…

Az immobilizáció (azaz a „ne mozdulj!” parancs) hatására nemcsak passzívvá válik, de lelassulnak az életfunkciói is (akárcsak a mieink, ha depressziósak vagyunk), ezáltal tompul a fájdalom.

Ugyanez a metódus (utasítás) bágyasztja el az embert, amikor betegségből lábadozik: „most maradj nyugton!” – mondja a szervezet.

Traumatikus eseményekre gyakran emlékeznek vissza úgy az emberek, hogy kívülről nézték a történéseket, „elhagyták a testüket” egy időre. Megint csak a „ne mozdulj!” parancsról van szó: így tompítja a sokkot a szervezet.

Nem más ez, mint önvédelem, egy hasznos rövid távú stratégia.

„A depresszió voltaképpen hatalomnélküliség” – sokszor hallani ezt Feldmár András pszichoterapeuta előadásain, és jól passzol a gondolatmenetbe. E tömör megállapítás azt foglalja össze, amiről a Brit Pszichológiai Társaság dolgozata is beszél: habár hagyományosan betegségként tekintünk rá (és a kezelése is ennek megfelelően történik), a depresszió lényege mégiscsak az, hogy az egyén a körülmények fogságába esik, nem tud szabadulni egy helyzetből, és az állandó fenyegetettségérzet okán az idegrendszer végső megoldásként kiadja a parancsot: „ne mozdulj, ne érezz!”.     

Kóros működésről tehát nincs szó, sőt!

Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a depressziós emberre, mint aki gyenge, nem bírja a stresszt. Próbáljuk esetleg rávenni, hogy legyen hálás azért, amije van, „keretezze át a dolgokat”, „engedje el a szenvedést”, mert szerintünk indokolatlanul sötét színben lát mindent.

Csakhogy ez nem ilyen egyszerű!

Hogy az idegrendszer veszélyesnek, fenyegetőnek ítél-e meg egy helyzetet, és kiadja-e a „küzdj, menekülj, vagy maradj mozdulatlan!” parancsot, az nem racionális döntés kérdése.

Reagál az idegrendszer, és csak utána kapcsolódik be az elme: kreálunk egy történetet az érzeteink köré, magyarázzuk magunknak és másoknak, mi zajlik bennünk – szerintünk.        

Csakhogy az élet egy csomó olyan ingerrel vesz körül minket, amitől tudat alatt fenyegetve érezzük magunkat állandóan. A városi zaj, az építkezések robaja, a forgalom, a tömeg. A gyerekeket feleltetik, a felnőtteknek ott a főnöki számonkérés. „Veszély, veszély, veszély!” – riadóztat a szervezet anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.

Állandóan dönteni kell: „küzdjünk vagy meneküljünk!”. Ha nincs mód lazításra, a szervezet talán úgy dönt: lám, egyik stratégia se jött be, tartalékaim kimerülőben, marad a kényszerleállás, a „ne mozdulj!” funkció, amelynek manifesztációja a depresszió… 

 

Van kiút?

Igen, az állandó védekezés abbahagyása – mondja Steven Porges neurológus. De ehhez nem elég elhagyni a veszélyes területet, például felmondani a mérgező munkahelyen. Erős pozitív jelzésekre van szükség, hogy az idegrendszer elhiggye, már nyugi van, biztonságban vagyunk. Ehhez támogatást elsősorban az emberi kapcsolatok nyújthatnak.

A depresszió egyik legerősebb tünete a szégyen.

A depressziós ember szégyelli, hogy másokat is lehangol, és szégyelli, hogy értéktelenné válik mások szemében. Minél jobban szégyenkezik, annál magányosabb, és így annál nagyobb veszélyben van.

Hogyan segíthetünk?

Például úgy, hogy nem bélyegezzük meg az érintetteket, nem mondogatjuk, hogy a depresszió mentális zavar, betegség, lelki torzulás, mert akkor voltaképpen kizárjuk a depressziós embert magunk közül. Elszigetelődik. Tehát a legrosszabb történik vele, ami csak lehetséges az állapotában.        

Ha azt mondjuk a depresszióról, hogy értelmetlen és szükségtelen szenvedés, amit voltaképpen egy beteg ember kreál magának, akkor stigmatizáljuk őket, bűntudatot okozunk, és csökkentjük a reményt a saját gyógyulásukban, hisz valami olyasmi történik velük, amire semmi ráhatásuk, pusztán elszenvedői. Holott valójában nagyon is aktívak: reagál az idegrendszerük a körülményekre. Például úgy, hogy nem sarkall lázadásra, amíg túl nagy a kockázat, és az érzelmi tompultság révén segít elfogadni az elfogadhatatlant, vagy legalábbis segít túlélni.

Persze attól, mert jó ügyet szolgál, még nem jó átélni a depressziót. Sőt, igen kegyetlen tapasztalás mindenki számára.

De jó tisztában lenni vele, hogy nem egy rosszul működő rendszer produktumáról van szó, hanem épp ellenkezőleg, a szervezet végső, életmentő ötlete a depresszió lehetetlen helyzetekben.

Kurucz Adrienn

 

Források: ITT, ITT és ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/yngsa