„Ha szűk a kabát, szorít a cipő, le kell vetni” – Interjú Danis Lídiával

–

Mezei M. Katalin/WMN: Nagyon elfoglalt vagy, ezt az interjút sem volt egyszerű egyeztetni.

Danis Lídia: Az elmúlt években annyit dolgoztam, hogy az előző évadban kértem Rodrigót (Crespo Rodrigo, a Jászai Mari Színház igazgatója – a szerk.), most ne legyen négy-öt bemutatóm. Háromról volt szó, amiből a pandémia miatt kettő lett, úgyhogy jól rápihentem erre az évadra. Négy bemutatóm lesz, pontosabban egy, a Veszedelmes viszonyok már meg is volt. Gőzerővel dolgozunk a Teljesen idegeneken – Paolo Genovese azonos című filmjének adaptációját állítjuk színpadra. Most igazán jól kell beosztani az energiámat, mert utána jön A revizor, aztán pedig A közellenség. Közben van egy kis filmezés, rádiózás is. A Szkénében pedig a Macbethet újítjuk fel.

M. M. K./WMN: Egy korábbi interjúd szerint azokon a napokon, amikor Lady Macbethet játszottad, gyomorremegésed volt reggelente...

D. L.: Mindig ünnep az életemben, ha Lady Macbethet játszhatom, és persze nagy falat is ez a szerep. Hogyan tudom megmutatni az összetettségét? Hogyan tudom úgy mondani, hogy az mai legyen? De éppen emiatt szeretem a nehezebb szövegeket: Schillert, Shakespeare-t, vagy valamilyen görög drámát, mint amilyen az Antigoné volt még Szegeden.

M. M. K./WMN: Küzdelmet jelentenek ezek a szövegek?

D. L.: Nem küzdelemnek mondanám, inkább perverz kíváncsiságnak, hogy hol tartok éppen. Olyan, mint egy önismereti tréning.

M. M. K./WMN: Más szempontból, de nagy feladat lehet a jelenleg is műsoron lévő Szutyok is, amiben Anita, a tizenhét éves intézeti cigány lány vagy...

D. L.: Anita szerepét azért szeretem, mert van benne néhány sztereotip dolog – a szerző, Pintér Béla éppen ezeken keresztül provokálja az előítéleteket. A Szutyok kőkemény társadalomrajz: megmutatja, mit látunk a romákból.

Tőlem is megkérdezte egyszer egy újságíró, hogy lopok-e.

M. M. K./WMN: Nehéz erre bármit is mondani, azon kívül persze, hogy neki nem kellene újságírónak lennie.… A gyerekkoroddal is sokat foglalkozott és foglalkozik a sajtó, de kevesebb szó esik például arról, hogy mindössze tizenhat évesen saját ested volt.

D. L.: Peresztegen laktunk, a Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnáziumba jártam latin-dráma szakra. Ha most, negyvenéves fejjel belegondolok, hogy az Aeneast fordítottam akkoriban... Volt ott egy csodálatos drámatanárnőm, Orbán Júlia, akinek nagyon sok mindent köszönhetek. Ő találta ki ezt az estet, ami egyébként a magyar nyelvről szólt – úgy is mondhatnám, hogy ő volt a szellemi gondviselője, és a versek egy részét is ő mondta. Fel sem fogtam, hogy mibe csöppentem bele hirtelen. Igaz, akkor már országos versmondó versenyeken indultam, Keszthelyen Helikon-díjat is kaptam versmondásra tizenöt évesen.

A fél életemet a könyvtárban töltöttem, főleg verseskötetekkel. Nagy fájdalmam, hogy a versek valahogy kikoptak a mindennapjainkból.

M. M. K./WMN: Nem vettek fel azonnal a Színművészetire, így két évig a Nemzeti Színház stúdiósa voltál. Hogy érezted ott magad?

D. L.: Az első felvételinél a harmadik rostán estem ki – nem emlékszem már, hogy ez automatikus felvételt jelentett-e a stúdióba, vagy el kellett mennem még egy utolsó körre. Az rangos iskola volt. Szélyes Imre lett az osztályfőnököm, feljártunk a Várszínház Refektóriumába... Az ugyan rosszulesett, hogy az olyan nagy magyar előadásokba, mint A kiátkozott, az osztálytársaim mind bekerültek, én meg egy majom voltam Herczeg Ferenc Majomszínházában. Akárhogy is, jó alapot adott a stúdió. Tizennyolc évesen nem voltam képben, hogyan kell jelenetet gyártani, megszervezni valamit, együtt élni a többiekkel. Még az életben sem tudtam jól kommunikálni. A tehetség pedig, ha létezik ilyen, csak egy sokadik valami – legalább ennyire fontosak ezek a praktikus dolgok.

Két év stúdió után felvételiztem harmadszor a színművészetire Hegedűs D. Gézánál, ami örök emlék marad. A harmadrosta végén az egyéni felvételim. A Két karodbant kellett mondanom, és egy spanyol drámából vittem egy részletet – addigra azért már körülbelül tudtam, hogy mi állhat jól nekem. Éppen hogy leértem az Ódry Színpad lépcsőjén, már hívták is a következőt, aki egyébként későbbi osztálytársam, Géczi Zoltán volt.

Nagyon egyértelmű döntés születhetett, gondoltam: vagy nem, vagy... Felfoghatatlan, euforikus boldogság volt, amikor kiderült, hogy teljesült az álmom.

M. M. K./WMN: Sokan sokféleképpen emlékeznek vissza a Színművészetire – van, aki azt mondja, élete egyik legszebb időszaka volt, más szerint a földig tudják alázni az embert, és aztán nem építik fel... Te hogy élted meg ezt a négy évet?

D. L.: Vegyesen, de számomra inkább jó élmény volt. Bár azt kell mondanom, eleinte egy önmagát kereső, sarokban ülő, introvertált, félénk valaki voltam – nem szeretnék álszerénynek tűnni, egyszerűen így látom húsz év távlatából. Az osztálytársaim között pedig többen már akkor erőteljes, komoly színészek voltak, mint Hajduk Károly vagy Keresztes Tamás.

Aztán jött a Szép Ernő-vizsgánk Benedek Miklóssal, ahol egy kivénhedt, kétszáz kilós cirkuszi akrobatát játszottam. Sokkal inkább szerettem az ilyen elrajzolt szerepeket, mint az első blikkre szép és fiatal figurákat. Zsámbéki Gábor pedig Csehov-kurzust tartott, a Sirály Nyinája voltam az ő rendezésében. Nekem mindig is kevésbé mentek a háromoldalas jelenetek, a nagyobb szerepeket valahogy jobban el tudtam kapni, és azért Szép Ernő és Csehov elég jó „anyag” ehhez. Akkor valami felszabadult bennem. Mások is észrevették ezt, például Hegedűs D. Géza, aki osztályfőnököm és mesterem volt. Zsótér Sándor megállított az utcán, hogy tudom-e, milyen jó voltam. Marton László miután látott Nyinaként, azonnal főszerepre hívott a Vígszínházba, ami aztán hatalmas tanulás volt.

M. M. K./WMN: Mit adott neked a Vígszínház?

D. L.: Csodálatos feladataim voltak: például Susanna a Figaro házasságában, Rebeca a Száz év magányban, Boriska A tündérlaki lányokban... A Körmagyarban, amit Kornis Mihály kimondottan ennek a társulatnak írt, azt a szerepet osztották rám, amit eredetileg Papp Vera játszott, de Vera is benne volt, csak akkor már egy másik szerepben. Ezért kaptam aztán a Ruttkai Éva-gyűrűt.

Felejthetetlen még számomra Eszenyi Enikővel Az ünnep, ami a Születésnap című dán kultfilmből készült. Egészen elképesztő műhelymunka volt. Mivel pincérnőt játszottam, Enikő elküldött gyakorlatra a Gundelbe, ahol egyébként csak férfi pincérek dolgoznak, mert a Zsolnay-tányér, amin felszolgálnak, már önmagában másfél kiló. Én, aki imádom a gasztronómiát, ott ebédelhettem a többiekkel a Gundel konyhájában. Egyszer még pékárus kislánynak is beállhattam.

M. M. K./WMN: Hogy élted meg, amikor Marton László, aki annak idején a Vígbe hívott, leesett – persze nem ok nélkül – a piedesztálról?

D. L.: Rosszul, és nemcsak én, hanem mindannyian. Én egy nagy formátumú úriembert ismertem meg Marton Lászlóban, aki soha, egy fél mondat erejéig sem utalt „olyanra”. Hozzáteszem, hogy nekem az igazgatóm volt ugyan, de soha nem rendezett. Azon kívül, hogy főpróbahéten megnézte az előadásokat, és aztán esetleg beszéltünk két mondatot, vagy éppen mentem hozzá szerződni, a hét vagy nyolc év alatt, amit ott töltöttem, nem nagyon volt nexusom vele.

M. M. K./WMN: Aztán Juronics Tamás a Szegedi Nemzeti Színházba hívott, aminek akkor a művészeti vezetője volt. Ha nem így történik, akkor is továbbléptél volna a Vígből?

D. L.: A volt párom, akivel éppen a kisbabánkat vártuk, frissen végzett egyetemistaként Szegeden kapott szerződést – ez adott egy nagy lökést, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt már benne a változás a levegőben. Akkor váltotta Marton Lászlót Eszenyi Enikő az igazgatói székben.

Hálás vagyok Enikőnek, hiszen a mesterség nagy részét tőle tanultam, de úgy éreztem, hogy abban a hangulatban nem lennék képes tovább színházat csinálni.

Az a három szegedi év pedig színészként az álmaim netovábbja volt. Egy évadban játszhattam el Makrancos Katát, Hedda Gablert, a Három nővérből Natasát... Az utolsó szerepem Nemesváraljai Gyarmaky Róza volt Füst Milán Boldogtalanok című drámájában. Nagyon jó színészekkel, rendezőkkel dolgozhattam együtt.

M. M. K./WMN: Mégis eljöttél...

D. L.: Mindig azt mondtam, Szegednek csak egy baja van, az, hogy iszonyú messze van Soprontól, ami valamiféle módon mégiscsak az otthonom. És aztán ott is lett egy vezetőségváltás. Balikó Tamás, akit szerettem volna, nem kapta meg a színházat, Juronics Tamás sem volt már művészeti vezető, én pedig jó szimattal megéreztem, hogy ebben ennyi volt. Emlékszem, kavargattam a csirkepaprikást, és akkor jött a gondolat, hogy valahová vidékre kellene költözni, ami egyébként is bennem volt, amióta megszületett a kisfiam. Sopron nem jöhetett szóba, mert az nem lehet, hogy ha van egy forgatás vagy bármi, kétszáz kilométereket utazzak. Az én szüleim akkor már nem éltek, a volt párom szülei pedig oroszlányiak – így kerültünk Oroszlányba.

M. M. K./WMN: Elég vakmerő döntésnek tűnik a viszonylagos biztonság után, amit a társulati tagság adhatott.

D. L.: Tényleg halálugrás volt. Ugyanakkor megtapasztaltam, hogy milyen kicsi ez a szakma: két percen belül keresni kezdtek színházaktól. Szabadúszóként játszottam többek között a Rózsavölgyi Szalonban, Enikő is visszahívott még egy szerepre a Vígbe. Közben egy rövid ideig művészeti vezető is voltam az oroszlányi művelődési házban. Aztán, ha már itt voltam a „szomszédban”, felhívtam Rodrigót, és onnantól valami elképesztően alakultak a dolgok. Rodrigo tudta, hogy ki vagyok, aztán meg is nézett, végül megkérdezte, hogy lennék-e a színház első állandó társulatának alapító tagja.

Számomra mindennek az a nagy tanulsága, hogy muszáj bátornak lenni – ha szűk a kabát, szorít a cipő, le kell vetni.

M. M. K./WMN: Nagyjából ekkoriban jött az Aranyélet című sorozat is, amiben Jakab Erika főhadnagyot alakítod.

D. L.: Az HBO már önmagában nagy dolog, de akkoriban még nem lehetett tudni, hogy pontosan mi is az az Aranyélet – ezzel igazán csak akkor szembesültem, amikor kijött az első évad. Felhívtak, hogy kellene forgatnom az első évad végén pár napot. Nem is tudom, kinek juthattam eszébe, talán Stalter Judit producernek, aki a Tiszta szívvelnek, amit előtte csináltam Till Attilával, szintén producere volt.

Rendben, mondtam, de csak úgy tudom vállalni, ha visszaérek a kisfiam anyák napi műsorára Oroszlányba. Kis csönd után beleegyeztek. Vissza is értem, kétszázzal tepert a sofőr az autópályán.

M. M. K./WMN: Bárki számára, aki hallott vagy olvasott nyilatkozni, rögtön kiderül, hogy te, Danis Lídia nagyon-nagyon más vagy, mint Jakab Erika, aki hideg, számító, korrupt, igaz, mindeközben sok lányt meg is ment a szexrabszolgaságtól. Mégis hátborzongatóan jól sikerült visszaadnod ezt a finoman szólva is összetett karaktert.

D. L.: Ez a gyönyörű a színészetben! Meg azért persze mindenkiben benne van minden, jó is, rossz is, csak elő kell rángatni. A forgatáson pedig minden alám volt pakolva, például a smink és a jelmez is rengeteget hozzáadott az arcomhoz, a testtartásomhoz. Így én is totálisan el tudtam hitetni magammal, hogy kemény vagyok.

M. M. K./WMN: A verekedős jeleneteket is te csináltad?

D. L.: Igen. Külön próbáltunk a kaszkadőrökkel. Drága szívem, Farkas Franciska... Az egyik jelenetünkben – a kamerabeállítás miatt – tőle két centire kellett megállítanom a tűsarkú csizmámat. Ott azért volt bennem félelem. A harmadik évad végén meg már... Rajta van a protektor? Akkor oké. Simán „lerúgtam” bármekkora férfit.

M. M. K./WMN: Úgy tudom, akkora siker lett, hogy Amerikában is vetítik majd.

D. L.: Kérdezték is már, hogy kit gondolnék a szinkronhangomnak. Nagyképűen bemondtam Jennifer Lawrence-t. (nevet)

M. M. K./WMN: 2018-ban te kaptad meg a Domján Edit-díjat, amivel vidéken játszó színésznők munkásságát ismerik el évről évre karácsony táján, Domján születésének és halálának évfordulóján. Úgy tudom, az átadást nem mindennapi „konspiráció” előzte meg.

D. L.: Emlékszem, pont egy aranyéletes stábvacsoráról érkeztem, és a Machbethet játszottuk. Elképesztő, ahogy Rodrigo megkomponálta ezt az egészet. Még az újságírók sem jöhettek be a művészbejárón, nehogy észrevegyek valamit. Az feltűnt, hogy előadás végén fotóztak, aztán amikor a Domján Edit Alapítványtól Takács Katalin és Szakonyi Károly feljött a színpadra, azt gondoltam, talán Pilnay Sári vagy Szakács Hajni kap díjat. Igazi karácsonyi ajándék volt ez a pályámon. 

M. M. K./WMN: Régebben azt nyilatkoztad: nem tudod elhinni magadról, hogy nagy színésznő vagy. Most, jó néhány szereppel és díjjal később már elhiszed?

D. L.: Nem. Pár éve volt egy kitörölhetetlen, feledhetetlen előadásunk, a Tartuffe, amit Szikszai Rémusz olyan milliméter pontossággal rendezett meg, hogy pontosan tudtam, hol a poén, mikor és hol talál be, tehát jól ismertem az egésznek a hatásmechanizmusát is. Vagy ötvenszer játszottuk, és én minden alkalommal, amíg kint álltam, reszkettem.

Mélyen gyötrődő, nagyon önmarcangoló vagyok, szerintem ez alkati kérdés. Persze jólesnek a visszajelzések, mint amilyenek a díjak is, vagy mint amikor a Stuart Mária után írt valaki egy nagyon szép levelet, hogy most értette meg ezt a nőt.

Mégsem vagyok soha elégedett. Egyszer mondta is egy filmrendező, hogy nagyon szereti ezt az örök neurotikus keresgélésemet.

M. M. K./WMN: A hivatásod mellett van egy abszolút civil életed is.

D. L.: Abból nem is engedek. Nekem kell a falu – most már Oroszlány mellett, Kecskéden élünk egy parasztházban –, a nyugalom, a kutya, a lombgereblyézés. Vidéki lelkületű vagyok. Pesten úgy érzem, megbolondulok, pedig ott éltem tizenévet. Nagyon sokáig álmodtam azt, hogy hazamegyek a peresztegi házunkba, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Mióta Kecskédre költöztünk, ez egyszer sem fordult elő.

M. M. K./WMN: Úgy tűnik, most kerek az életed. Van esetleg mégis valami, ami hiányzik?

D. L.: Még egy kutya. És esetleg egy ló.

Mezei M. Katalin

Kiemelt kép: Prokl Violetta