–

Az, hogy velünk mindig történik valami (mondjuk, kivel nem?), és erős hajlamunk van a hülyeségre, az nem titok, sokszor írok különféle kalandjainkról a WMN-en és a saját Facebook-oldalamon is, témaszegény legalább nem vagyok, így is értékelhetjük a dolgot végül is.

De mert év közben azért igencsak lefáradunk magunktól, kifejezetten szeretjük a nyugalmas, lusta, mondhatni szanatóriumszerű nyaralásokat. A külvárosban lakunk, van kertünk, ha csak zsebkendőnyi is, fák és virágok és méhek is vannak, és ha utazunk, akkor valami hasonló kivehető házat keresünk magunknak – csak a világ végén.

Több zölddel, mély csenddel (a flexelnek-e gyakorta a szomszédban kérdést mindig felteszem foglalás előtt), kevesebb szmoggal és betonnal magunk körül.

Megmondom őszintén, sokszor felmerül bennem, hogy talán azt a helyet keresem évek óta titkon, ahol majd élni fogunk egy napon. Fővárosi bennszülött vagyok, akinek 45 év itt lakás után már sokszor üres kulissza a világ talán (nekem legalábbis) leggyönyörűbb fővárosa, Budapest. Imádom, de már nem szeretek itt élni, elvágyódom, kisebb közösségbe, ahol tudom, ki lakik két házzal arrébb, és ahol van levegő, ahol van tér.

Napok telnek el úgy, hogy nem nézek öt méternél messzebb, de lehet, hogy három az az öt csupán.

(Azt mondják, többek közt ezért romlik el az ember szeme: mindig csak azt nézi, ami az orra előtt van, oda fókuszál, pontosabban ide.)

No de vissza a nyaraláshoz!

Hogy mit írtam idén a keresőbe?

Erdőt, házat, és zsákfalut…

Csak minél távolabb a civilizációtól, gondoltam. Ami körülbelül annyit jelent az én olvasatomban, hogy ne kelljen libasorban haladni és PET-palackokon lépdelni a kirándulóösvényen, ne keringjenek parkolóhelyet keresgélő turisták a faluban és legyen csend, legyen csend, legyen csend körülöttem végre már, de leginkább a fejemben.

Hát így találtam rá a zselicbéli Kánra, amelyről még az onnan húsz kilométerre lakó pécsi barátnőm se hallott.

Az interneten viszonylag könnyen rábukkantam, fizikai értelemben jóval nehezebben, mint az a bevezetőből kiderült.

Azt olvastam Kánról: nemcsak hogy zsákfalu, de már kétszer kihalt, állandó lakosa kevés, és mert megközelíteni nem egyszerű sem az agyagos úton, sem a kövesen (előbbi esős időben, utóbbi szezontól függetlenül nagyon-nagyon nehezen járható, ha az ember nem terepjáróval érkezik), portyázó hordákra sem kell számítani.

A tömegturizmustól oly távol van, hogy nemcsak strand és szuvenírárus nincs, de még kisbolt se, úgyhogy a nyaralás így kifejezetten pénztárca- és környezetbarát. (Nincs maradék semmi, ha mégis, az komposztba kerül.)

Van viszont egy gyönyörű tanya a falu határában, ahol húst, tojást, tejet lehet venni, ahol az állatokat nem tartják, hanem szeretik, de legalábbis tisztelettel, szépen bánnak velük, csoda egy hely az is – de persze erre csak azután jöttünk rá, hogy nagy nehezen átkeltünk erdőn, mezőn, Goricán és odataláltunk végül Kánba.

Odataláltunk, és elvesztünk újra azonnal. De most már nem bántuk.

Olyan ez a hely, mint a Bermuda-háromszög. Csak nem repülőgépeket nyel el, hanem embereket. Nem mindenkit persze, de minket igen, szóval gyanítom, bolondoknak ez a kánaán.

Ha azt kérdezitek, mit tud, amit más falu nem – hát fogalmam sincs.

Legfeljebb érzem.

Az tény, hogy nincs itt se tó, se vízesés, se magas hegy megmászható csúcsa. Nincs a közelben vurstli, se vidámpark, még játszótér sincsen.

Nincs látványosság. Csak látvány van. A végtelen zöld látása. Dombok, buckák, rengeteg fű, fa, sokféle szelíd vadság: virágok (itthon gyomnak mondanánk), őzek, rókák, fecskék, mókusok, a házaknál meg ló és szamár. Kutyák, macskák fura, falusi kóbor foltossága. Ápolt veteményesek és kócos kaszálók hosszú csíkjai.

Egy utcányi ház, rendbe szedett, frissen vakolt porták és nem kevésbé, csak másként gyönyörű rogyadozó vityillók. Az egykori sváb falu takaros rendje, amelyet eszeget, ahol hagyják, szép lassan a zöld.

De a történeteket, a falu csodás legendáriumát őrzik az itt lakók, a vissza-visszatérő nyaralók. Pedig csak keveseket köt ide rokonság, saját gyerekkor. A többség „gyüttment”, magyarok, hollandok, németek, lengyelek, ide vetette őket a sors valamiért, és maradtak vagy vissza-visszajönnek. Rendbe hoztak, kicsinosítottak egy-egy házat, művelik a kerteket, összejárnak.

Milyen egyedül érezheti magát ez a fiatal lány, ha épp nincs vendég a háznál, és a férje külföldön dolgozik, gondoltam első nap a szállásadónkról. Aztán rájöttem, nincs nap, hogy ne ugrana be valaki, vagy a környékről, vagy a világ végéről akár, hogy aztán ott felejtse magát egész délután.

A nincs, aki rányissa az ajtót talán csak felénk ismerős mondás? Nem tudom. Illúziókat sem szeretnék dagasztani.

De az biztos, hogy bár azt hittem, egy hétig nyugtom lesz, merenghetek kedvemre a tornácon, rendbe szedhetem a gondolataimat, érzéseimet, ötleteimet, hamar kiderült, hogy ha kidugom az orrom a házból, azonnal kerül elém valami vagy valaki, ami vagy aki sokkal érdekesebb önmagamnál.

Mégis összeállt bennem valamiféle rend: nem szűrtem le ugyan nagy tanulságokat, de érdektelenné váltak az otthon feszítő kérdések. 

Kaptam bónuszképpen Kántól egy csomó történetet is. Meg két igaz barátot, akik visszavárnak, erre se számítottam. (Hogy miért pont ez az isten háta mögötti falu hozta össze a pesti, a johannesburgi és az amszterdami „rokonokat”, ki tudja?) És vágyat is kaptam Kántól, vágyat arra, hogy menjek is vissza, ne csak ígérgessek. És egyszer talán, valamikor, keressek egy hasonló helyet, ahova nem csak nyaralni járok, és ahol a meséknek nemcsak hallgatója, esetleg hírvivője, de részese is lehetek.

Kurucz Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak