„Nulláról én már nagyon jól tudok kezdeni, de mínuszról kicsit macerásabb” – Egy autonóm ember útja Budapesttől Japánon át Berlinig

–

Ferber Katalin nevével már találkoztam itt-ott, és egy nyilatkozata mélyen meg is maradt bennem, amikor arról mesélt, miként diszkriminálja a nőket a japán kultúra már a nyelvhasználat szintjén is. Tudta, miről beszél, hiszen tizenhét évet élt Japánban, és vált angol nyelven tanító vendégprofesszorból az ország egyik legnevesebb egyeteme, a Vaszeda Tudományegyetem (Waseda Daigaku) egyetemi tanárává. Értelmiségiként, tudományos pályán mozgó emberként végül A siker ára címmel könyvet is írt arról, amit ebben a távoli kultúrában megtapasztalt, és akkor még biztosan nem gondolta, hogy életének ez egyszer egy lezárt fejezete lesz. Mert ahogy gazdag életéből kitűnik, az ember időnként útkereszteződéshez érkezik, és ha az egyik irányt választja, akkor jóformán kezdhet mindent elölről. Ráadásul egy elég váratlan pillanatban. Vagy ahogy ő meséli ma nekem Berlinből: 

„Hat éve dolgoztam a Vaszeda Egyetemen Tokióban – ami az egyik leghíresebb kelet-ázsiai magánegyetem –, amikor én is, mint minden egyetemi oktató kaptam egy év alkotói szabadságot. Ez teljes fizetéssel jár, ugyanis így kompenzálják az addig felhalmozódott túlórákat. A japán kollégák többsége mégsem él ezzel a lehetőséggel, pedig az egyetlen megkötés, hogy olyan külföldi egyetemet válasszanak, amelyikkel a mi egyetemünk szerződésben áll. Ez abban az időben azt jelentette, hogy én kétszázhatvannégy egyetem közül választhattam.

Mindenképp Európába akartam jönni, mert akkor már tizenhét éve éltem Japánban, és tele voltam illúziókkal Európát illetően. A vágyakozás, ugye…

Úgyhogy a London School of Economicsra mentem, mert ott volt gazdaságtörténeti tanszék. Ezt az időszakot alkotásra kell használni – tanítani szigorúan tilos –, úgyhogy miután elkápráztatott, milyen könyvtára van az LSE-nek, fél év alatt írtam ott egy könyvet. A következő fél évre pedig átmentünk a férjemmel Berlinbe, ahol a Berlini Szabadegyetem [Freie Universität Berlin] kelet-ázsiai tanszékén kutattam, de közben átjártam a Zürichi Egyetemre is, mert ott dolgozott egy volt tanítványom, aki közben tanszékvezető lett.”

Sorsforduló

Azt hiszem, így szokott kezdődni a filmekben is a történet: egy kellemesnek tűnő, inspiráló utazással, amiből aztán valami egészen más lesz…

„Zürichben történt, amikor épp a tanítványomnál voltam vacsorán, és édes kis semmiségekről fecsegtünk, hogy ő bekapcsolta a tévét, hogy meghallgassa a reggeli híreket Japánból. Néztük együtt, hiszen mindannyian tudtunk japánul, de akkor még csak állóképeket mutattak – mozgóképet nem volt szabad –, és alatta olvastuk a feliratokat, hogy földrengés történt, nem is akármilyen: 9,2-es erősségű. Akkor még csak ezt mondták be, de

én rögtön tudtam, hogy Fukusimáról lehet szó, mert tanítottam korábban az atomenergia használatát. Felhívtam az atomfizikus férjemet Zürichből – aki Berlinben maradt –, hogy nagy baj van. Ő meg azt mondta: á, ez csak egy földrengés. Nem, nem, én érzem, hogy óriási a baj – mondtam neki.

Másnap visszarepültem Berlinbe, és elindult az őrület, ami négy hónapig tartott. Éjjel-nappal vadásztuk az információkat, amíg egyértelművé nem vált, hogy többé nem mehetek vissza Japánba.” 

A 2011 márciusában történt fukusimai atomrobbanásról, és annak utóhatásairól mi már csak homályos emlékeket őrzünk, és nem véletlenül. Mert nemcsak a szovjet diktatúra hallgatta el annak idején Csernobil katasztrófáját, ameddig csak tudta, de a japán kormány is hasonlóan reagált: hónapokig cenzúrázta a híreket, információkat. Talán még ma sem lehet teljes képet alkotni arról, mekkora hatása volt a katasztrófának, és mi minden esett áldozatul neki, de akkor végképp sűrű homály vette körül az eseményeket – még az olyanok számára is, mint Katalin, akinek jelentős kapcsolatrendszere épült ki az országban, és annak tudományos világában.

„Én úgy mentem ki tizenhét évvel korábban, hogy egy szót sem tudtam japánul, amikor felvettek Kelet-Európa gazdaságtörténészeként. Két évig angolul tanítottam vendégprofesszorként, utána pedig magánösztöndíj segítségével öt évig nyelvet és japán gazdaságtörténetet tanulhattam. Az évek során megértettem Japánt, és éppen ezért Fukusima után azt is tudtam, hogy többé nem tudok úgy tanítani, hogy elhallgatok bármit, ami Fukusimában történt. A kormány hónapokig hazudott a fukusimai atomerőműben történtekről, belföldön éppúgy, mint a nemzetközi szervezeteknek – meséli.

– Azt éreztem, hogy nem vállalhatom többé, hogy eszköz legyek. Japánban ugyanis – de talán egész Ázsiában – az ember nem úgy érték, ahogy sok nyugati társadalomban. Amíg dolgozik, addig minden rendben van, de amint nem tud dolgozni, értéktelenné válik.

Ebben a helyzetben végképp teljesen kiszolgáltatottak voltunk mindannyian.”

Újratervezés

Mi talán csak most, a koronavírus-járvány idején tanultuk meg, hogy ezek a súlyos krízisek mennyire felszínre tudják hozni a mélyben megbújó természetünket, és milyen váratlan dolgokat hozhatnak ki belőlünk – Katalin mindezzel már kilenc évvel ezelőtt szembesült. 

„Komoly harc dúlt bennem. Először is, én voltam az első magyar nő, aki a Vaszeda Egyetem egyetemi tanára lett – kétezer-kétszáz jelentkező közül vettek fel akkor hat másik pályázóval együtt. Ott természetesen nincs levajazva semmi, csak a teljesítmény számít, a többi néma csend. Életemben nem volt ehhez fogható állásom, mégis azt kellett mondanom, hogy többé nem megyek vissza, mert három és fél évvel korábban rosszindulatú daganatot találtak nálam, és Japánban mindössze két hónapot jósoltak nekem. Ekkor hazarepültem Magyarországra, és meggyógyultam az Onkológiai Intézetben. Három és fél év telt el a sikeres kezelés óta, amikor az atomerőmű felrobbant, tehát még nem nevezhettünk teljesen gyógyultnak, mert ahhoz öt év tünetmentesség kellett volna. Az első telefon a kezelőorvosomtól jött, amikor el kellett döntenünk a férjemmel, hogy most mi legyen. Két bőröndünk volt és ötven könyvünk, és Berlinben rekedtünk. Az orvosom akkor azt mondta: azért most gondolkozzunk el. Nem azt mondta, hogy riadó, csak azt, hogy nem tudja, milyen következménye lenne annak, ha kitenném ennek a szervezetem. Na most, én egy felelős ember vagyok, és magamért csak én felelek.”

Úgy döntöttek tehát, hogy maradnak. „Négy évig minden reggel azzal a kérdéssel ébredtem, hogy vajon jól döntöttem-e. Az is felmerült lehetőségként, hogy hazajövök, de a férjem erre határozottan nemet mondott. Hetvenkilenc éves volt és makkegészséges, de életében először kényszerült emigrációba. Három évbe telt, amíg elcuccoltunk Japánból Berlinbe, amihez Geiger–Müller-számlálót kellett vennünk, ami mérte a konténerek radioaktív sugárzását.”

Csakhogy az egyik döntés hozta magával a másikat. Úgy működött ez, mint egy dominó – kiderült, hogy megint minden változik: „Nulláról én már nagyon jól tudok kezdeni – úgy kezdtem Japánban –, de mínuszról kicsit macerásabb. Berlinben se a nyelvet nem ismertem, se kapcsolataim nem voltak, és még egy döntés nehezítette a helyzetemet: önszántamból búcsút mondtam a tudományos tevékenységnek. Csalódtam sok külföldi kollégában, akik Fukusimát követően teljesen érzéketlennek mutatkoztak a helyzetünkkel szemben – mert nem voltam egyedül, aki itt ragadtam, Európában.

Mindenki ismert a szakmában, de csak a sötét hallgatás vett körül, mintha nem történt volna semmi. Féltek, persze. Japánban az öncenzúránál nincs hatékonyabb – és az akadémiai közeg féltette az esetleg jövőbeni ösztöndíját, lehetőségeit.

Azt is el kell ismernem, hogy világéletemben utáltam tudóskodni. Vannak emberek, akik imádnak levéltárban ülni, és idegesíti őket, ha valaki megkérdezi őket, mit csinálnak, tőlem azonban ez mindig nagyon idegen volt. A személyiségem leginkább a tanári hivatásra alkalmas, abban vagyok a legjobb.”

Gyökerek 

Valahogy mégis úgy alakult Katalin élete, hogy a tanítás nem lehetett magától értetődő hivatása, többször kényszerpályára került. Magyarországon a szocializmusban például politikai okok miatt eltiltották a tanítástól még az egyetemen. Ezért lett a Történettudományi Intézet munkatársa, ami furcsa ugyan, de kényszerpálya volt, hiszen ő tanítani akart. Aztán 1989-ben rehabilitálták, és visszatérhetett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, ahol végzett, ezúttal oktatóként, de nem sokkal később konfliktusba került a tanszékvezetővel, így lett belőle gazdasági újságíró. Aztán egy tényfeltáró cikksorozata után – amely az akkori korrupciós ügyeknek eredt nyomába – kirúgták, és akkor eldöntötte, hogy elmegy az országból. Tizenkét állást pályázott meg szerte a világban, amiből kettőt elnyert, és azt választotta közülük, amelyik a legmesszebb volt Magyarországtól, hogy ne lehessen csak úgy hazajönni.

Berlinben is úgy próbálta meg újrakezdeni az életét kilenc évvel ezelőtt, hogy állásokra pályázott, de mivel egyik sem járt tartós eredménnyel, másfél-két év próbálkozás után megbeszélte magával, hogy inkább előássa magából azokat a képességeit, amikről eddig nem tudott. Írni kezdett, de most már nem tudományt, hanem az életét.

„Azt mondtam magamnak: próbáljuk meg úgy, hogy nincs dobozba zárva a fejem, és nincs előírva, hogyan kell feltenni a kérdést vagy hogyan kell megírni a választ. Ennél nagyobb vagyontárgyam nem lehetne, mert így igazi autonóm, szabadgondolkodó emberré válhattam. Mindig is az voltam, de már nem kellett kötelességeket teljesítenem.

A tanítás nagyon hiányzik, időnként vonyítottam is tőle, de sok tanítványom eljött meglátogatni Tokióból.”

Először csak átdolgozta A siker ára című könyvét Japánról, amit újra kiadtak, aztán másfél éve írt egy trilógiát, aminek minden kötete egyetlenegy mondat, mintha levegővétel nélkül mesélné el az életét – valahogy úgy, ahogy a gyerekek beszélnek. A három kötet címe: Álomanyu, Álomapu, Álomén, és az első harminc éve történetét foglalják össze. Számára is megdöbbentő volt, ahogy ez kibukott belőle, de kiadót azóta sem talált neki.

„Tudom, hogy ez egy alapvetően fontos kézirat, de nem azért, mert én írtam, hanem mert az ötvenes–hatvanas éveknek, és a társadalom legreménytelenebb helyzetben lévő rétegének a segélykiáltása, még ha ezzel nem az volt is a célom, hogy felébresszem másokban a szociális érzékenységet, hanem csak így jött ki belőlem. Én ugyanis a dokumentumfilmek legaljáról jövök – Tar Sándor írt olyan emberekről, akik között felnőttem. Mindössze két-három olyan emberrel találkoztam gyerek- és ifjúkoromban, akik annyi erőt adtak nekem, hogy abból évekig elmotoroztam.

Azért is kellett eljönnöm Magyarországról, mert mindenhol kihallatszott, hogy mennyire más vagyok.”

Függetlenség

Ez a másság, vagy örök kívülállóság adta végül a blogja nevét is, amit nemrég indított a Facebookon. És ha az egyetemi munkásságát befejezte is, a tanítást még nem adta fel teljesen: elindított egy webinart (vagyis online szemináriumot), ami csak technikai okok miatt szünetel épp. Ezek a tevékenységek, amelyek kiteljesítik, bárhol folytathatók, így mindegy, hogy hol él. Sosem gondolta volna, hogy épp Berlinben köt ki, ide aztán nem vágyott, de most azt vallja, nem is a hely a lényeges. 

„Csak fizikailag vagyok Berlinben, valójában nem itt vagyok – sehol sem integrálódom. Utoljára otthon törekedtem befogadásra, de ott sem sikerült.

Ma már tudom, hogy nem arra kell törekednem, hogy befogadjanak, hanem arra, hogy a saját értékrendem szerint hagyjanak élni és azt tenni, amivel egyenrangú viszonyban vagyok.

Nagyon hiányoznak a barátaim, hiányoznak a világ minden tájára kiterjedő kapcsolataim, és hiányzik a tanítás, de arra jöttem rá, hogy csak előre érdemes menekülni, mert mögöttünk csak a fal van.”

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Bocsi Krisztián