–

Kedves (?) koronavírus!

Már nem is tudom, hány napja vagyok börtönben miattad. Nem láthatom a családomat, a barátaimat. Nem lehetek ott a kistestvérem születésénél. Nem mehetek el a diplomaosztómra, amire mindig is vártam. Nem táncolhatom át a nyarat a számomra fontos emberekkel.

Nem tudom, hogyan fogok munkát találni friss diplomásként, amikor naponta vesztik el az emberek az állásukat, naponta tűnnek el foglalkozások. Mit kéne tehát tennem ebben a lehetetlen helyzetben, a bosszantó várakozáson kívül?

Ki vagyok szolgáltatva neked, ahogy a többi ember élete is a te kezedben van. Elég undokul viselkedsz, makacsul ragaszkodsz hozzánk.

Nem hazudok, ha azt mondom, az egész világ szívesen búcsút intene már neked

Tudod, sokat gondolkoztam, miért történik mindez. Talán az emberiségnek bűnhődnie kell? Át kell magunkat programozni, vissza kell venni az arcunkból? Az emberiség számára ez egy lecke? Egy világméretű lecke? Kizsákmányoljuk a Földünket, elfeledkezünk a szeretteinkről, mert mindenki csak megy, és törtet előre gátlástalanul? Azért jöttél, hogy a természet újra erőre kapjon? Azért jöttél, hogy a havi telefonhívásokból napi videócsetelések legyenek?

Azért jöttél, hogy nyugodjunk le, maradjunk egy kicsit a seggünkön, és gondolkozzunk el, mik a valódi értékek az életben?

Persze ezek a kérdések megválaszolatlanok maradnak majd, mert nem fogsz levelet írni nekem, hogy magyarázatot adj.

Pörgős, bulis embernek tartom magam. Fiatal vagyok, a napom kilencven százaléka valamilyen program. Nem szoktam otthon tespedni, sorozatozni is csak esténként nézek, amikor már úgyis ágyban lennék.

Amikor az édesanyám kijelentette, hogy na, akkor mostantól se ki, se be, elmosolyodtam. Nem gondoltam, hogy mennyi nehézséget fog ez okozni. Persze utálok bezárva lenni, de nem feltételeztem magamról, hogy ennyire. Fél napot bírtam. Fél nap! Nem több, nem kevesebb. Elkezdtem szenvedni és nyafogni. Nem ehhez vagyunk hozzászokva, az ember akkor jön-megy, amikor csak szeretne.

Börtönbe zártál, el a külvilágtól. Nem sértettem meg a törvényt, mégis szabadságvesztésre ítéltél, méghozzá határozatlan ideig

Két hétig csak járkáltam a lakásban, kimentem a kertbe (szerencsés vagyok, hogy nagy kertünk van), úgy éreztem, már nem vagyok ember, csak egy élőhalott. Nem történik semmi, nem mehetek sehova, nem találkozhatok senkivel, nem járhatok be az egyetemre. Felborult az életem, a napi rutinom, felborult a lelki egészségem is. Úgy éreztem, megfulladok a házban, pedig a házunk egy luxusbörtön. Nem lett volna okom panaszra a helyzethez képest, mégis hisztiztem.

Aztán hirtelen történt valami. Nem tudom, talán csak megelégeltem azt, hogy toporzékolok, vagy valami isteni csoda jött, de bekövetkezett a változás. Megpróbáltam a pozitív részét látni ennek az egész helyzetnek. Persze, csak az én kis életemre vonatkoztatva. Nem foglalkoztam politikával, gazdasággal.

Megpróbáltam kialakítani egy napirendet. Korán kelek, hogy ne lustálkodjak délig az ágyban. A délelőttöket edzéssel töltöm, és részt veszek a távoktatáson. Délután sétálok a kertben, színezek, rajzolok, olvasok. Beszélgetek a családommal.

Az öcsémmel újra visszamentünk óvodás szintre. Bunkert építünk és bogarakat fogunk a kertben. Jó volt olyan dolgokkal elütni az időt, amikre amúgy nem került volna sor, ha minden „normális” lenne.

A kialakított programok mellett sokat gondolkodom. Olyanok is felszínre kerültek, amiket eddig próbáltam volna elkerülni, de már nincs hova futni, és ez jó dolog. Szembesülnöm kellett azzal, amit régóta halogattam. Most viszont, hogy legyőztem a démonjaimat, sőt meg is barátkoztam velük, megtaláltam a lelki békémet. Jó, ez egy kicsit furcsának tűnhet, de tényleg így van.

Nem élvezem, hogy be vagyok zárva, de lettek pozitív következményei

Meg is osztok veled, kedves koronavírus (köcsög koronavírus inkább) néhány ilyen következményt. Egész nap itthon vagyok, ezért nincs kifogásom, hogy miért ne edzzek. Amikor szomorú vagyok, ahelyett, hogy elmennék bulizni reggelig, csinálok magamnak egy fincsi fehérjeturmixot, kiülök a napra, és olvasok egy klassz könyvet, ami segít változtatni a gondolkodásomon.

Van időm érzelmileg magamra koncentrálni ahelyett, hogy megpróbálnék lépést tartani a rohanó világgal. Van időm rendszerezni a szobámat, ahol eddig „művészi rendetlenség” uralkodott.

Nem találkozom olyan emberekkel, és nem érnek olyan külső, irritáló tényezők, amik lehúznak. Van időm megerősödni itthon.

A karanténtársaim, tehát a családom, pedig nagyon sokat segít abban, hogy jobban érezzem magam, és remélem, én is erőt és hitet adok nekik.

Köcsög koronavírus. Menj innen, hagyj minket békén, engedd meg, hogy talpra álljunk!

Elég volt! Írtam egy listát arról, hogy mit fogok csinálni, a szabadulásom napján. Az orrod alá dörgölöm, hogy milyen jó programokat találtam ki arra az időszakra, mikor te már kipusztulsz a francba.

  • Minden családtagomat és barátomat végig fogom ölelgetni
  • Elmegyek egy étterembe
  • Beülök a moziba egy jó kis filmre
  • Meglátogatom a konditermet, ami szenvedés helyett felüdülés lesz
  • Sétálok a városban, amerre visz a lábam
  • Metró, villamos, busz, troli… mindegy, a lényeg, hogy tömegközlekedjek
  • Piknik! Nem érdekel, milyen idő lesz
  • Egy hatalmas buli, 100+ fő, ha kérhetem
  • Könyvtárba megyek
  • Ottalvós buli

A listán szereplő programok alatt egyetlen lépés távolságot sem tartok a családtagjaimtól és barátaimtól, bocsi!

Minél előbb szeretném ezt a tíz pontot megvalósítani, úgyhogy zárom is soraimat, nem kapsz tőlem több levelet, felejtsd el a nevemet, a címemet és minden embert a Földön!

Ui.: Elpusztítunk…

Bencsik Fanni

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images