Önfeláldozás és önérvényesítés – Berlinben tombol a női energia

–

Bár nem Jeremy Irons kijelentései miatt, de a #metoo, a nők elleni erőszak, valamint a nők hátrányos helyzete mégis mindvégig a fesztivál fókuszában maradt: vagy a filmek témájában, vagy a filmesek nyilatkozataiban. A volt hollywoodi filmproducer, Harvey Weinstein bírósági ítélete éppen a Berlinale negyedik napjára esett, így még mindig nem múlik el nap anélkül, hogy valaki ne kérdezne rá az ideérkező sztárok véleményére. „Itt volt az ideje az elszámolásnak” – mondta például Hillary Clinton, aki az életét bemutató dokumentumfilm bemutatójára érkezett Berlinbe. De az elmúlt napokban Salma Hayek, Sigourney Weaver, Margaret Qualley és több más ismert filmes alkotó is megfordult a német fővárosban, ők több nagyon inspiráló és izgalmas nő történetét vitték vászonra. Ebből következik egy (előrebocsátom) nagyon szubjektív lista. Az öt legizgalmasabb női karakter az idei Berlinalén:

1. My Salinger Year (Az én Salinger-évem): Joanna Rakoff

Joanna Rakoff amerikai írónő saját történetét írta meg a My Salinger Year című könyvében, amely a film kiindulópontját adja: egyetemistaként a kilencvenes évek New Yorkjában annál az irodalmi ügynökségnél kapott asszisztensi állást, amelyik az akkor már világhírű J. D. Salingert is képviselte. A könyv az irodalmi ügynökségnél eltöltött csaknem egy évéről szól, és világsiker lett. Ahogy azt a szerző a Berlinale közönségének mondta: évekig kereste azt a rendezőt, aki filmre tudná vinni a történetet, és végül a francia–kanadai Philippe Falardeau-ra esett a választása.

A My Salinger Year a Berlinale nyitófilmje lett, ami nem csoda, hiszen a főszerepben az új Tarantino-filmből is ismert Margaret Qualley és a már számtalan filmben bizonyító Sigourney Weaver játszik. Könnyed, légies és jól követhető mozi lett belőle, amely sokat épít a Joannát játszó Margaret Qualley kvalitásaira, sok-sok arcközeli felvétellel és a legkülönbözőbb élethelyzetekkel megtűzdelve.

Szemtanúi lehetünk, ahogy egy a karrierje elején álló öntudatos fiatal hölgy nem fél bátor döntéseket hozni, és kilépni a komfortzónájából még akkor sem, ha csak a fürdőkádjában tud mosogatni, és ha a járt utat kell a járatlanért elhagynia.

2. The Roads Not Taken (A nem választott utak): Molly

Sally Potter legújabb filmjének főszereplője, Molly (Elle Fanning) is nagyon fiatal, a húszas évei elején járó lány, aki New Yorkban él, és nem ismer lehetetlent. A film az ő és a demenciában szenvedő, ápolásra szoruló édesapja (Javier Bardem) egy napját követi végig. Reggel Molly még nem sejti, hogy nemcsak egy fogorvosi és szemészeti időpont vár rá az apjával, de egy olyan, az apja hallucinációval megszínesített „utazás” is, amely miatt elesik egy fontos megbízástól, és élete egyik legnehezebb döntésének a meghozatalára kényszeríti.

A filmben három idősíkon mozgunk, és ezáltal megismerjük Leo múltját és döntéseinek hátterét – innen a címadó mondat is. Így derül ki Molly számára, hogy apjának volt egy első felesége még Mexikóban (akit Salma Hayek játszik), és az is nyilvánvalóvá válik, hogy a Leo által annyit emlegetett Nestor nem csak egy kutya volt. A forgatókönyvet maga a rendező, Sally Potter írta, testvére, Nic története alapján. A sajtóvetítés után azt mondta: több mint öt éven át dolgozott ezen a történeten, mert filmre akarta vinni azt, amit az öccsével átélt, aki szintén demens volt.

Egyrészt meg akarta mutatni és érteni, hogy mit látnak és értenek a demens betegek abból, ami körülöttük történik, másrészt pedig akkori saját helyzetét, a gondozó-ápoló családtag belső konfliktusait.

3. Schwesterlein (Húgocska): Lisa

A családon belüli gondozás és ápolás kérdése áll a svájci szerzőpáros, Stéphanie Chuat és Véronique Reymond filmjének középpontjában is. Lisa (Nina Hoss) és Sven (Lars Eidinger) ikertestvérek, akiket nagyon erős szálak kötnek egymáshoz: többek között a színház is. Lisa sikeres dramaturg és szerző, Sven ünnepelt színész a berlini Schaubühnén (ahogy az őt játszó Lars Eidinger is az). Miután azonban Svennél leukémiát diagnosztizálnak, Lisa felhagy az írással, és minden követ megmozgat azért, hogy testvére felépüljön, és újra színpadra állhasson. Még akkor is, ha ezzel a saját házasságát és karrierjét teszi kockára.

A Lisát alakító Nina Hoss visszatérő vendég a berlini filmfesztiválon, elsősorban a híres német rendező, Christian Petzold filmjeiből. A Chuat–Reymond-szerzőpáros is Berlinben látta először Hosst Christian Petzold Barbara című filmjében még 2012-ben, akkor szólították meg a színésznőt egy belvárosi üzletben, és mesélték el neki a filmtervüket, mégsem gondolták volna, hogy egyszer itt, Berlinben mutathatják majd be – mesélték a sajtótájékoztatón.

Tartottam a filmtől, hogy túl érzelmes vagy szomorú lesz, de Nina Hoss visszafogott eleganciája és Lars Eidinger profizmusa jól „szabályozza” az érzelmi hullámzást. A filmet erősen ajánlom azoknak is, akik az aktuális német film és színpadi szcéna legkiemelkedőbb színészeit és színházukat, a Schaubühnét szeretnék kicsit jobban megismerni.

4. Undine

Christian Petzold legújabb filmjében a mitikus-irodalmi elbeszélésekből ismert sellőlány, Undine története szövődik egybe Berlinével. Az összekötő elem pedig nem más, mint a víz. Kevesen tudják, de Berlin mocsárra épült, és a magas talajvíz miatt a mai napig küszködik az elemekkel. Ha viszont minden pontját beépítik, és elveszik a víz „életterét”, akkor nemcsak a talajvíz okozhat problémákat, hanem felszabadulhatnak és bosszút állhatnak a vízben élő szellemek is – mondta Petzold a vetítés után.

Ahogy említettem, Christian Petzold visszatérő vendég a Berlinalén. Nem először nyúl mitikus történethez sem, amit aztán a mában helyez el. Az ő Undinéja (Paula Beer) Berlin várostörténeti múzeumában dolgozik történészként és tárlatvezetőként. Azon a napon, amikor szerelme, Johannes (Jacob Matschenz) elhagyja, megismeri Christophot (Franz Rogowski), az ipari búvárt. Mély és szenvedélyes szerelem szövődik kettejük között. Undine olyannyira megszereti Christophot, hogy képes feláldozni érte a szárazföldi létet, és visszatér a vízbe. Az üzenet erős, a film ugyanakkor túl mesés marad. Ha bizonyos szituációk és részletek hiányoznának a filmből, még abban sem lettem volna biztos a film végére, hogy Undine valóban létezett-e, vagy csak Christoph találta ki őt. Zeneileg és képileg viszont ez a film maradt meg bennem a legjobban.

Bach ismétlődő csembalóakkordjai és a víz alatti világ felvételei mély nyomot képesek hagyni a néző memóriájában. 

5. Hillary

Ez a lista egyetlen dokumentumfilmje, egy tulajdonképpen négyrészes, a HULU Streaming csatornán márciusban debütáló sorozat összefűzött verziója, amelyet Nanette Burstein készített Hillary Clintonnal és Hillary Clintonról. A film Hillary 2016-os elnökjelöltségi és -választási kampányát követi végig, és betekintést enged a kulisszák mögé, a magánéletébe és a hétköznapjaiba is. Bursteinnek sikerült leültetnie a kamera elé nemcsak Clintont és családját, de más amerikai politikusokat, így Barack Obama volt amerikai elnököt és közismert, a Fehér Házban jártas politikai újságírókat is.

Mindeközben visszatekintünk a kezdetekre és a múlt fájó sebeire is, így például arra, amikor kiderült, hogy Bill Clinton megcsalja, vagy amikor botrány lett abból, hogy külügyminiszterként több alkalommal is használta a privát e-mail-címét, amikor azt nem lett volna szabad.

Bár alapvetően hollywoodi alkotás (vagyis van benne hatásvadászat bőven), egyáltalán nem hízeleg az egykori first ladynek. Valóban belemegy a témákba, és megpróbál rávilágítani arra, miért és kikre hat polarizáló, megosztó egyéniségként Hillary Clinton.

És akik kimaradtak

Rengeteg másik filmet is listázhatnánk még itt, például Josephine Decker Shirley-jét, vagy egy #metoo-filmet: a The Assistantet Kitty Greentől, ami a munkahelyi zaklatás témakörét járja körül. De nekem kifejezetten tetszett a brazil versenyfilm is, amely a XX. század fordulóján játszódik, és a történet egyik szálában azt mutatja be, hogy hogyan is talál magára egy korábbi rabszolgacsalád nem sokkal a rabszolga-felszabadítás után, és ebben milyen szerepe van az anyának (All the Dead Ones). Egy biztos, lehet, hogy egyesek már lerágott csontnak tartják ezeket a kérdéseket, de ez a meccs még koránt sincs lefutva.

Talán még sosem volt ennyire fontos nőkről szóló és nők által készített filmeket bemutatni, mint most, amikor bizonyos csoportok megpróbálják hitelteleníteni és megkérdőjelezni a női kvótákról, a családon belül erőszakról és a bántalmazásokról szóló párbeszédeket. Szóval hajrá, női alkotók, hajrá, női karakterek, hátha jövőre összejön az ötvenszázalékos részvételi arány is a Berlinalén!

Diseri Dóra

Kiemelt kép: Berlinale@Adventure Pictures