Ahol a lélek meggyógyul: Nepál és Katmandu

– 

Azt mondják, az ország tele van pozitív energiájú helyekkel, amelyek a lelket gyógyítják. Nem véletlenül jönnek, azaz útlevél nélkül gyalogolnak át a határon a hindu zarándokok, és érkeznek a világ minden pontjáról a belső békét keresők. Sokan indulnak a helyiek által a világ homlokának is nevezett Mount Everestet meghódítani.

Nepál az istenek földje, Katmandu, a főváros pedig a templomok városa elnevezést kapta – nem ok nélkül.

Jó egy nappal sikerült egy munkautat megtoldani, és belesűríteni tizennyolc lopott órába ebből a lenyűgözően sokszínű és izgalmas városból mindazt, amit csak lehetett – és számomra szinte mind a tátva maradt a szám kategóriába esett.

Az első benyomás

A négymilliós nagyváros házai között színes imazászlók lengedeznek, utcai árusok cserépedényekben pörkölik a mogyorót, itt-ott majmok ugrálnak a csomókban lógó villanyvezetékeken, házas hindu nők sétálnak élénk színű ruhákban és piros ponttal a homlokukon – távol tartva ezzel a gonosz energiákat.

A Bagmati folyó partján a lélek levetette test mellett a család várakozik a hamvasztásra, a fűszerpiacon himalájai fekete só, szárított marhahús és színes, tömény illatú fűszerek sorakoznak, itt-ott szemmagasságban asztalra kipakolt kopasztott csirkék törik meg a látványt, egy kerületnyivel feljebb pedig süketnémákat alkalmazó étterem üzemel.

A Himalája lábánál, 1300 méter magasan fekszik a nepáli főváros, ahol a közlekedés – a délkelet-ázsiai nagyvárosokhoz hasonlóan – első ránézésre kaotikus. Sávot kialakítani önkényesen lehet, a dudálás elveszthette már a jelentését, mert mindenki folyamatosan alkalmazza,

motorosok hajtanak bele a személyes terembe, és jócskán a maximális utasszámot meghaladó, tömött kisbuszok közlekednek – arra, amerre a felszállók kívánják. A városi utakon és járdákon a kátyúkat kerülgeti motoros és gyalogos egyaránt, a por és a szmog ellen sokan maszkot viselnek, de a hely varázsa egyszerűen lenyűgöző.

Ahol dúskálhatunk a világörökségi helyszínekben

Katmandu jelentése fatemplom; templomból szinte lépten-nyomon, fatemplomból pedig jó pár akad a palotamúzeumban, a patani Durbar téren. A tér közepén hindu templomok és szentélyek sorakoznak, amelyek egyikére a Bhagavad-gíta, a hinduizmus szent könyvének történetét faragták.

A vörös téglás királyi palotában a végtelen aprólékossággal kidolgozott kő- és fafaragások tartóelemként és díszítésként is szolgálnak. 2015-ben a 7,6-es erősségű földrengés majdnem nyolcezer ember életét követelte, és súlyos károkat okozott a város nagy részén, de a nagyjából négyszáz éves faragások többsége kisebb-nagyobb repedéssel megúszta.

Nem volt ilyen szerencsés a szintén világörökségi helyszín, a Baudhanáth. Ennek a szögletes mandalaalapú, szakrális építménynek, a sztúpának, a fehér félgömb alakú boltozatából emelkedik ki egy kockaforma, négy oldalán Buddha szemével. A sztúpáról több irányba színes imazászlókat fúj a szél, a helyiek szerint így szórja szét a pozitív energiát – és az arcokat figyelve ebben egy pillanatig sem kételkedem. Az egymásba fűzött, imákkal teli zászlók szigorúan követik a kék, fehér, piros, zöld és sárga színsorrendet, ezek az öt alapelemet, az eget, a levegőt, a tüzet, a vizet és a földet szimbolizálják.

Munka előtt sokan beugranak ide imádkozni, így reggel fél kilenckor már nagy tömeg rója a köröket, és forgatja a henger alakú imamalmokat. A lakosság 71 százaléka hindu, 9 százaléka buddhista, és a templomokban egy kis csavarral jelen van mindkét vallás.

A buddhista sztúpa oldalában hindu szentély húzódik meg, vörös festékkel a homlokra helyezendő pont miatt, és a fejre szórható élénksárga virágszirmokkal. Egy másik buddhista templomból, a hegyoldalba épült, Majom-templomnak is nevezett sztúpából a Katmandu-völgyben elterülő városra lehet rálátni. Itt majmok rohangálnak a látogatók között, egyik épületről a másikra lendítik át magukat, és hasonló természetességgel kapják ki a látogatók kezéből a banánt.

Ahol az élet és a halál összefonódik

A világörökségi helyszíneknek még közel sem értünk a végére. Katmandu legrégebbi hindu temploma, a Pashupatinath, amely fontos zarándokhely, tele van mantrákat kántáló gurukkal, akiket a hívők törökülésben, csukott szemmel hallgatnak. Az ötödik században épített templomot szétrágták a termeszek, de az idők során számos pagodát, szentélyt és templomot emeltek itt Siva isten tiszteletére.

A szent folyó, a Bagmati másik oldaláról a látvány csak számunkra nem mindennapi: miközben többen narancsszínű virágszirmokat szórnak a lenti templomok tetejére szerencsefogóként, a folyóparton, a templomok tövében nyílt hamvasztás zajlik – ottjártunkkor éppen három.

A máglya mögött ülnek a családtagok, fehér ruhában, az elhunyt fia borotvált fejjel. A soron lévő családok az elhunyt testét fehér és narancsszínű lepellel letakarva a folyóhoz vezető lépcsőfokra helyezik, miután arcát a folyóvízben megmosták. A hamvasztás rituáléját az elhunyt fia, annak hiányában egy férfi rokon kezdi meg a szájba helyezett lángoló fadarabbal. Ha az elhunyt várandós, két év alatti gyermek vagy bárányhimlős, akkor koporsóban temetik a földbe. A hamvakat és a nehezen porladó csontokat a szent folyóba engedik, amely az indiai Gangesz felé viszi a földi maradványokat. Az indiaiakkal ellentétben, akik a rituálét a folyóban való megmártózással zárják, a nepáliak ezt a lépést kihagyják. Ahogy minket kissé mellbe vág a nyugati szemmel szokatlan látvány és információ, a helyieknek az élet és halál körforgása olyan természetes, hogy az idegenvezető visz is minket tovább: ebédelni.

Pár utcával feljebb, egy domboldalban található az az étterem, amely kizárólag süketnéma pincéreket alkalmaz. A helyi különlegességet, a hússal vagy zöldséggel töltött gombócot, a momót vízibivalyhús-töltelékkel és csípős szósszal kérem, majd egy hajszálvékony, sült kenyérszerűség érkezik még hozzá csípős krumpli és zöldborsó keverékével megtöltve, és ezt mártogatjuk kókuszos-csípős szószba. Az ízek az indiai konyhára emlékeztetnek, de ez ellen az indiai kollégáim bőszen tiltakoznak.

A turisták által kedvelt Thamel negyedben a pasminákat kínáló üzletek között a kedvenc boltomban bioteát árulnak, úgyhogy bőven bespájzolok a fűszeres masala teából és a kardamom–gyömbér–fahéj–szegfűszeg és csillagánizs ízesítésű chaiból, ami a roppant kedves eladó szerint szigorúan csak tejjel fogyasztható.

A kedvesség ugyanúgy áthatja az egész várost, mint a mindenhol érezhető füstölőillat; egy felmérés szerint Katmandu a hatodik legbarátságosabb ázsiai város. A teát 2300 méter magasan teaültetvényeken termesztik, és az én két kedvencem mellett bőven van kínálat darjeeling, menta-, jázmin- vagy zöld teából is, ahogy az egyre népszerűbb nepáli kávéból, fekete és rózsaszín himalájai sóból, amely nemcsak finom és egészséges, de fürdővízbe áztatva a bőrre is nagyon jó hatással van.

Nemcsak teaültetvények vannak errefelé, hanem szinte mindenhol akad ám vadon nőtt marihuána, ami hét-nyolc éven keresztül legális volt, a hatvanas években hippik tömegét csalogatva ide. Napjainkban a fekete ruhás szerzetesek legálisan fogyaszthatják.

Nekem ennyit mutatott meg magából Katmandu gyorsított tempóban. De a szavakba nehezen foglalható varázsa örökre megérintett.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Trembácz Éva Zsuzsanna írásait ITT is elolvashatod, érdemes követni a szerzői oldalát!

A képek a szerző tulajdonában vannak