–

Álom csupán?

Van egy téma, amiről ha beszélek a gyerekek előtt, minden kicsinek és gimnazistának csillog a szeme, sóvárogva maga elé néz, és talán hangyányit jobban kezd hinni. Hinni a felnőttekben, a másik generációban, amelyikben pedig már annyit csalódott, hogy azt olykor elmondani is fáradt. Nem irigylem őket. Hogy nagyon-nagyon zűrzavaros, kiszámíthatatlan világ veszi körül őket, éppúgy igaz, mint az, amit sokkal többet hangoztatunk róluk, miszerint ők a mamahoteles, figyelemproblémás, túldigitalizált generáció tagjai.

Szerintem most, ebben a felpörgött létezésben gyereknek és ifjúnak lenni nemcsak kihívás, de hőstett is. 

Szüleikre, nevelőikre hatványozottan szükségük van. Épp erről szól az alábbi írás. Arról, hogyan tudnánk segíteni például mi, tanárok, jelen esetben a magyartanár. Tudnánk, ha megtehetnénk, olyan órákkal, amelyek valóban értük, nekik szólnának.

Annyiszor álmodtam róla. Arról, milyen lenne az én tárgyam ideális tanmenete, ideális órái, és miért éppen olyan. Dőljünk hátra a székben, és képzeljük el együtt! Nem azért, hogy felhőket tereljünk az égen, vagy gondolatban pufók angyalok közé szálljunk, hanem mert ezzel tudnánk igazán adni úgy, hogy az mindenkinek a legjobb legyen, főleg nekik, ennek a bátor generációnak, amelynek tagjai a huszonegyedik századot választották a felnövésre.

Megfelelő könyvekkel

Az iskolába érkező gyerek érdeklődő, tele a feje képekkel és történetekkel. Nagyon örül, ha felolvasnak neki vagy maga olvashat olyat, amihez érzelmileg, intellektuálisan szívesen kapcsolódik. Ilyen olvasmányokból bőven akad, a mai gyerek- és ifjúsági irodalom tele remekművekkel a Rumini-könyvektől kezdve a Harry Potteren át a számtalan időutazó alkotásig. Ezeknek a műveknek a színvonala változó, de ha gondunk akad az eligazodással, segítenek a kritikák, illetve hogy melyik kiadó adta ki. Minden évfolyamnak készíttetnék egy bőséges könyvválogatást irodalomórákra. A kínálatban nagy valószínűség szerint nem lenne benne Jókaitól A kőszívű ember fiai, és talán az Egri csillagok sem. Viszont ha a diák javasolna egy regényt, amit imád, ami segítette élni, felvenném a listára. 

Ezután kezdődhetne a műhelymunka 

Azaz a könyvek feldolgozása mindenféle módszerrel, eszközzel. Készítsünk interjút, analizáljuk a szereplőket, mit miért tesznek, nézzünk utána a kritikáknak, annak, hogyan és miért írta a szerző, mutassuk be a kedvenc részletünket, írjunk belőle újságot, vizsgáljuk meg a nyelvezetét, mert furcsa, mert érdekes, más. És vitatkozzunk.

„Szedjünk szét” egy regényt, vagy ne szedjünk, írjuk át, írjunk hasonlót, készítsünk belőle jelentéstérképet, kínáljuk meg a többieket vele, kooperáljunk a társunk ajánlatával, és sorolhatnám.

Mindez persze tőlünk, tanároktól kitekintést, változtatást, több munkát követelne. De szerintem ne maradjon tanár, aki maga nem érzi elemi igényének az olvasást, fejlődést. 

Klasszikusok rendhagyó módon

Itt nem állnék meg. Mert mégsem járja, hogy a magyar és világirodalmi panteon nagyjairól ne halljon, tanuljon a gyerek. A Toldi feldolgozása tíz éve még derűs élmény volt, ma a nagyon okos hatodikosoknak is nyögvenyelős órák sora, hacsak a tanár nem áll meg versszakonként, és magyarázza el, hogy épp mit is olvastak. Tanuljunk Aranyt, Toldit, de ne úgy, hogy fogcsikorgatva küszködünk a sorokkal, hanem… Hogyan is? Emlékezzünk meg a költőkről, írókról, stílusokról adatokkal, képekkel, részletekkel, teszttel, filmmel, visszakérdezve. Legyen az egész egy nagy műveltségjáték. Mert, tapasztalatból mondom, így szeretik, így szerethető.

Kössük az egészet a történelemhez

Sok-sok kísérlet született már erre az elmúlt fél évszázadban. Műveltségterületeknek hívták őket, és a lényege az volt, hogy például a magyar- és a történelemtanítás egymásra reflektálva, párhuzamban haladt. De ezek csak szigetek, kísérletek maradtak, nem vált országosan elterjedtté. Ma megszokott, hogy a középkor táján, amikor az irodalom java része az anonimitásba zuhant, az európai történelem viszont tele volt eseményekkel, időben a művészeti tantárgy a másik elé galoppozik, így egy magára valamit is adó magyartanár nekiáll történelmet mesélni a diákjainak.

Ezt is reformálni kéne, és azt mondom, igazodjon az irodalom! Nézzük meg, hogy halad a történelemtanítás, és kössük hozzá aktuálisan a szépirodalmi krónikát. 

Örömteli irodalom

A koncepció lényege tehát: tanítsunk élményirodalmat és irodalomtörténetet. Szándékosan nem irodalomelméletet írtam. Ami elmélet, azt előbb-utóbb úgysem lehet tömény definícióhalomként átadni. A gyermek nem bírja megtanulni, és felesleges is. A középszintű magyarérettségi kétharmados értékű írásbeli része egy árva definíciót nem követel meg, szóbelire pedig úgy alakítja tanár és diák együtt a tételsort, ahogy az a legszimpatikusabb és legtanulhatóbb.

Azaz: miért is kínozzuk őket? Tanuljon alapokat, nyilván, legyen meg a líra-, dráma-, epika-, szonett-, elégia-, időmérték- és a többi ismerete, de érthetőn, egyszerűen, az általános, fogyasztható műveltség szintjén. És legyen, maradjon meg a lényeg: az élmény, a választott alkotás, a regény, kisregény, verseskötet, dráma, novelláskötet értő feldolgozása együtt, a tanárral. 

Tudom, mindez illúzió

Méghozzá az alábbiak miatt: 

1. Ki állítja össze az olvasmánykínálati listát? 

2. Hogyan csökkentsük hét-tíz fősre az irodalomórák diáklétszámát? (Csak ennyivel lehetne mindezt hatékonyan megoldani…) 

3. Megbízhatunk tanárainkban, hogy eredményesen és értőn végig tudnak egy ilyen folyamatot tanítani, mentorálni? 

4. Nem vész el ezek után a kincstári érték, a fél évszázada betonba vésett irodalomtanítási értékrendszer? 

5. Mi lesz a jelen tankönyvírók és -fejlesztők fizetőmunkáival? 

6. Kikből fog állni az a nagyon művelt és együttműködő team, amelyik egy ilyen alternatív rendszerű irodalomoktatás könyveit megírja, kereteit megszabja? Vagyis, hiányzik mindehhez többek között a pénz, a bizalom, az alkalmazkodókészség, az érdekmentesség. 

No és a nyelvtannal mi lesz?

Eddig még csak egyik tárgyamról, az irodalomról írtam. Amilyen álmodozó vagyok, a másikról is szőttem már színes képeket. A nyelvtanból az említett okok miatt kigyomlálnám a szabályok nagy részét. Gimnáziumban harmadolnám és gyakorlatiassá tenném a retorikát. (Utóbbihoz olyan vicces bevezetőket szoktam mondani, hogy azért tanuljuk ezt most, mert hátha majd egyszer a jelenlévő hallgatóság zöme nagy szónok lesz, így meg kell ismerkednünk avval, hogy is készül egy egyórás beszéd. Nem árulom el, milyen arcot vágnak.) 

Úgy tanítanék leíró nyelvtant, hogy az maximálisan segítse az idegen nyelv tanulását. 

És ami a lényeges: sokkal nagyobb gondot fordítanék a kommunikációra. Modellezzünk állásinterjút, tanuljunk meg indulatmentesen érvelni a gyakorlatban, ismerkedjünk meg a nyelvi etikai normákkal, játsszunk le hétköznapi szituációkat. Ismerjük meg a Gordon-módszert, a disputát. Ha valamit osztályoznék, az a kulturált kommunikáció lenne. Erre miért nem adunk ma jegyet? Ki más támogassa az ügyes érvelőt és nagyon szépen beszélő diákot, ha nem a magyar nyelv és kommunikáció tanára? 

Vajon mi lenne, ha mindezek megvalósulhatnának? 

Motiválttá tennénk, az életre, örömre nevelnénk gyermekeinket iskolai keretek között. Meggyőződésem, minden régóta tanító tanár elgondolkodott már hasonlókon. De vajon miért nem történhet ez meg? Nem hivatkozom adatokra, a legújabb PISA-eredményekre, és hogy mennyire fontosak lennének pont ezért a reformok az oktatásban, hisz ezekről mind tudunk. Hogy miért nem lehetséges ebben a központosító, a nem kritikus és sokat gondolkodó emberekre építő államban egy egyszerű változtatást végigvinni, azzal is mind tisztában vagyunk.

Ám mégsem vagyok pesszimista. Mert az is tény, hogy a mostani tizenéves generáció sokkal rugalmasabb és kreatívabb annál, hogy előbb-utóbb ne számolja  fel (zúzza össze) a betokosodott szabályrendszereket.

Ha valamit nem tűrnek el, az a merevség, az unalom és az autokrácia. Lehet, hogy nem érem meg a tantárgyam reformját, de azt tudom, hogy törvényszerűen be fog következni a változás, és a jövő generációja élhetőbbé és értelmessé fogja tenni az életterét. Ezek a gyerekek és fiatalok egyetlen disztópikus társadalom kasztrendszerébe sem tuszkolhatók be. Abból már most, a megvalósítási kísérlet küszöbén elegük van.

Kulcsár-Szabó Anikó

Kiemelt képünk illusztráció