–

Nemes Orsi azt vette a fejébe, hogy igyekszik megérteni és mások számára is érthetővé tenni a generációk kapcsolatait. Erről rengeteg cikk jelent már meg, ezek jelentős része azokat az egyszerű sztereotípiákat ismételgeti, amelyek a generációk közötti különbségeket hangsúlyozzák, de a skatulyázáson túl nem adnak sok segítséget. Ezekre a szerzőkre Orsi kicsit haragszik is, hiszen ők nem kutatják ezt a hatalmas témát, csak érzések, személyes tapasztalatok és vélemények alapján megmondják a tutit. Orsi viszont igyekszik kontextusban vizsgálni a különböző generációk viselkedését. 

„A generációk mítoszok, hiszen bár van valóságalapja a megkülönböztetésnek, de megérteni ezeket a mintázatokat csak úgy lehet, ha a teljes képet látjuk. Az, hogy később házasodnak a fiatalok, később vállalnak gyereket, számtalan dologtól függ és nem csupán annyi a magyarázat, hogy ők a kilencvenes években születtek.” 

A generációk leegyszerűsítését és az ehhez használt címkézést éppoly veszélyes megközelítésnek tartja, mint bármilyen más sztereotip skatulyázást is akár bőrszín, nemek, nemzetiségek szerint, hiszen ezek rögtön elkezdik az embereket szétválasztani: vagyunk mi és vannak ők. „A gond ezzel az, hogy az életben alapvetően együtt kell működnünk, és minél inkább szétskatulyázzuk a közösségeket, annál nehezebb lesz utána beszélgetni, egymásra hagyatkozni.”

Természetesen a kategorizálással, csoportosítással nincs gond, ezek segítenek megérteni a világot, de amikor ezeket légmentesen lezárjuk és csak ebben lehet mozogni, akkor nagy bajoknak ágyazunk meg.

Azért kell most foglalkozni a generációs helyzettel, mondja Orsi, mert ami korábban több nemzedék élete vagy évtizedek alatt ment végbe, az mostanra végbemegy egy hónap vagy egy-két év alatt, ezt jól mutatja a közösségi média vagy az okostelefonok elterjedése is. A tudásátadás iránya is megváltozott. Korábban mindig föntről lefelé terjedt az információ, de most már lentről felfelé is mehet, vagy egymástól is egy generáción belül. Teljesen átalakult, hogy ki az, aki tudja a dolgokat, most már nemcsak az idősebb tudja a tutit, hanem a fiatalok is. Régebben megérte mindenben az idősebbekre hallgatni, mert ők tudták, hogyan kell vetni, aratni, hogyan kell gyereket nevelni, melyik növény ehető, melyik mérgező.

Mára nagyon sok olyan szakma van, ahol a fiataloknak újra kell mindent értékelniük: mi az az elődök tudásából, ami még használható és mi az, amire új stratégiát kell kitalálni. Nem biztos, hogy minden, ami az idősebbek tudásából jön, az mindenkinek ugyanúgy hasznára fog válni.

Orsi évek óta azon dolgozik, hogy a szemlélete elterjedjen: legyen egy olyan könyv, ami nem szétválasztja a nemzedékeket, hanem inkább egy irányba tolja. Tartalmazzon kutatásokat, tudományos adatokat, mindezt pedig közérthetően tegye. Ilyen szemléletmóddal még nemzetközi szinten sem írtak könyvet. 

Orsit nagyon zavarja, hogy sokan csupán az üzletet, a nyerészkedési lehetőséget látják a témában. Mesterségesen feszültséget gerjesztenek, aztán leszipkázzák róla a nyereséget és a hírnevet, miközben rengeteg ember ott marad forrongva, fortyogva, mert nem kapott megoldást. 

„Ahhoz, hogy az emberek elkezdjenek együttműködni, sokszor el kell menni a falig. Amikor már nincs más választás, mint hogy valamit kezdjünk egymással. Feszültség kialakulhat családon belül, munkahelyi szinten, társadalmi szinten, osztályok között, rétegek között. És lehet, hogy épp erre van szükség.”

Ezért is szól a második rész a jövőről. Ezek olyan témák, amik arra hívják fel a figyelmet, hogy a különbségeinken való rugózás helyett inkább koncentráljunk a megoldásra. A klímahelyzet, a társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségek és a technológia térhódítása három olyan nagy, és egymással szorosan összefüggő terület, ahol újfajta megoldásokra van szükség, méghozzá záros határidőn belül.

„Mindhárom kérdés kapcsán azt a narratívát hiányolom a közbeszédből, hogy mindezek az emberiségre, a társadalomra milyen hatással lesznek. Tök jó a mesterséges intelligencia, elképesztő, hogy már mit tudnak a robotok, de arról nagyon keveset beszélünk, hogy ez milyen hatással lesz ránk, hogy jó-e ez nekünk, kell-e ez nekünk.” Arról szoktak beszélni, hogy a politikát meg a gazdaságot hogyan alakítja, de van társadalmi, egyéni és környezeti szempont is. Ezeket egységben kell látni.

Nagyon sok tényezőről tudunk, de ezekből rendre kiszedünk kettőt-hármat, és azokra fókuszálunk, miközben a többit elfelejtjük. Sajnos pont azokat, amelyekben a mindennapjainkat éljük egyébként.

Az elmúlt évtizedekben, amikor az emberről beszéltünk, soha nem a rendszereket néztük, a nagy kölcsönhatásokat. Nagyon sokat foglalkoztunk az egyénnel, de arról, hogy mit is jelent a közösség, kevés szó esett.

„Az a reményem, hogy az emberközpontú, a hosszú távú és közösségközpontú vonal meg fog erősödni a következő időszakban, hiszen annyi mindent próbáltunk már, ami nem jött be. Hátha ez most bejön. Hiszem azt, hogy lokális közösségek jönnek létre annak érdekében, hogy globálisan tudjanak hatni.” Orsi szerint sok apró sporadikus kezdeményezés van, amelyek próbálják piszkálni a saját burkaikat, és ha ezek előbb-utóbb összeérnek, akkor kialakulhat egy olyan kritikus tömeg, ami elhozza a szükséges fordulatot. 

A szervezetfejlesztés terén a céges világban mozogva is mozgósítja az embereket, de munkahelyén, a Milestone Intézetben is erre biztatják a diákokat, a szülők is kapcsolódnak hozzájuk, így van egy elég komoly hálózat, amelyre hatással tudnak lenni a munkájuk által. De ugyanezt mindenki megteheti a saját kisebb közösségében.

Az egyes generációk általános vonásai mellett a döntő mindig az adott helyzet és az ennek megfelelő nyelvezet. Azért is írta meg közérthetően a generációkról és azok közös feladatairól szóló könyvét, mert meg kell tanulnunk mindenki számára lefordítani ezeket a nagy feladatokat. 

„Egy kis faluban nem biztos, hogy a klímával kapcsolatos statisztikákra lesz érzékeny az ott élők közössége, de ha kiderül, hogy nem tudnak majd a veteményesben zöldséget termeszteni, akkor remélhető, hogy minden helyi generáció tenni akar majd a klímakatasztrófa elkerüléséért.”

Ez az egyik legfontosabb üzenete a könyvnek: világosan kell beszélni arról, hogy milyen helyzeteket kell megoldanunk a jelenben, és hogy ebben minden egyes generációnak hatalmas szerepe van. Nem a jövő generációira vár a feladat, hanem a most együtt élő összes generációra. Ezen felül meg kell tanulnunk egymás nyelvén elmondani a gondolatainkat. Ami természetesen nem jelenthet butítást, szlogenek, sztereotípiák ismételgetését, és nyitott odafigyelést követel mindenkitől.

Orsi azt tapasztalja, hogy ha a különböző generációk meglátják a saját érdekeiket egy változás kapcsán, akkor igenis szívesen változnak.

Persze ez nem csak külső dolgokban, inkább attitűdben, hozzáállásban kell hogy megvalósuljon.

Mára minden generáció megszokta, hogy folyamatosan tanulni, fejlődni kell. Ezt sokszor olyan észrevétlen helyeken valósítják meg a mai veteránok vagy baby boomerek, mint a modern kommunikációs eszközök használata. Azok, akik korábban elzárkóztak a Skype vagy a Messenger használatától, azonnal érdekeltté és ezáltal érdeklődővé válnak, amint a család gyors üzenőeszközét látják ezekben a fejlesztésekben.

Orsi ugyanakkor hiányolja azokat a karizmatikus vezetőket, egyéniségeket, akik hosszú távon gondolkoznak, akik nem négy-öt évre terveznek, hanem az egyes problémák megoldása kapcsán azt is megnézik, hogy húsz-harminc éves világszintű távlatban vajon szabad-e ilyet lépni, vagy sem. De ott van ellenpéldaként Yuval Noah Harari (izraeli történész, író – a szerk.), aki most nagy guruként működik, és a világ számos gazdasági és politikai vezetője, ha nem is mindenben hallgat rá, de mindenesetre kíváncsi a gondolataira, és beszélgetni akar vele. Az persze vicces, hogy olyan dolgokban is kikérik a véleményét, ami nem a szakterülete, de maga a tendencia, hogy egy jövővel társadalmi szempontból foglalkozó gondolkodót megkérdeznek, már önmagában örvendetes. Ilyen karakterből ráférne még a világra néhány.

A könyv utolsó része az oktatás jövőjéről szól, ami szorosan összefügg a korábban tárgyalt területekkel. Jó példa erre a mesterséges intelligencia, amellyel kapcsolatban nagyon sok a félelemkeltés, miközben néhány dolgot elég világosan lehet látni. 

„Azok a szakmák, amelyek nagyon ismétlődő, kiszámítható, manuális műveletekből állnak, meg fognak szűnni. Ahelyett, hogy ezen bosszankodnánk, azon kellene dolgoznunk, hogy az embereket, akik továbbra is nagyon szívesen dolgoznának, értelmes tevékenységek elvégzésére képezzük át.”

Ez nem könnyű feladat, de már most látszik, hogy fel lehet rá készülni, méghozzá idejében. Ehhez azonban végig kell gondolni, milyen legyen a korszerű oktatás. Ezen nem kívülről érkező minták átvételét érti Orsi, hiszen azt is lehet látni, hogy a világban jelen lévő, egymással szöges ellentétben álló oktatási elképzelések is sikeresek lehetnek. Le kell tehát számolni azzal az illúzióval, hogy bármelyik modell átvétele a hazai helyzetbe azonnal hasonló sikereket hozna, mint egy másik kultúrában.

A Generációs mítoszok nem próbál úgy tenni, mintha a jövő kihívásaira tudná a megfelelő receptet, de nagyon alaposan körüljárja azokat a problémákat, amelyekkel a Föld lakóinak a következő évtizedekben biztosan szembesülniük kell. Világszínvonalú tudományos ismeretterjesztést olvashatunk, ha valaki szeretné a generációkat tisztábban látni, és mélységében érteni, ma nehezen talál ennél jobb forrást ehhez. Hallatlanul alapos kutatás nyomán áll össze minden fejezet. Aki általános képet szeretne kapni, annak remek összefoglaló mű, aki a forrásokra kíváncsi, mert tovább akar menni az egyes kérdésekben, az is jóllakhat a kötet végén sorakozó hivatkozásokkal.

Tanárként és szülőként is nagyon izgalmas szembesülni azokkal a generációs címkékkel, amelyeket észrevétlenül alkalmazunk a mindennapjainkban. Igaza van Orsinak, ideje feleszmélnünk, egyetlen olyan generáció sincs, amelyik nélkül meg lehetne oldani közös dolgainkat.

Például azt, hogy boldogan éljünk, míg meg nem halunk.

 

Kökéndy Ákos

 Képek: Chripkó Lili