–

Nemrég hallottam egy történetet. Nem részletezném, legyen elég annyi: szülők elfogadhatatlan módon viselkedtek az óvodás korú gyerekükkel, majd mosolyogva megegyeztek abban, hogy erre úgysem fog emlékezni.

Mélységes szomorúsággal hallom, hogy még mindig él ez a tévhit, és felmentésként lehet használni. Természetesen nem emlékszünk mindenre, ami egy bizonyos életkor alatt történt velünk, sőt az is előfordul, hogy egy traumatikus eseményt a gyerek úgy él túl, hogy felejt. Elfelejti azt az eseményt, amitől összeomlana a lelke, a világba, felnőttekbe, családba vetett bizalma.

Ez nem azt jelenti, hogy soha életében nem is fog emlékezni, azt pedig különösen nem, hogy azok a hatások, amik ebben a legkisebb életkorban érik, következmény nélkül maradnak. Ez a világ egyik legnagyobb tévhite, amit most már muszáj lenne elfelejteni.

Sejtszintű emlékezés

A valóság ugyanis az, hogy egy-egy eseményre, egy bizonyos életkorra talán nem emlékszünk úgy, hogy bármikor, bármilyen helyzetben el tudjuk mesélni, hogyan zajlottak a napjaink óvodáskorunkban vagy hogy csúfoltak az óvodában, mit kiabált az óvó néni, vagy éppen hányszor bántottak otthon. De az érzésekre emlékszünk.

A legkoraibb emlékek ugyanis sejtszinten égnek belénk. A hatásuk talán még erősebben érződik, dolgozik, mint a későbbiek, és semmiképp sem tűnnek el nyomtalanul.

Amit kisgyerekként tapasztalunk meg, érzés szinten marad meg az emlékeinkben. Nem biztos, hogy emlékszünk egy felnőttel, másik gyerekkel történt interakció részleteire, de az érzés, hogy ennek az embernek a közelében miként érezzük magunkat, nagyon is erősen meghatározódik ezekben az években.

Ki az, akinek a közelében biztonságban érzem magam? Ki az, aki mellett fenyegetve, ki az, akitől rettegek, vagy ki az, aki mellett szeretve, és elfogadva? Bár megfogalmazni nem tudjuk ekkor még, de egész szervezetünkkel reagálunk a minket érő hatásokra. Lehet, hogy nem emlékszem arra (egy darabig), hogy pontosan mit tett, ami miatt félek tőle, de a testem, a szervezetem védekező állapotba helyezkedik, amikor ez az ember a közelembe jön. A test ugyanis nem felejt.

Ha valakinek a közelében veszélyben voltam, akkor a testem fenyegetve érzi magát akkor is, ha nem emlékszem arra, hogy mivel veszélyeztetett. Ha valaki szeretett mindig, minden körülmények között, akkor a testem jelzi, hogy az ő közelében jó nekem, nem feszíti meg magát, és nem fél.

Rengeteg betegség születik úgy, hogy zsigeri szinten, sejtszinten beleég az emberbe a félelem, a szorongás, a stressz, a bizalmatlanság, és bizonyos idő után a test vagy valamelyik szervünk elfárad az állandó védekezésben.

Éppen ezért sem volna szabad a testi és lelki gyógyítást elválasztani egymástól, a pszichoterápia ugyanis rengeteget hozzátehet a gyógyuláshoz.

Rettegést kiváltó ingerek

Ha fájó emlékekről van szó, akkor a testünk nem is csak az emberekre ad vészjelzéseket. Aki közelebbről is ismeri a poszttraumásstressz-szindrómát, pontosan tudja, hogy gyakran minden olyan inger, ami a bántalmazásra emlékeztet, éppúgy rettegést válthat ki az emberből, akár évtizedekkel a traumatikus élmény után is. A test, az agy ugyanis egy bántásnál megjegyez részleteket is, színeket, illatokat, szagokat, anyagokat, a bántás körülményeinek részleteit.

Mivel védeni akar bennünket, ezért gyakori, hogy ha olyan illatot érzünk, ha olyan színeket látunk, ha bármilyen részlet hasonlít a borzalmas élményhez, akkor megszólal a vészcsengő, a test megfeszíti magát, és félelmi reakciót, védekező magatartásformát mutat. Rengeteg pánikroham, fizikai rosszullét mögött rejlik ez a jelenség. Egy kis inger, ami emlékeztet a traumára, képes az egész szervezetet izzítani, és megcsinálni a ramazúrit.

Mert a test nem felejti el azokat az emlékeket, amiket mi látszólag elfelejtünk

Hogy miért látszólag?

Mert a traumatikus emlékek nem elfelejtve, inkább elnyomva vannak, a tudatunk legeslegmélyére (a kettő nem ugyanaz). Ahonnan viszont elő akarnak törni egy idő után.

Amikor kicsik vagyunk, a felejtés gyakran a védelmünkre szolgál. Úgy védhetjük magunkat, hogy nem emlékszünk arra, amikor bántottak minket, mert ez ott, akkor a túlélésünket segíti. Csakhogy az elfojtott emlékek meg a velük járó érzések hosszú távon betegítik a testet és a lelket, épp ezért egy idő után ezek ki akarnak törni a mélyből. Pont azért, amiért odakerültek: hogy védjenek.

Ám évekkel, évtizedekkel később már másképp tud védeni, már más szolgálja az egészségünket. Ezért van az, ami sok embernél, főképp bántalmazottaknál megfigyelhető: egyszer csak elkezd kiszabadulni a szellem a palackból. Egyszer csak elkezdenek az elfojtott emlékek betörni a tudatba, időnként jókora érzelmi káoszt okozva ezzel. Gyakran ehhez elég is egy egészen pici, jelentéktelennek tűnő inger, és borul a bili. Jönnek az emlékképek. Bárhol, bármikor, bármitől.

Amikor a felnőtt visszaél ezzel

Rengeteg gyerekkori bántást engednek meg maguknak felnőttek, mondván, a gyerek úgysem emlékszik rá. Ha pedig évtizedekkel később mégiscsak visszajönnek az emlékei, előtűnnek a szőnyeg alól a gondosan odasöpört dolgok, a felnőttek az értetlenségtől elkezdik magukat a legprimitívebb módon mentegetni. Múlt héten elolvastam körülbelül 30 olyan ember történetét, akiknek felnőttként jöttek elő az emlékeik a gyerekkori szexuális molesztálásukról. Szinte kivétel nélkül mindannyian abba a falba ütköztek, hogy senki nem hitt nekik, hogy zavarodott elméjűnek titulálták őket, amiért eddig nem volt semmi bajuk, most meg egyszer csak előállnak egy ilyen képtelenséggel.

Éppen e miatt a rengeteg bántalmazott gyerek miatt fontos lenne tudnunk arról, hogyan működik a lélek. Hogy mik történnek a gyerekkorban felfoghatatlan, feldolgozhatatlan emlékekkel. Iszonyúan fontos ezt a tévhitet lerombolni, mert az erőszakot, a bántást, az agresszort védi, miközben az áldozatok gyógyulását nehezíti.

Azoknak a felnőtteknek, akik azt gondolják, egy kisgyerekkel bármit megtehetnek, mert úgysem fog rá emlékezni, nagyon fontos lenne tudniuk, hogy ez nagyon, de nagyon nem így van. A bántalmazás soha nem marad következmény nélkül.

Az, aki hajlamos azt gondolni, hogy egy kisgyerekkel bármit megtehet, gondoljon arra, hogy a legkiszolgáltatottabb korban, a legvédtelenebb gyerekkel is csak úgy bánjon, ahogy egy erős, magát védeni és magáért kiállni tudó emberrel tenné,

mert egyszer az a gyerek is azzá válik. Csak olyat tegyen, amit vállalna a felnőtt korú gyereke szemébe nézve is, amiről nyíltan beszélni is hajlandó lenne, ami bármikor kitudódhat. Mert a kiskorban elszenvedett, elkövetett dolgok nem maradnak örökre titokban.

A gyerek teste és lelke ugyanis hordozójává válik annak, amit tesznek vele. A teste pedig az ő szövetségese lesz, nem az őt bántó felnőtté.

Sebestyén Eszter