–

Egy csinos lány sétál Kőszeg utcáin, hosszú szoknyáját lágyan fodrozza a nyári szellő. Épp befordulna a Várszínház sarkán a Főtér felé, amikor a fenekén váratlanul egy idegen kéz érintése lepi meg. Ezt ő erősen zokon veszi. Azt hiszem, nem lenne komoly társadalmi vita afölött, hogy ami a lánnyal történt, valódi bunkóság, és jogos a felháborodása. Azon már elvitatkoznánk, mi az arányos retorzió, rendőrségi ügy, kézlevágás vagy csak egy ejnye-bejnye. Ha azonban ugyanez a lány miniszoknyát viselt, bizony máris élénkebb vitára számíthatunk. Ha pedig egy sztriptízbárban, munkavégzés közben érte az inzultus, akkor esélyes, hogy sokan azok közül, akik az első – vagy akár a második – verzióban a pártját fogták, most már azt mondanák, ne csodálkozzon. Hiszen erre szerződött.

Abba bele sem merek gondolni, merre (és mennyit) billenne a mérleg nyelve, ha még ázsiai származású is lenne ez a példamesebeli lány, és egy egzotikus országban élne, például Dél-Koreában. Mondjuk, nem kellett belegondolnom, Kenderesi Tamás ügye kapcsán elém sodorta a szél a népítéletet. Egy a többihez képest óvatosabb kommentelő az első híradásokra, miszerint a magyar úszót szexuális zaklatással vádolják, így reagált: „Biztos egy hableány volt. :D”

Bizonyára arról is érdemes lenne beszélni, hogy mit kezdtünk mi így kollektíven a Hableány tragédiájával, ha feszültségoldásképpen ilyen viccekbe csatornázzák magukat az indulatok. Mondjuk, hogy nem értünk a végére az ügynek. Ahogy annyi másnak sem. Nézzük most az annyi mást!

Nagyon tanulságos eset ez. Meggyőződésem, hogy Kenderesi Tamás – és környezete – őszintén nem hiszi, hogy egy idegen nő fenekének kéretlen megfogása kimerítené a szexuális zaklatás fogalmát. Nagyon sokan gondolkodnak hasonlóan az országban, és ez csak akkor változhat, ha az ilyen fenékfogásokat elkezdjük komolyan venni. Nem, nem kövezésre kell gondolni. A huszon-egynéhány éves úszó karrierjét sem szeretné derékba törni senki, remélhetőleg.

Elég lenne, ha most ez a sportoló – és az összes rajongója – megértené, hogy nem csak Dél-Koreában nem ér a semmiből megmarkolni egy másik ember testrészeit. Itthon sem bók. Még ha ez – sajnos – nem része is a tananyagnak.

„Úgy gondolom, nem követtem el semmilyen súlyos vétséget, azt viszont meg kell értenem, hogy megsértettem bizonyos erkölcsi normákat, amely (sic!) a helyi értékrend alapját képezik.”

Kenderesi Tamás megnyilvánulása az eset után a korszellem maga, de ezért vajon mennyire hibáztatható, és célt érünk-e, ha az ügy kapcsán a személyét vesszük elő? Tegyük fel, hogy az eset valóban kimerült a Kenderesi által elmondottakban: a mellékhelyiségből kifelé, nyilatkozata alapján nem véletlenül, „hozzáért” (jelentsen ez bármit) a sértett alfeléhez. Ez úgy tűnik, szerinte amúgy rendben van, csupán a „helyi értékrend” az, amit megsértett, nem valami univerzális erkölcsiség. Magyarul: egy kőszegi kocsmában elmenne ez a viselkedés. Vagy egy pesti sztriptízbárban. (Amúgy a sztriptízbár pont az a hely, ahonnan világszerte kidobnak, ha a munkavállalókhoz érsz. Nem érsz hozzájuk, pont.)

Túl azon, hogy – amennyiben az eset valóban ennyi volt, amennyiről Kenderesi és a hírek szólnak – az úszót csakugyan nem kéne megkövezni, eltiltani, érmeit visszavenni, és főleg nem kéne a nemi erőszakért elítélt Kiss Lászlóhoz hasonlítani, azért akad itt némi elgondolkodnivaló. Először is adja magát a kérdés: miért gondolja Kenderesi, hogy létezik olyan pontja a világnak, ahol egy bár alkalmazottjának meg lehet fogni a fenekét? Egyszerű.

Azért gondolja ezt, mert jó eséllyel soha senki nem magyarázta el neki, hogy nem így van. Hogy senki sem egy tárgy, és hogy csak és kizárólag konszenzuális alapon csapkodjuk egymás bármijét.

Azért gondolja úgy, ahogy, mert egy olyan országban szocializálódott, ahol az ilyesmit még nem tanultuk meg komolyan venni.

Ez a férfi egy olyan országban nevelkedett, ahol a többség nem érti, hogy a füttyögés, a fenékre csapás, a másik alkoholos állapotának kihasználása és a nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel járó nemi erőszak bizonyos értelemben egyazon skála egymástól igen távol eső pontjai. Ez bizony egy olyan ország, ahol egy fenékre csapásért a többség nemhogy feljelentést nem intézne a támadója ellen, de szóvá sem merné tenni.

Sőt, mifelénk (de egy friss kutatás szerint még Dániában is) sokszor a skála csúnyábbik végét, a konkrét nemi erőszakot sem jelentik, hiszen már a rendőr is lebeszél erről, merő jó szándékból. Mert kinek kell az a nyűg a hatósági eljárással? Főleg, ha a feljelentőn miniszoknya van. A döntő többség önként eláll a feljelentéstől. Különösen akkor, ha úgynevezett erőszak nem történt, olyan legalábbis, amit egy orvosi vizsgálat meg tud állapítani. Már ha éppen hajlandó az orvos felvenni a látleletet, sokszor ez sem magától értetődő. Vajon ezek után kérdés, hogy miért is engedik el sokan az erőszak vádat, miért nem teszik szóvá, ha például „csak” fogdosás volt?

Ha sokan a skála súlyosabbik végét is vitatják, mire számítson az, akit „csak” megfogdostak? Jobban jár, ha elengedi.

Amibe rendre beleütközöm, ha a szexuális erőszak formáiról, illetve azok összefüggéseiről beszélek, az a merev elutasítás, hogy az utánaszólás, a seggre csapás nem súlyos dolgok, az csak bók, amin a túlemancipált nők „a ló túlsó oldalára esve” felhorgadnak. Egy bizonyos skáláról beszéltem az előbb. Ez a skála a szinte semmitől a bestiális gonoszságig terjed. Egy ilyen skála eleje jellemzően nem is emlékeztet a végére, az utánaszólásnak látszólag nincs köze a durva erőszakhoz, hiszen a skála két széle két szélsőség, egymástól biztosnak tűnő távolságban. A jelenségek sora azonban végül kiad egy spektrumot, amelyen a legsúlyosabb esetek és a legenyhébbek is helyet kapnak.

A skála ezer színt mutat ugyan, mégis, valahol, elemi szinten egyről beszélünk. A mozgatórugó ugyanaz: nem hiszek a másik integritásában. Tehát azt teszek vele, amit én akarok. Rácsapok, ráfütyülök, megszorongatom, vagy… A jelenségek gyökere azonos. Valahol, valaki, valamiért felhatalmazva érzi magát arra, hogy a másik ember akaratát figyelmen kívül hagyja, és az illető határozott beleegyezése nélkül, vele bizonyos dolgokat megtegyen.

Ha nem értjük a jelenség természetét, akkor azt sem fogjuk érteni, hogy mi az összefüggés a szélsőségek között. Hogy ugyanonnan erednek.

Az, hogy az egyszeri kommentelő Kenderesi Tamást Kiss Lászlóhoz hasonlítja, egyebek mellett annak az indikátora, hogy mennyire nem kezdtünk végül semmit sem Szepesi Nikolett-tel (túl azon, hogy a kutya nem vette komolyan), sem azzal, hogy a Kiss-ügy kipattanása után ezer szálon igazolódott be: az uszodai légkör túlszexualizált, és a túlkapás sem ritka vendég. 

Az, hogy Kenderesi szerint ő csak valami ködös, távoli, idegen kultúra normáit sértette meg, a magyar közgondolkodás lenyomata. Nem olyasmi, amiért őt magát el kéne tiltani a szezon hátralévő versenyeitől, nem olyasmi, amiért Kiss Lászlóval egy padra kéne ültetni. 

De mindenképpen olyasmi, amin közösen el kell gondolkodni. És ideje elmagyarázni nemcsak Kenderesinek, de minden magyar embernek, férfinak, nőnek, idősnek, fiatalnak, hogy miért gond idegen nők fenekét csapkodni. És azt, hogy az „amennyiben valóban megbántottam” kezdetű bocsánatkérések fabatkát sem érnek. Mert ez nem bocsánatkérés: a bűnbocsánat feltétele a bűnbánat. De: a bűnbánat feltétele a bűntudat. Ezen kell még dolgoznunk.


Mérő Vera