–

Ha nyár, akkor rántott csirke, petrezselymes krumpli, uborkasaláta vasárnapra. Alap. Bárhol a világban magyarként. Egyértelmű. Az a jó kis fokhagymás uborkasaláta! A libazsírban éppen csak megfuttatott petrezselyem, és a benne meghempergetett kerek újkrumpli. Minden nyár elengedhetetlen íze, illata.

Harmincnégy fok van. Odakint. A konyhában nem mérem. A kinti hőmérsékletet is csak onnan tudom, hogy félóránként mondják be ujjongva a műsorvezetők a rádióban és a tévében, valamint megjelenik minden hírfolyamban a közösségi oldalakon: „heat wave”. Hőhullám. Aha. A Kárpát-medence nyári katlanjában fogant, született és nevelkedett bevándorló ezen csak csendesen vigyorog magában. És még mindig rövid ujjú pólót vesz fel térdnadrággal a cicivillantó topok és fenékig felvágott sortok helyett.

Nekem ez a „heat wave” annyit jelent, hogy végre nem fázom.

A kardigán is elárvultan lóg a fogason, amikor sétálni megyek. Pár éve még közszájon forgott a poén, amely szerint „az idei nyár Angliában egy júniusi vasárnapra esett”, de tavaly ezt felülírta a hat héten át tartó szárazság és a nonstop masszív harminc fok. Mostanában már senki nem merészel hűvös esőket emlegetni és a brit nyárral viccelni, bár arról még nem szoktak le az itt élő emberek, hogy a 85 Farenheit-fok feletti időjárást hőhullámnak nevezzék. Szerintem azonban ez is csak idő kérdése.

Piheg a nénike az ágyon, a hetes kórteremben, a feje mellett a fél méter átmérőjű ventilátor megállás nélkül keveri a levegőt. – Ki ne nyissa az ablakot! – kiált rám szendergéséből felriadva, és olyan megrovón néz rám, mintha az évszázad merényletét készültem volna elkövetni ellene. A kórházban nincs légkondi. A másikban sem volt, és azt mondták a főnővérek, hogy ennek nagyon egyszerű a magyarázata: pár évvel ezelőtt a tervek itt nem úgy készültek, hogy központi légkondicionáló berendezést építsenek be az épületekbe bárhol az országban. Az éghajlat egyáltalán nem indokolta ezt.

Londonban igen. Ott mégis van. Mert London az más. A főváros mindenhol más, ott mintha előrébb járna az idő, legalább egy kicsivel. De miután mi vidéken vagyunk, így nem marad más, mint a lehúzott roletták, besötétített kórtermek és a minden ágy mellé elhelyezett ventilátorok. A kétóránként körbehordott jégkockás frissítők és a megnövelt mennyiségű intravénás folyadékpótlás.

A meleget nem viselik jól a betegek. Talán csak a frissen műtött asszonyokat nem zavarja, akik amúgy is teljesen áthűlve érkeznek vissza az osztályra, sokan közülük elektromos melegítőtakaró alatt.

– Ó, drágám, elviselhetetlen ez a hőség, mondja a nénike békülékenyen. Bólogatok, mintha nekem is az volna. Őszinte arccal tudom tenni ezt, mert ismerem az elviselhetetlent mint fogalmat, a hőséget legfeljebb behelyettesítem. Más dolgokkal. Olyanokkal, amelyek számomra elviselhetetlenek.

A hetes kórteremben megint telt ház van, és a sarokban a fiatal lány nagyjából hatpercenként fekszik rá a nővérhívó csengőre. Este van, tíz perce vettem át a műszakot, még friss vagyok, üde és bájos, bár már érzek némi remegést a gyomromban, ahogy másodszorra közeledem ugyanahhoz az ágyhoz. Először fájdalomcsillapítót kért a lány. Az oké. De mi történhetett az elmúlt pár pillanatban? – Miben segíthetek? – állok meg az ágy mellett újra. – Ez a víz kétnapos – mutat a lány a kancsóra, az ágya melletti kis asztalon. – És nincsen poharam sem – mondja. De nem kér, én pedig nem mozdulok. Legalább kérjen, legyen ez a minimum. Annak tudatában is, hogy én nem egy cseléd vagyok. Várok türelmes arccal tehát, továbbra is mosolyogva. Ettől a hangulat kissé feszültebb lesz, érzem, de nem zavartatom magam. – Hozna, kérem, egy új kancsót és egy poharat nekem? – Harriett hangja megemelkedik és borúsabbá válik. – Természetesen – felelem.

A kancsókat minden egyes műszakban háromszor cseréli ki a konyhás asszony. Amit tehát a beteg kifogásol, az nem igaz. Én pedig nehezen viselem az ilyesmit, csakúgy, mint a fiatalabb generáció néhány képviselőjének a modorát, kényelmességét. De szóvá nem tehetek semmit. Kedvetlen arcot sem vághatok, egyetlen megjegyzést sem suttoghatok még magam elé sem. Rendre pedig végképp nem utasíthatok. Senkit. 

A beteg itt mindenekfelett áll. Akkor is, ha nem is beteg igazán. Ha valaki itt átlépi a kórház kapuját, akkor már minden őérte van, egészen addig, amíg kezében a zárójelentéssel ki nem lép ugyanazon az ajtón vagy kevésbé szerencsés esetben valahova máshová át nem viszik.

Harriett 26 éves, rendszeresen visszatérő hasi fájdalommal jött, és jelenleg a sebészek alá tartozik, mert a nőgyógyászati okokat az orvosok egyelőre kizárták. Diagnosztikus laparoszkópiás műtétje lesz két nap múlva, mert más oldalról semmit az égvilágon nem sikerült kideríteni arról, hogy mi okozhatja a panaszait. A vérben a gyulladást jelző faktorok enyhén emelkedettek, erre és a műtét miatt antibiotikumot kap, de egyébként semmi.

A fájdalom szépen kontroll alá került az orálisan adható morfiummal. A hányinger is, ami pedig a morfium mellékhatása, jól karbantartott, hányinger-csillapítókkal. Erős testalkatú fiatal nő, de nem kövér, szép arcú. Értem én, hogy nem érzi jól magát, csak éppen azt is tudom, hogy az orvostudomány jelenlegi állása szerint semmi baja. A harmincéves nővértapasztalatom hetedik érzékével meg pláne tisztában vagyok ezzel. Éppen ezért, amikor visszatérve a kancsóval arra kér, hogy öntsek neki egy kis vizet, legyek szíves, és kapcsoljam ki a ventilátort, és nyissam ki az ablakot, akkor már alig sikerül a nyelvem hegyéről visszatoloncolni a helyzethez illő mondatokat. (Talán fel tudod emelni a kis kezeddel a kancsót egyedül is, drága… El tudnál sétálni két lépést az ablakig, hogy kinyisd… A ventilátor gombja pedig karnyújtásnyira van tőled, mi a fenéért nem vagy képes egyedül megnyomni rajta azt a varázslatos fekete gombot, ami kikapcsolja?)

Ezek a mondatok járnak a fejemben, és még sok másmilyen is. Közben ugyanis folyamatosan cseng a telefon, fel kellene vennem, mert tudom, hogy a sürgősségi adná át a felküldendő betegeket, a hármas ágyon a frissen műtött betegnek lejárt az infúziója, csipog a pumpa, a másik sarokban pedig az ázsiai asszony, Wipaporn hangosan öklendezik, és fogalmam sincs, hogy van-e a keze ügyében papírtál, amit használhat. Szólnék Marknak, a mai asszisztensemnek, de ő éppen a négyes kórteremben van, ahol hallom, hogy a 78 éves parkinsonos beteget teszi tisztába, hangosan beszél hozzá, kihallatszik a folyosóra is, egyszóval Mark most biztosan nem tud jönni segíteni nekem. Egyedül kell boldogulnom, és közben még kedvesnek is lennem, mosolyognom, mert ha nem így történik, akkor holnap írásban is panaszt tesznek ellenem, és jön a felettesem, hogy beszélni szeretne velem. Nincs más választásom. Kiöntöm a vizet a pohárba, kinyitom az ablakot, és elrohanok a papír vesetálakért az ágytálmosóba, hogy odavigyem a betegemhez, aki valóban rossz állapotban van, és igazi ápolást igényel.

Wipa négyes stádiumú petefészekrákkal került be a kórházba, és túl sok mindent már nem tudnak tenni vele az orvosok. Az asszony nem került palliatív kezelésre mégsem, még minden további lépés függőben van, mert a szociális munkások azt is kiderítették, hogy Wipa szeretne hazamenni Thaiföldre a családjához, ott szeretne meghalni.

A negyvenes évei közepén járó nő mellett ott ül a férje egész nap, és éjszakára is visszajön hozzá, de semmit nem tud a felesége vágyairól. A dokumentumokban az is le van írva, hogy Wipa nem szeretné, ha a férje tudna róla, hogy mire készül. Reszketve ül az ágya szélén, a vállát rázza a hangtalan zokogás, amikor felé nyújtom a papír törlőkendőt, látom, ahogy ökölbe szorul a keze. A szemében düh van, fékeveszett düh és félelem. Erős fájdalmai vannak, mégsem szól, nem csenget, csak a legvégső esetben. Elmegyek a gyógyszeres szobába, hogy előkészítsem a szubkután morfint és az infúziót, amivel az éjszakáját kicsit könnyebbé tehetem.

Nem hiszem, hogy haza tud már menni. Nemcsak egy tizenöt órás repülőútban nem reménykedem, de abban sem, hogy a kórházból kikerül. Nem mondom neki, persze, ha kérdezné sem tehetném meg, hogy a teljes igazságot elmondjam neki. Csak összeszorul a szívem, és sietek vissza az ágyához. A férje most nincs itt, csendben beszélgetünk egy kicsit. Thaiföldről mesél nekem. A családjáról, a testvéreiről, a szüleiről. Az időjárásról, hogy mennyire hasonló tud lenni a párás meleg. Nem, Wipa nem szenved a melegtől, sőt. Örül neki.

Nincs túl nagy szerencsém ezen az éjszakán az osztályon, két olyan fiatal nő is fekszik az én kórtermemben, akit mi, nővérek, egyszerűen csak „fake patient”-nek nevezünk. Olyan „hamis vagy álbetegnek”, akinek nincs diagnózisa, és valószínűleg nem is lesz. Akik nem egyértelmű okok miatt vannak itt, és akiknek jelenléte egy ingyenes szolgáltatást nyújtó közkórházban a jóléti társadalom velejárója, illetve annak hozadéka.

A másik fiatal nőt a hetes kórteremben Kerrynek hívják, és őt is alhasi fájdalom miatt hozták be a kórházba. Kerryt nagyon jól ismerem, már sokadszor fekszik itt, és amikor bekerül hozzánk, olyankor az orvosok mindig alaposan kivizsgálják, mert muszáj. Semmiképp nem megengedhető, hogy elnézzenek valamit, figyelmen kívül hagyjanak egy esetleg fontos részletet, aztán a beteget hazaengedjék, később pedig rosszul legyen, valahol máshol komolyabb betegséget diagnosztizáljanak nála, és azonnal óriási műhibapert akasszanak az előző kezelőorvos nyakába. 

Kerryt most is rendesen kivizsgálják tehát, van minden, vérvétel, beleértve az összes bonyolult hormontesztet, nem csak a nagyrutint, ultrahang, CT, MR, és ahogy az lenni szokott nála, most is minden negatív. Sehol semmi eltérés a normálistól. Sokan cserélnénk Kerryvel, azt hiszem. Leginkább Wipa, két ággyal arrébb, de szerintem az egyik angol kolléganő is szívesen, akinek nemsokára méhszájplasztikája lesz, és a kis Fülöp-szigeteki nővér, akinek polipokat találtak a méhében, pedig még csak 27 éves, na meg Carol is, az osztály írnoka, aki már egy éve vesetranszplantra vár.

De Kerry nem boldog a hírre, hogy a leletei jók, és nemsokára hazamehet. Kerry, a fiatal nő, aki nincs még harmincéves, és aki két gyönyörű kisgyerek anyukája, akiket egy fotómodellhez hasonlóan jóképű, sportos férj szokott délután behozni a kórházba látogatóba, nos, Kerry egyáltalán nem örül. Összegörnyedve fekszik az ágyon, többnyire csukott szemmel, és nem szól senkihez, nem beszél. A nővérekkel is csak akkor kommunikál, ha fájdalomcsillapítót kér. Mondjuk, azt elég gyakran kér, a lehetségesen kettő–négy óránként adható morfiumért például másodpercre pontosan csönget… Az állandóan szedett Tramadol, Naproxen, Paracetamol mellett kétóránként kéri az Oral Morphint, és panaszkodik a fájdalomra, hogy az nem múlik el. Már volt 9, igen, nem vicc és nem tévedés, KILENC diagnosztikus laparoszkópiája, hogy megtalálják a fájdalom kiváltó okát, tehát kilencszer lyukasztották át a hasfalát három helyen, hogy ha esetleg valami nem látszana a képalkotó eljárások során, akkor azt a saját szemükkel észrevegyék, meglássák az orvosok, de az operációk során sem találtak semmi eltérést. Kerry ötször fordult meg az osztályon az én ott töltött első egy évem alatt, és még kétszer tűnt fel a következő évben. Most pedig már nem számoljuk, hogy hányadszor jár nálunk. Közben volt magánklinikákon is, azok jegyzetei is mind megtalálhatók az elektronikus naplóban. A magánklinikákon csak konzultációt vett igénybe, orvosi beavatkozás nem történt. Érthető. Egy sima méhnyakrákszűrés magánorvosnál 400 font körüli összeg, bármilyen jelentősebb intervenció pedig több ezer font.

Kerry most nagyon boldogtalan, hogy az orvosok nem hajlandók rajta egy újabb diagnosztikus műtétet végrehajtani. Ami szakmai szempontból és logikailag is teljesen jó döntés. A sokszoros laparoszkópia, de bármiféle sokszoros sebészi beavatkozás a szövetek károsodását okozza, ugyanis minden vágás heggel gyógyul. Az emberi test, a bőr, az izom nem úgy lett teremtve, hogy folyamatos sérülések érjék, márpedig minden vágás, sebészeti eljárás sérülés, végezzék azt a lehető legpontosabban, akkor is. A beavatkozások során és után hegszövet alakul ki, ami a rendes, egészséges szövetnél merevebb, sokkal rugalmatlanabb kötőszövet. Sok ilyen szövetdarab össze is nő, rosszul forr össze egy idő után, megvastagszik, sokszor a létfontosságú szervek közelében, ami azok funkcionális képességeit is ronthatja. Nincs olyan sebészeti beavatkozás, aminek ne lennének veszélyei, szövődményei, kockázata, mint ahogy nincs olyan gyógyszer vagy kemikália, ami a hatásának kifejtése után maradéktalanul kiürülne a testből. A visszamaradt anyagok és a hegszövetek későbbi hatása pedig ismeretlen.

Ez az első, amit egy nővér és egy orvos megtanul, bármilyen komolyabb egészségügyi képzés során: gyógyszert csak a szükséges esetben és dózisban adunk, műtétet pedig csak akkor szabad végezni, ha elkerülhetetlen.

Az első évben még sokat beszélgettem Kerryvel, aki aerobicedző volt, míg el nem kezdődtek a hasi fájdalmai és képes volt dolgozni. Próbáltam csak hallgatni őt, beszéltetni, másról is, nemcsak a betegségéről, hanem az élete más részleteiről is, hátha kiderül valami, hogy mégis miért akarja a fiatal évei egy részét kórházi ágyban tölteni ahelyett, hogy élvezné az életet. De nem bukott ki, nem derült ki az égvilágon semmi. Kerry gyönyörű fiatal nő, láthatóan szereti a férje, ő is viszontszereti, boldogan ölelgeti őt is, a gyerekeit is, amikor jönnek hozzá látogatóba. Nem értem, mi lehet a gond, honnan a fájdalom, végképp nem tudom, mi lenne a megoldása. Nem nyugtat meg, jó, kicsit talán vigasztal, hogy a pszichológuscsoport sem talált semmit, azok a szakemberek, akik a harmadik laparoszkópia után hivatalosan, szakszerűen is kivizsgálták Kerryt. A dolognak még sincs megoldása, ami azért is zavaró, mert Kerry nincs egyedül ezzel a problémával. A húszas éveik közepén-végén járó és kora harmincas nők közül van pár visszatérő betegünk, akiknek ugyanígy nincsen diagnózisuk, és egyetlen tünetük csupán a visszatérő erős alhasi fájdalom, amire mérhetetlen mennyiségű fájdalomcsillapítót szednek, megszakítás nélkül. Fiatal, egészséges, szép asszonyok és lányok. Vannak köztük különféle mentalitású emberek. Kerry inkább a szánandó-védtelen kategóriába tartozik.

Volt egy nő például, három kisgyerekkel, nagyjából minden évszakban egyszer az osztályon töltött pár napot. Amikor legutóbb megérkezett, már majdnem éjfél volt. Nem felejtem el az arcát, amikor végre lefekhetett az ágyra, kérte, hogy húzzam be körülötte a függönyt, és miközben hoztam neki a kancsóban a vizet, és kitöltöttem a papírokat, hangosan felsóhajtott: – Tudja, nővér, milyen jó ez, most végre kialhatom magam…

Ő is jóindulatú volt, mint Kerry. És az ilyen betegekkel az ember megértő, toleráns, megpróbál segíteni. A kórház olcsóbb, mint egy wellnesshotel, sőt ingyenes, a krónikus „post partum” fáradtság, a depresszió pedig legalább valamiféle konkrét kórkép, nagyon is valóságos. Az ember nővérként igyekszik megértő lenni, nemcsak ez a feladata, de azzal a képességgel is született, hogy az átlagnál empatikusabb, és nem ítélkezik. Ám az évek során, ahogy egyre több nyomorúságot lát az ember, a nővér szeretné minden megmaradt empátiáját azoknak a betegeknek tartogatni, akik arra valóban rászorulnak.

Akadnak nagyon is tudatos, sokszor rosszindulatú visszatérő potyautasok is, akiket nagyon vagy egyáltalán nem ért meg az ember, és akiknek a magatartását a legnehezebb elfogadni, az olyanok, mint Harriett. Aki megint nyomja a csengőt. „Can I have my oramorph please?” A fájdalom visszatért. A lány mindkét tenyerét a hasára szorítja, és azt állítja, hogy a fájdalom onnan indul, és a mellkasába és a háta felé sugárzik. És hozzáteszi: Kérem a morfiumomat! – Így mondja: „MY MORPHINE.” Érzem, ahogy a hátamon lassan feláll a szőr, a kánikula ellenére. Harriett most mellkasi eredetű fájdalomra panaszkodik. A protokoll szerint ilyen jellegű fájdalom esetén minden alkalommal EKG-t kell csinálni, orvost kell hívni.

Mert azt bizony sem orvos, sem nővér nem meri kockáztatni, hogy a betegnek mégis van valami baja, amit végül nem vett elég komolyan senki… Sokszor elgondolkodom azon, hogy az itt élő emberek ismerik-e a farkast kiáltó fiú tanmeséjét.

Valószínűleg nem, vagy ha mégis, hát akkor a tanulságot másként dolgozták fel ebben a kultúrában. Egészen másként. Itt vélhetően nem azzal ér véget a mese, hogy amikor a fiú valóban farkast kiált, akkor a sok téves/hamis riasztás miatt már senki nem siet a segítségére. Éppen ellenkezőleg. Itt a mese vége az, hogy amikor valóban jön a farkas, akkor is ott vannak az emberek a falu széléről, hogy elkergessék, és megmentsék a fiút. És azt hiszem, ez sokkal jobb. Még akkor is, ha költségesebb, fárasztóbb mindenki számára.

Egész éjjel rohangálok Kerry, Harriett és a frissen érkezett ambuláns betegek között. Wipa csendesen alszik a sarokban. Szó nélkül viszem a fájdalomcsillapítókat, vérnyomást mérek, takargatom a végtagokat. Szó nélkül és összeszorított foggal. Egyvalamit amúgy sem lehet itt, tényleg nem: a beteggel vitatkozni vagy megpróbálni terelgetni, bármiféle egészségnevelő hatást gyakorolni rá. Nővérként erre nincs lehetőség, a nővér itt, mint bárhol máshol a világon, a hierarchiában nagyon is alul van. Ha az orvos felírta a fájdalomcsillapítókat, akkor a nővér nem mondhatja, nem is javasolhatja, hogy esetleg mégsem kellene beszedni őket, még akkor sem, ha a fájdalomcsillapítók a gyógyszerlapnak nem a kötelezően beadandó, hanem a beteg által kérhető oldalán vannak. Ha azok fel vannak írva, akkor oda kell neki adni. Akkor is, ha ártalmas lehet. Ha a beteg azt állítja, hogy fájdalmai vannak, akkor az orvosoknak és a nővéreknek ezt muszáj elhinniük – hogyan is vonhatnák kétségbe?

Mindenkinek joga van a saját életében döntéseket hozni, még ha azok nem jók, sőt rosszak is. Ez az emberi szabadságjogok része. Alap. Az első mondat volt, amit a legelső tréningen itt megtanítottak. Kezdetben még megpróbáltam ezen változtatni valamit. Itt is. A régi iskolának, a régi berögződött magatartásformáknak megfelelően türelmesen, beszélgetve próbáltam meg rávezetni a betegeimet, hogy mi lenne jó nekik. Jelesül, hogy ne vágják már haza magukat az analgetikummal és szedatívumokkal. De erre soha nem kaptam mást válaszul, mint hisztériát. Hogy márpedig nekik jár, fel van írva, és hogy azonnal adjam oda.

Egy idő után már nem vitatkoztam. Hogy egy beteg függővé válik, az nem az én felelősségem. Én csak egy nővér vagyok, és ezzel így minden rendben is van.

Vasárnap reggel van, megyek haza, a fák lélegeznek a kora reggelben, mindennek erős, életteli illata van. Most otthon leszek két egész napot, a csirkecombok már besózva, megtisztítva várnak panírozásra a hűtőben, az uborkasaláta ízét már a számban érzem.

A legnehezebb, leghosszabb lecke volt ezt megtanulnom. Hogy mindenki a saját útját járja, minden ember szabadon hozza meg a saját döntéseit és hogy nekem itt (ebben) a világban mindössze annyi dolgom van, hogy bármiféle legyintést, prekoncepciót és ítéletet félretéve, ha századszor, ezredszer kiáltanak is farkast, akkor is kirohanjak a mezőre, akkor is segítségére siessek annak, aki kéri. Akkor is, ha feleslegesen kéri. Sokáig kettős, vegyes érzésekkel küszködtem, de lassan megnyugszom ebben a feladatban, gondolatban. Megnyugszom, mert tudom, hogy magam is elvárhatom majd ugyanezt, ugyanígy. Ha arra kerülne a sor, hogy elgyengülök. Segíteni fognak rajtam. Kijönnek értem is, megmentik az életemet, arra törekszenek, még ha tudják is, hogy magam rontottam el. És senki nem fog ítélkezni felettem.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images