–

A hely sötét, olyan misztikus megvilágítása van, mintha a szesztilalom idején járnánk. Egy Michelin-csillagos séf főzi ma a vacsorát – pontosan összeállított menüsor perfekt koktélpárosítással.

Egyedül vagyok. A hosztesz egyből az asztalomhoz kísér, ahol senki sem ül. A szomszédos asztalnál viszont egy pár foglal helyet. A férfit ismerem régről. Már nem emlékszem pontosan, honnan.

Beszédbe elegyedünk. Csodálkozva kérdezik: „Egyedül jöttél?” A nő többször, kerek szemmel ismételgeti: „Én biztos nem ülnék be ide egyedül”. Kedves pár, rég együtt vannak, van már gyerekük is.

Közben megérkezik az asztalomhoz a társaság többi része. Valakit csak szegről-végről ismerek, másokat egyáltalán nem. Gasztroarcok, újságírók, bloggerek, kíváncsiak mind a híres séf menüsorára. A terem másik végében haverok ülnek, a vacsora végén át is pártolok hozzájuk, elegánsan otthagyva az asztaltársaságom.

Ez az este teljesen átlagos, semmi olyan nem történik, amit ne csináltam volna eddig.

Egyedül elmenni egy bárba, egyedül ülni egy vacsorán, vagy olyan párok között üldögélni, ahol én vagyok a plusz egy szék. Pár nélkül.

Semmi tragédia nincs benne, legalábbis számomra. Vagy csak most nincs.

Időnként gondolkodóba esem, milyen lenne úgy érkezni valahova, hogy valakinek a kezét fogom. Néha azért jó lenne. De ez most nincs így, és én talán nem is vagyok még teljesen nyitott egy új kapcsolatra. Ennek számos oka van, és egy részük még előttem sem ismert világosan. A bulikban rendszeresen embereket – és az életüket – elemezgető barátnőm hosszan ecsetelte a múltkori esküvőn, hogy aki úgy bőg, mint én a menyasszony bevonulásán, az ne hárítsa a szerelmet kézzel-lábbal. 

De egyedül élni, egyedül járni bárokba, éttermekbe, moziba vagy színházba, vagy egyedül utazni számomra, nem egyenlő a magányos farkas szerepével, hanem egy olyan élethelyzet, amiben most azt élvezem, hogy nem kell senkihez alkalmazkodnom. A menyasszony láttán bőgni pedig nem tragikus látvány. (Bár nem látom magam kívülről.)

Legutóbb egyedül utaztam Berlinbe. Forró, ragacsos volt a város a négy nap alatt. Utolsó délutánra jött a zuhé. Előtte megnéztem sok látványosságot, amit Berlinben meg kell: elmentem a holokauszt emlékműhöz, és úgy fájt a lábam, hogy már nem éreztem. Uberrel mentem vissza a szállodába. Egy fekete Merci kisbusz, atom módon légkondicionálva, szinte áldás volt. A sofőr egy jóképű harmincas török volt, de nem elegyedtünk szóba, csak vezetett némán, én meg ültem hátul, a sötétített ablak mögött, és bámultam a szokatlan hőségben kornyadozó várost. Alig voltak emberek az utcán.

A hotelszobába érve megfogalmaztam magamnak, hogy csak annak érdemes egyedül utaznia, aki egyébként nem él egyedül, mert így olyan az egész, mintha végig otthon lettem volna, semmi extrát nem éreztem.

Arra is rájöttem, hogy harmincöt fokban hülyeség várost nézni.

Annak idején, amikor érzelmileg éppen kifelé dolgoztam magam egy szerelemből, gyakran bevetettem azt, hogy elmentem egymagam mozizni. Bekucorodtam a leghátsó sorba egy olyan filmre, amin kevesen voltak, kikapcsoltam a telefonom, és nem gondoltam az aktuális szívfájdalmamra. Ezt a jó szokásom megtartottam a későbbiekben is, amikor néhány barátnős, átpofázott filmnézés után úgy határoztam, hogy a mozit talán a legjobb egyedül élvezni, mert úgy senki nem kérdezősködik közben.

Ugyanez érvényes a színházra is, szeretem egymagamban átélni az élményt.

Ezek nem önnyugtatások, nem olyan mantrák, amiket azért hajtogatok magamnak, mert bizonygatni akarom, hogy „nem olyan szörnyű”. Azt sem mondom, hogy csak így jó, és nem volna jó másképpen.

Régebben elképzelhetetlen volt, hogy egy nő egyedül sétafikáljon, és még ma is van olyan, aki megrökönyödik rajta. Pedig az egyedüllétben számomra nincs semmi ijesztő vagy szégyellnivaló. Élvezem a csendet, átengedem magamon a gondolatokat és az érzelmeket, közben pedig megadom a lehetőségét annak, hogy ismeretlenekkel beszéljek, és ha úgy jön ki a lépés, akkor  új ismeretségeket kössek.

A fővárosi baráti körömet például így ismertem meg. Lementem a kedvenc pianó báromba, aznap estére nem volt partnerem, és szóba elegyedtem egy lánnyal, aki bemutatott a társaságának. Azon az estén olyanokkal sodort össze az élet, akikkel egyívásúak vagyunk, akikkel átéltünk már sok jót és rosszat is, és azóta az életem részei lettek. Gyakran találkozunk, de ők is utaznak egyedül, vagy teszem azt, beülnek egy bárba kísérő nélkül.

Az egyedüllét nem szomorú, számomra semmi szánni való vagy terhes nincs benne. Csak egy kísérletezős állapot, ami számtalan lehetőséget rejt. Persze nem szokványos, de nem is hiszem, hogy olyan nagyon egyedi volnék ezzel.

Az étteremben mellém telepedő pár nő tagja hetekkel később rám írt Instán, hogy sokszor eszébe jutottam, és annyit gondolkodott azon, mennyire bátor dolog így beülni valahová, pláne nőként.

Szerintem ez nem bátorság, inkább csak nagy adag tanulnivaló magamról, a világról, élethelyzetekről és emberekről. Plusz egy széknek lenni tehát nem dráma, hanem egy olyan nézőpont, ami annyi, de annyi mindent rejt(het), persze csak ha ügyesen és figyelmesen ülünk azon a széken. 

Próbáljátok ki ti is! Ha pedig már túl is vagytok rajta, akkor írjátok meg kommentben, mit tapasztaltatok a világról és magatokról. 

 Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images