–

Higgadtság, irgalom, Beyoncé

Nem csináltam belőle titkot, az első reakcióm a cikkre a düh volt. Így, amikor felmerült, hogy írjak rá válaszreakciót, leszögeztem, hogy ahhoz először le kell higgadnom. Mert, noha tartom magam ahhoz, hogy nem én vagyok az etalon, attól még – mint mindenkinek –, nekem is van saját véleményem bizonyos kérdésekben. És ennek a bizonyos véleménynek először minden szűrő nélkül adtam hangot kommentek formájában, hagyva, hogy elsodorjon az indulat.

Nem én voltam az egyetlen, akiből hasonló érzéseket váltott ki a „cikk”, és ezt kíméletlenül idézőjelbe teszem, mert attól, hogy be van tördelve és megjelenik egy online magazinban, még nem cikk. A legnagyobb jóindulattal esetleg blogbejegyzés, ami előtt értetlenül álltam, hogy vajon miért publikálták egyáltalán.

Viszont édesanyám szavai csengnek a fülemben, amelyeket egy hetekkel ezelőtt zajlott beszélgetésünk során mondott: „A világba több irgalom kell”. Azóta is folyamatosan az eszemben jár ez a mondat, emlékeztetve rá, hogy emberek vagyunk mind. Vagy – ahogy én szoktam mondani: Beyoncé is ugyanúgy fut, ha hívja a természet.

Ejtünk hibákat, mondunk ki elsőre dolgokat, amiket másodjára már másképp mondanánk, és mindannyiunkban ott van a lehetőség, hogy fejlődjünk, bizonyos hibákat, kérdéses helyzeteket utólag próbáljunk enyhíteni, javítani.

Nekem például ezt a választ kellett emésztenem, és órákat ülni fölötte. Egyrészt hibásnak gondolom a döntést, amely Glázer Attila írására rábólintott. Másrészt mély benyomást keltett bennem a tény, hogy ezt a hibát felismerve a WMN felajánlotta, hogy válaszoljak rá – annak ellenére is, hogy nyilvánvaló volt, a korábban megjelent cikknek bizony ellent fogok mondani, kemény kritikát fogok megfogalmazni az írással és az azt közlő szerkesztőséggel szemben is.

Mert szerintem Attila írásának – stílusát, hangnemét, modorát és fogalmazását is figyelembe véve – egy naplóban lenne a helye, amit aztán az unokák majd a padláson kutatva megtalálnak, és eldöntik, mit tegyenek vele; a szelektív hulladékba dobják… vagy megőrzik kordokumentumként. Szerintem az írásban megfogalmazott gondolatok a WMN virtuális hasábjai helyett inkább olcsó kiskocsmák pultjain könyökölve, a patriarchátus maradékába görcsösen kapaszkodó, maradi férfiak szájába illenének, akiknél „mindenki kurva, aki szétteszi a lábát, és csak biztos nem dugták meg eléggé, ha nem teszi szét”.

A következőkben ennek az írásának mondataira szeretnék válaszolni. De mielőtt belekezdenék, egy fontos kérdést tisztázzunk: 

Mi az a mansplaining?

A mansplaining egy önmagában szexista kifejezés, nem szeretem használni, mert nincs párja, womansplaining nincs. Az angol „man” (férfi) és „explain” (elmagyarázni) szavak modern szleng összemosása leginkább azt a tevékenységet írja le, amikor egy férfi olyan témában kezd el magyarázni egy nőnek, amelyben a nő otthonosan mozog, és a férfi csak azért mondja neki, mert levonja azt a szexista következtetést, hogy azért, mert nő, bizonyára nem ismer bizonyos dolgokat. Előfordul magánéletben és szakmai életben egyaránt, rendszerint atyáskodó, magas lóról beszélő hangnem társul hozzá, és egy olyan attitűd, amely nem kezeli a nőt egyenrangú partnernek a beszélgetésben. A kifejezés egyáltalán nem korrekt.

Ha elvárjuk, hogy megszűnjön a jelenség, akkor először is nevezzük nevén a gyereket: a mansplaining az, amikor a férfi hülyének nézi a nőt. Ez jelen esetben abban nyilvánult meg, hogy a férfiszerző jól megmondta a nőknek, hogyan kellene tinderezni.

Akkor kezdjük rögtön az elején: az előítéletek

Ezt írja:

„Tapasztalattal formálok véleményt. Sportot űzök belőle, hogy bejárjam az utakat, és ne az előítéleteim vezessenek (meg).”

Igen ám, de aztán ezekre az állításokra a következő másodpercben rácáfol, amikor közli, hogy bizonytalanul mozog a virtuális táncparketten, másrészt máris amögé rejtőzik, hogy fotográfusként nézi a képfolyamot, amelyet rögtön az áthallásos „vizuális cunami” névvel illet.

Ez nemcsak azt jelzi, hogy már a társkereső alkalmazás megnyitása előtt vannak prekoncepciói, hanem mindezt ráadásul a szakmai affinitás álcája mögé rejti, mert úgy nem kell vállalnia a felelősséget saját, személyes véleményéért.

Úgy gondolom, az egész ettől hiteltelenné válik, mert az írásnak egyébként azon kívül, hogy megemlíti: az írója fotós szemmel kíván szemlélődni, valójában semmi köze nincs a fotográfiához. Hacsak nem a „Hogyan csinálj képeket úgy, hogy nekem mint embernek (férfinak), tetsszen?” narratíva teszi a fotóst, ebben az esetben én vagyok a következő Demarchelier. (Híres fotós – a szerk.)

Ez a fotós álarc mögé bújás látszólag feljogosítja őt a „vizuális cunami” kritizálására, holott azt valójában magánemberként teszi egy egyébként nőkről szóló online magazinban. Nem pedig egy fotográfiai közlönyben elemezgeti, hogy alacsonyabb vagy magasabb blendeértékkel kéne-e tükörszelfizni.

A címkézés

„Végignézve a képeket, nem bírok nem általánosításokba bocsátkozni, annak ellenére, hogy gyűlölöm a címkézést."

Még el sem jutottunk oda, hogy valójában a Tinderen látott nőkről beszéljünk, és máris elhangzik, hogy bár gyűlöli a címkézést, nem bír nem általánosításokba bocsátkozni. Ez épp a szöges ellentéte a nyitottságnak.

Van új a nap alatt? Nem hinném. 

Férfiak évezredek óta csinálják ezt a nőkkel, nők is évezredek óta mondanak kígyót-békát egymásra. Emberek emberekre mutogatnak ujjal. Éppen az az, amivel végre-valahára szakítani kellene! Néha nem szeretjük egymást, néha úgy gondoljuk, jobban tudunk valamit mindenki másnál. Igen, előfordul, hogy én is beleesek ebbe a hibába. Az írás sajnos nem a haladást képviseli, hanem az évezredes sztereotípiákra erősít rá azzal, hogy minden nőt egy kalap alá vesz, és kollektíve rájuk húzza a vizes lepedőt.

Azzal, hogy ez az írás megjelenhetett, ez az évezredek óta létező, mérgező maszkulinitás vált legitimmé. A férfi  érvényesíthette saját öntörvényűségének jogát a női nem fölött.

Tinderland

„Megviláglott előttem Tinderland valósága…” – folytatja a szerző.

Tinderland nem létezik.

Emberek vannak. Ugyanolyanok, mint én, te, ő, mi, ti, ők, mindnyájan. Tinderlandként becézni a társkereső felületen megjelenőket, egyenlő azzal, hogy egy alkategóriába soroljuk őket. Fanyar szájízt ad az egésznek, ahogy a szerző értékrendszerében valahol a saját szintje alá helyezi ezeket az embereket, ráadásul anélkül, hogy valódi tapasztalatai lennének a platformon. Ha így válunk valamiben szakértővé, akkor nem csak Demarchelier vagyok… elvégre tegnap személyre szabva „minden mehet bele, köszi” megjegyzéssel kértem a gyrosom, úgyhogy holnap megyek, jelentkezem a Gundelbe főszakácsnak. Hiszen egy igazi kulináris profi vagyok.

A kor

„Tizennyolc és huszonnégy között az a »valóság+« tárul elém, hogy minden szingli […] gyönyörű, hibátlan, megremeg tőlük a térdem, le kell ülnöm.”

A szomorú valóság ez.

A társadalom gyakorlatilag belemasszírozza a nők tudatába, hogy a tizennyolc és huszonnégy év közötti életkor az, amikortól „legálisan fogyasztható” és ameddig „friss”. Igen, a nőket sokkal korábban „lejárt szavatosságúnak” nyilvánítják, mint minket.

És egyáltalán nem természetellenes, hogy a nők is szeretik az előnyös oldalukat mutatni. Egy társkeresőn vagyunk, nem állásinterjún. A srácok se teszik ki a sörhasat, a Trabantot, behorpadt karosszériával, a pattanásokat vagy a társadalom által átlagosnak vagy kisebbnek megítélt péniszméretet. Ki az, aki rögtön azzal indít, hogy milyen hibái vannak? „Szia, Kata vagyok, harminckettő, akarod megnézni a narancsbőrt a fenekemen vagy a striákat a cicimen?” Idilli, én is így szoktam ismerkedni; egyből azzal nyitok például, hogy körömdisztrófiával születtem, és a lábujjaimról készült fotókkal ijesztgetik a gyerekeket akik nem takarodnak el időben aludni. Igencsak vonzó, nem? Ez kell a népnek! Hódítok is vele minden évben a micimackós strandtörölköző mellett Siófokon, bomlanak utánam.

A különbség nem itt keresendő. Hanem ott, hogy a férfiak szavatossági ideje tizennyolctól minimum ötvenig tart, nem pedig nagyon maximum harmincig. Szeretném ugyanitt külön kiemelni, hogy noha Attila negyvenkét évnél maximalizálta a potenciális partner életkorát, valójában egy árva szót sem ejt olyan tulajdonságokról, jellemzőkről, amelyek a harminc fölöttiekről szólnának…

Tisztázzunk egy alapvető tényt.

A nő – mi több, en bloc, az ember – azért megy fel Tinderre vagy bármely más társkeresőre, hogy azt keresse, aki neki kell, nem azért, hogy felkínálja magát a másiknak úgy, ahogy azt – esetünkben – a férfi szeretné. Utóbbiért fizetni szokás, kicsit más platformokon keresendő, és a világ legősibb szakmájaként is emlegetik. Ha a tökéletest keresem, az sokba kerül. Vagy pénzbe, vagy önismeretbe, az már egyéni döntés, melyikbe fektetek.

A rajzolt szemöldök

A nő, amikor tükörbe néz, az első egészséges gondolata az: „Tetszik ez nekem?” Nem pedig az, hogy „Mit fognak ehhez szólni a Tinderen?” Igaz ez szinte minden olyan döntésre, amit az ember meghoz a saját külsejével kapcsolatban.

Az, hogy mit tesz az arcával, mit szed le, vagy épp rajzol rá, az ő önálló döntése, és nincs joga senkinek megkérdőjelezni azt. Elmúltak az évek, amikor a nő azért élt, hogy a férfi élete kellemesebb legyen.

„Életemben nem hallottam még férfitól, hogy bukna az alkoholosfilc-szemöldökre” – írja Attila. Még szerencse, hogy néznének ki a férfiak alkoholosfilc-szemöldökökkel?

Cicik

Itt nem is szeretnék mást kiemelni, mint ami önmagáért beszél. A szerző – az én olvasatomban – burkoltan lekurvázza azokat, akik – mit ad isten –, tisztában vannak vele, hogy szép a mellük, és Uram bocsá’, „még nem átall a kokott fajzatuk dagerrotípiát is készíteni róla! Milyen világot élünk, amikor a fehércseléd kivillanthatná bokáját az utcza népinek?! Botrány! Bezzeg, ha az uraság fotográfiáit igényelte volna az asszonyság, ominózus lemeztelenített testrészeiről, a megörökített matéria máris a köz ízlésének megfelelően bizonyosan elfogadtatik!”

Ugyanakkor – a szerző szerint – az első három prioritás: a tekintet, az illat és az alkat, amely utóbbiba egyébként a keblek abszolúte szervesen beletartoznak. (Már feltéve, hogy olyan nő az illető, aki úgy született, hogy lesznek mellei, és nem orvosi hozzájárulással kell létrehozni őket.) Ne már, kérem. 

A kutya

„Majdnem minden szinglinek kutyája van. Lehet, hogy nekem van ezzel dolgom, mégis kialakult bennem egy kép, hogy a női Tinder-felhasználóknál feltétel a kutya léte. Megnyugtatásképp írom: van kutyás párkereső oldal is, lehet, hogy ott egyszerűbb. Én speciel nem szeretnék a reggeli/esti sétáltatásokhoz alkalmazkodni”  – szólt a szöveg.

Ennél a szakasznál egészen értetlenül ültem hosszú-hosszú perceken keresztül, vakarván a fejem búbját, hogy itt most pontosan mi a gond? Egyáltalán nem értem, miért kell voltaképp ultimátumot intézni a női Tinder-felhasználók felé, hogy ha a fotós urat szeretné megkapni valaki, akkor a kutya kizáró tényező, mert sétáltatni kell, ami mintha valami negatívum lenne, hiszen:

  • ha eddig volt kutyája, azt eddig is valószínűleg gond nélkül sétáltatta
  • egyenes logikai úton következik a fönti pontból, hogy ehhez a tevékenységhez minden bizonnyal a legkevesebb szüksége sincs társra, az maximum extra adalék
  • ebből továbbá nyilvánvalóan következik, hogy senkinek nem kell igazodnia őhozzá
  • képtelen vagyok negatívumként elkönyvelni a négylábú bizonyítékát annak, hogy a Tinder-felhasználó szemlátomást képes egy önmagát ellátni képtelen élőlényről gondoskodni
  • ha erre a reggeli-esti egy-egy órára képtelen lennék nélkülözni a nőt, amíg sétáltat, mert csak ez a két véglet van, hogy vagy igazodom a sétához, vagy nem fogok vele összejönni, akkor ezzel a komoly dependenciával nem Tinderre megyek, hanem terapeutához
  • a reggeli és/vagy esti séta egyébként baromi jó dolog, és a mentális egészségnek is jót tesz, ha kimozdulunk egy kicsit szellőztetni a fejünket, ehhez még csak kutya sem kell!

A szemüveg

A korrektséghez hozzátartozik, hogy ez az írás egyik pontja, amivel részlegesen egyet tudok érteni. Én sem értettem soha, hogyan lett a szemüveg egy egyszerű divatkiegészítő, amikor én a -6.0-os és -4.5-ös szemeimmel azért hordom, hogy lássak.

De itt sajnos nem áll meg a kérdéssor, mert Attila a keret stílusát is megkérdőjelezi írásában. Miszerint „csak nagy alakú, fekete keretes” szemüveg dívik manapság… Mondom, a nullás lencsét én sem értem, de

felismerem azt a néhány egyszerű, fentebb már a szemöldökkel kapcsolatban ismertetett tényt, hogy egyrészt nem árt vele senkinek, másrészt semmi közöm hozzá, mit vesz fel kiegészítőként, ebből pedig következik, hogy én nem firtatom.

Mert mégis milyen alapon tenném?

Dubaj, karibi tengerpart, Thaiföld

„Igen, értem, szeretsz utazni, nyitott vagy a világra, szívesen utazol, jönnél-mennél, velem is. A képek valódi jelentése: kurva sokba kerül, ha összejövök veled. Persze, ha tényleg a nyitottság, az utazásra való hajlandóság a lényeg, hidd el, megteszi egy kép a Bakonyból is. Ha igazam volt, bocs, maradjon fenn Dubaj” – írja a szerző.

Szerintem:

  • a külföldi képek azért vannak fenn, mert szép volt a fény a helyszínen, szép volt a háttér, jól érezte magát, pozitív volt a kisugárzása, tetszik a fotó saját magának saját magáról
  • a külföldi képek nem azért vannak fenn, mert ő kivágott az ablakon több százezer forintot, hogy Thaiföldre utazva biztosítsa be magát, és csak gazdag pasik húzzák őt jobbra
  • az sem elhanyagolható tényező, hogy miután én is többé-kevésbé világot látott pasi vagyok, jólesik, ha egy beszélgetés során nem csak a Bakony kerülne elő az ő oldaláról – mint összehasonlítási alap – különböző nemzetek kultúrájáról és vidékeiről
  • Dubajt felhozni, mint kézenfekvő példát külföldre, amikor az a köznyelvben a szexmunka egyik szinonimájává vált, elég gusztustalan, öv alatti húzás, és burkoltan már másodjára van vele lekurvázva a Tinderes nő
  • az a nő, aki egyedül, barátokkal vagy akárhogyan, de szeret utazgatni, és világot látni, az attól még ezt a tevékenységét folytatni fogja, attól függetlenül, hogy jobbra vagy balra húzzák-e Tinderen.

Retus vs. no kozmetikus

„Ma már senki nem hiszi, hogy műanyagból vagy […] de azt sem, hogy nem telik kozmetikusra, vagy legalább egy matt alapozóra” – így a cikk.

Ha annyi pénze van, hogy külföldre utazik, az a baj, ha nincs elég pénze alapozóra, az a baj. Ha túl tökéletes, az a baj, ha kiderül, hogy természetes, valódi nőként a bőre nem pixelpontosan gyönyörű, az a baj. Ha sokat sminkel, „Vidd úszni az első randin!”, ha nem sminkel, akkor „Miért nem kensz magadra valamit, jobban tetszenél a fiúknak, és amúgy is, úgy nézel ki, mint aki most szökött a kriptából!” Ha kirakja a cicit, kurva, ha nem rakja ki a cicit, akkor máris „nélkülözni kell” az ismerkedés egyik fundamentális tényezőjét, az alkatot.

Ne akarjuk már ennyire vehemensen megmondani a nőnek, mit kezdjen magával, a külsejével! Mindenki elsősorban önmagáért él.

Kezdjük az alapoknál, ha már mások pénztárcájába ugrunk egy fejest.

Mikor kellett a férfinak X-féle fogamzásgátlót szednie, mire kiderült, melyik az, amitől nem hízik, nem puffad, nem teszi tönkre a ciklusát? Mikor vett utoljára tampont és/vagy betétet a vérzésére? Mikor vett fájdalomcsillapítót és görcsoldót minden hónapra? Mikor vett sok ezer (!) forintért egy darab melltartót, hogy esetleg ne érezze úgy napközben, hogy a saját mellei le akarnak szakadni a mellkasáról, mert nincs egy normális márka, ami D kosár fölött rendesen tartja az idomait? Legutóbb, amikor néztem – szó szerint a héten –, egy olyan alsónadrág, ami a férfiúi idomokat helyben tartja, több darabos kiszerelésben volt kapható kétezer forintért, elfogadható minőségben.

De ha te vagy a nő, elég egy matt alapozó, csak előbb találd meg a bőrtónusodnak megfelelő színt, hiszen nem mindegy, hogy az árnyalatod sárga vagy rózsaszín alapú, világos vagy sötét, találd meg azt, amit a saját módszereddel fel tudsz vinni rendesen eldolgozva, mert ki kézzel, ki ecsettel, ki beauty blenderrel dolgozik szebben, de akkor meg matt az egész arcod, egyszínű, semmi mélység, semmi élet, akkor kell kontúr, highlight, pirosító, akkor meg a szemhéj lesz meztelen. Máris ott tartunk, hogy ha olyasmi kell, ami egyrészt rendesen fedi az esetenként zsírosodó T-zónát és az arc többi részét is, bőrbarát, nem is pattogsz ki tőle, de mellette nem is úgy nézel ki, mint aki egy nagy vödör bőrszínű diszperzitbe mártotta az arcát, akkor több tízezer forintos mélységekben ülünk a kozmetikumok világában. Ja, mert mellette, mondjuk, legyél márkahű, de a márka ne kísérletezzen állatokon, legyen vegán, etikus, stb. Pénzed is legyen rá, amiből ne utazz, ne vegyél kutyakaját, de az alapozó prioritás. Ez abszurd.

Ezek pedig mind olyasmik, amiket a nő, ha sminkel, magáért teszi. Ha akarja. Ha kedve van. Ha pénze van rá.

Nincs kép – Tükörben, vakuval – Napszemüvegben, árnyékkal, háttal

Már megint az az utálatos mansplaining. Egy sorozatnyi leszólás arra, ahogy fotózzák magukat a nők.

Mindenki, aki felmegy a Tinderre, tisztában van vele, hogy képek alapján folyik az elbírálás és a jobbra-balra húzás. Ha valaki mégsem tesz föl képet, és nem kívánsz kockáztatni, nemes egyszerűséggel húzz balra. Először Tinderen, de utána, ha ingerenciánk támadna cikk írására, akkor a klaviatúra elől is, jó messzire.

„Vagyis még egy barátnő sincs, aki lefotózna? Ugye, tévedek?”

Nem mindenki fotográfus. Felesleges egyből arra a következtetni, hogy nincs egy barátnője, aki lefotózza. Mind tudjuk, hogy a szelfi az jellemzően két- vagy többemberes dolog, ezért is hívják selfie-nek helytelenül, mert ourselvesie-nek kéne hívni.

„Fő a nyitottság, őszinteség és a jelzés: igen, vállalom magam.”

Ez a legnagyobb jóindulattal és nagyon finoman szólva is visszás a „fotográfusként nézem majd a Tindert” bevezetés után. Ezek után másokon ezt számon kérni nem más, mint bort inni és vizet prédikálni.

Gyerek

Még egy pont, amivel egyetértek. A gyereknek nem kell a képen szerepelnie, a gyermekjog egy külön kategória, amit lehet boncolgatni, valóban bölcsebb nem szelfizni ágyékunk gyümölcseivel.

„Mégiscsak fotográfus vagyok, talán elfogadsz egy-két tanácsot”

Végezetül, ha már voltál olyan kedves és még tanácsokat is adtál a Tinder-felhasználó nőknek, akkor ez a válaszom:

  • ha műtermi képet szeretne magáról valaki, akkor tegye. Ez egy társkereső. Ki ne akarna? A legszebb oldalunkat szeretnénk mutatni, nem a hibáinkat. Sem az interneten, sem élőben. Ezt nem a Tindernek köszönhetjük, egyszerű emberi önérzetnek, büszkeségnek hívják
  • „Mosolyogj! Kétlem, hogy sokan buknak a depis lányokra” – Én kérek elnézést, máris megmondom a szerotonin anomáliáimnak, hogy azonnal szedjék össze magukat, hogy Tinderen több match jöjjön a fiúktól, mert az így megy. Mondd, megpróbáltál már, mondjuk, nem depressziósnak lenni? A depresszió egy betegség, az ebben szenvedő ember ugyanannyira megérdemli, hogy szeressék, mint az, aki csupa fitt joghurtreklám-mosoly
  • „Lássák a szemed. Az minden. Több mint a melled, a kocsid, a tájkép. Mondom, minden.” 

Na, ez a mansplaining szótári definíciója. Én megmondom, mi kell belőled, mi benned a fontos, mi benned az értékes, újraírom a női mivoltod, hogy számomra vonzóbb legyél egy társkeresőn.

Ez a Tinder – Ha játszani akarsz, fogadd el a szabályokat!

A mansplaining, a szakmai álca mögüli ki- és leszólogatás már önmagában is megért egy misét. De ami emellett még nagyon zavar, hogy az írás épp csak bedugta a lábujját egy medence sekélyebb végébe, aminek a vége több méter mély, és mások kilométereket úsznak benne naponta.

Nem egy, nem kettő, hanem legalább hat társkereső alkalmazáson fordultam már meg, és ezek közül még mindig van a telefonomon néhány, amit mind a mai napig használok. Mind Magyarországon, mind Londonban, mind Barcelonában, mind Zürichben… és a lista folytatódik. Mindegyik appban ugyanúgy emberek vannak. Van, amelyik nem válaszol, van, amelyik válaszol, van, amelyik szó nélkül letilt, és teszek így vice versa. Ez a társkereső alkalmazások saját dinamikája, amit te nem tapasztaltál meg, ezért emeled ki, hogy „Illik jelezni, ha tárgytalan.”

Ha nem ismered az online társkeresők olajozottan működő gépezetét, akkor gondolhatod így, ez egyszerű naivitás a húspiacon. Ha belegondolsz, a legtöbb ember egyetlen szó nélkül megy el az adománygyűjtő, a koldus, az árus, az aláírásgyűjtő, a szórólap osztogató mellett is. Miért épp online, az interneten, egy társkereső alkalmazáson lennének mások az emberek?

Az online társkeresés világának fontos része, hogy ha már regisztráltunk, elfogadjuk a játékszabályokat, és megtanuljuk kezelni a tényt: akkora a választék, hogy eldobhatóvá válunk. Örülünk, ha valaki visszaír.

Nem egészséges arra alapozni az önértékelésed, hogy más hogyan viselkedik, vagy hogyan prezentálja magát egy társkeresőn. Ha így tennék, akkor már a béka hátsó fertályai alatt, valahol a pokol tizenkilencedik bugyrában lenne, ahol még Dante sem találna rá. Ha valaki ezt nem fogadja el, annak nem való a társkereső.

Csak hogy hozzak ellenpéldát, én így, ebben a „rideg” világban találkoztam életem egyik legnagyobb szerelmével, ráadásul pont a Tinderen, egy brazil cserediákkal, akivel azóta is emlegetem az összes közös emléket, akkora vihart kavart az életemben. És így találkoztam elképesztően sok gyönyörű, kedves, intelligens, jóképű és szexi férfival, akár csak vertikális, akár horizontális időtöltésekre. Akár rövid, akár hosszú távra. Nekünk, LMBT-embereknek kicsit kevesebb a lehetőségünk élőben ismerkedni. Én személy szerint például nem vagyok nagy bárba járós. Ilyen az ízlésem, viszont nem kérdőjelezem meg, hogy valaki miért bárba megy másokkal találkozni. Számomra ott vannak helyette a baráti körök, fórumok, rendezvények, és igen, az alkalmazások a telefonomon. Itthon is, külföldön is nagyon jól jöttek. Ebben a percben is épp rezeg a zsebem, mert írt valaki az egyiken.

Az, hogy  egy nőnek szüksége van rá, hogy egy férfi elmondja neki, hogyan kellene prezentálnia magát bárhol, bármilyen felületen, a patriarchális világ egy olyan maradványa, amely mindenféle valós létjogosultság nélkül maradt fenn a társadalmunkban.

A mansplaining – bár a kifejezés etimológiája vitatható – nagyon is létező jelenség. A nőnek támogatás kell. Ahogy a férfinak is. Nem tudom ennél egyszerűbben kérdezni: mikor fogunk már a saját házunk táján sepregetni először?

Verhás Máté