–

Mindenhonnan ömlik, hogy a jóga és a meditáció bizonyos szintje bárhol, bármikor gyakorolható, és ezzel egy pillanatig sem ellenkezem, bár szeretem, sőt lassan kifejezetten imádom, ha ezzel a mozgás- és mentálisgyakorlat-sorral inkább egyedül hagynak. Kezdetben jártam jógastúdiókba, ami nagyon fontos, mert az alapokat meg kell tanulni tökéletesen. Tudni kell, hogyan tartsd az ászanáknál magad, a csípőd, a lábad, a karod, a gerinced, bármit, mindent, egyébként csak felesleges sérüléseket okozhatsz magadnak, és az egésznek oda a lényege.

Ezek alapos tudásának birtokában már lehet otthon és bárhol gyakorolni, nagyon jó online kurzusok és órák vannak. Sőt, amikor rohanós napod van, tényleg lehet nagyjából bárhol és bármikor egy-egy sorozatot lenyomni abból, amire a legnagyobb szükséged van, vagy simán pár percig a légzésedre figyelve meditálni. Aranyat ér! Kivéve, amikor éppen nem.

Például amikor lelkes nekibuzdulásodban kisebb katasztrófákat élsz meg…

Jógás bukásaim kis gyűjteménye következik arról, amikor rosszul követtem, a „bárhol, bármikor, de gyakorolj” belső hangot.

Amikor herébe lóg a fejed

Az utolsó lökés a jógastúdió és imádott jógatanárom elhagyására az volt, amikor a bevétel miatt annyi embert engedtek be az órájára, hogy az inkább hasonlított egy haláltáncra, mint egy meditatív gyakorlatsorra, és az egyik előrehajolásnál azon kaptam magam, hogy a mellettem álló kisgatyás férfi golyói himbálóznak a szemem előtt. Ekkor feltekertem a matracom, és azóta stúdióba nem léptem be, csak egy nyugodt asramba, ahol tanfolyamon voltam.

Hat év után lassan már elhomályosult az idegen here látványa, így pont mostanában tervezem a visszatérést. Előtte azért megnézem, hogy lesz-e némi személyes terem, hogy ne kelljen másokkal ennyire testközelbe kerülnöm, hiszen nem véletlenül nem birkózni vagy swingerklubokba járok.

via GIPHY

Áldott természet!

Kiszabadulva a termek szorításából sokszor a természetben gyakoroltam az ászánákat és a meditálást. Csodálatos dolog, semmihez nem fogható, amikor az erdőben, mindentől távol, egy csobogó patak mellett a gyakorlatsor befejeztével találsz egy kellemes helyet, savasanába ernyeszted magad, és hagyod ellazulni a tested.

A meditálás egész egyszerűen egy másik világba repít, a csukott szemeden keresztül érzed, ahogy a fák lombjain át rád süt a nap és beborít az aranyfény. Érzed, ahogy emelkedsz, minden megnyugszik, a légzésed tökéletessé válik, elernyed a tested – és akkor elkezdesz valami nedvességet érezni a feneked és a combod találkozásánál. De nem hagyod magad kibillenteni, hiszen csak harmat… Csak az lehet. Aztán lassan fertelmes bűz kúszik az okosan lélegző orrodba, és szépen lassan mindent felülír.

Felugrasz és regisztrálod, hogy egész idő alatt egy hatalmas, félig friss szarkupacban fetrengtél, ami az elhelyezkedés közben szépen szétmasszírozódott a nadrágodon.

Ekkor csupán annyit tehettem, hogy immár rettentő feszült állapotban, hányingerrel küszködve annak drukkoltam, hogy ne ember, ne kutya, hanem mondjuk leginkább egy vega vaddisznó ürülékében szaladjak az autó felé, hogy azután az ülést megkímélendő egy IKEA-s zsákba tekerve, lehúzott ablakokkal valahogy elérjek hazáig és a zuhanyzóig.

via GIPHY

Fa az égben

De az ember lánya sosem adja fel! Főleg, ha éppen tizenhárom órákat ül a repülő turistaosztályán, és már megnézett három zsé kategóriás filmet, egyet kínaiul, aludt negyven percet, majd arra riadt, hogy minden bizonnyal két helyen is eltört a gerince, illetve a keze-lába is zsibbad. Akkor irány a mosdó előtti kiszolgáló rész, ahol egész ügyesen elvégezhető pár gyarkorlat, és érezhető, hogy újra áramlik a testemben a vér, a gerincem sem tört el, nagyjából minden rendben van.

Ekkor eszembe jut, hogy milyen vicces, ha több ezer méter magasban fa pózba vágom magam, és abban a pillanatban, amikor azon gondolkodom éppen, hogy vajon a gyökereim csak a bőröndökig érnek le vagy már a gép alján is kilógnak, kiront a budiból egy enyhén zaklatott, ámde nagydarab utastárs, én pedig felkenődöm a szemközti falra, és elszáll az illúzió, miszerint egy csodaszép százéves tölgy voltam… maximum egy csenevész fácska, így vérző orral kullogok vissza a helyemre viszonylagos nyugalomban kihúzni még hat órát.

via GIPHY

Spárgát inkább főzni fogok

Ugyanezen az ázsiai túrán őrült jatlegem volt, így esett, hogy napközben vissza kellett mennem aludni a szállodába, hogy aztán később a többiek után vessem magam metróval. Hongkongban egyfolytában fertőtlenítik a metró gumikorlátját, így ezen felbuzdulva, illetve elcsigázott testemet kicsit gatyába rázandó, kitaláltam, hogy úgy szállok fel a mozgólépcsőre, hogy három fokot kihagyok, és ahogy emelkedik majd, szépen nyújtani kezd. Eddig minden rendben is volt, de kissé elszámoltam magam, és spárgafélébe merevedve, őrült fájdalommal és esdeklő tekintettel néztem a körülöttem állókra, amíg végül három drága kis emberke le nem emelt e – mindenféle előzetes nyújtás nélkül – csodásan kitalált jógapózból. Köztudott, hogy az ázsiaiak végtelenül udvariasak, de a három segítőm közül két nőnek folyt a könnye a röhögéstől. Nekem is persze, de talán a fájdalom erősebben hatott a könnycsatornáimra.

via GIPHY

Pofon száznegyven km/óránál

Elég komoly vonatozó életet éltem hosszú évekig, amíg Bécsben laktunk. Nagyon szeretek így utazni, bambulni ki az ablakon, belealudni a vonat zajába, olvasni, zenét hallgatni, írni, bármi. Na most, erre tízből körülbelül kétszer van esély, a többi alkalommal biztos, hogy egy idegen elkezdi magyarázni neked az élettörténetét, vagy négyen ülnek a nyakadban, illetve belefutsz osztálykirándulókba, esetleg  Armandka és Zalánka egy sorral arrébb üvöltetik a videójátékot és magukat szünet nélkül.

Volt, hogy sajnos a nagy kapkodásban nem vittem magammal sem fülhallgatót, sem füldugót, így másfél óra után, egyre jobban dübörgő aggyal megkíséreltem a lehetetlent, meditálni kezdtem, és láss csodát, lassan elhalkultak a zajok, éreztem, ahogy elernyedek, csend és béke honol körülöttem és bennem.

Kifejezetten boldog voltam, hogy megugrottam ezt a szintet, áradt a csí, vagy akármi, amikor arra riadtam, hogy pofozgat valaki.

Kinyitottam a szemem, és tíz centire az arcomtól két aggódó utastárs bámult rám, kérdezgetve, hogy mit érzek, rosszul vagyok-e, miért folyik a nyálam (jó, ezt én sem tudtam), húzzák-e meg a vészféket. Csak annyit tudtam motyogni, hogy most éppen határtalan dühöt érzek irántuk, de azért persze nagyon köszönöm az aggódást. Aztán még egy órán keresztül mesélték, hogy milyen szarul nézek ki, amikor meditálok, már ne is haragudjak… De haragudtam!  

via GIPHY

De hát a haragra mi is a legjobb? Hát a jóga és a meditáció! Így a kígyó újra meg újra a saját farkába harap. Meggyőzendő feleim! Ugye, már ti is tisztán látjátok, hogy a jóga cseppet sem egyhangú és unalmas?!

Marossy Kriszta