Tizennégy és tizennyolc éves korom között így néztek ki a hétköznap délutánjaim a két évvel fiatalabb húgommal: a suliból hazafelé menet vettünk egy-egy pizzát, hozzá a kedvenc édességünket, a táskánkat levágtuk az előszobában (hogy később, amikor anyukánk hazaért, a bejárati ajtót se tudja kinyitni), ledőltünk a kanapéra, és betettük valamelyik kedvenc filmünket a videóba (hát igen, ez jó rég volt, akkor még VHS-lejátszókkal moziztunk otthon), és ha úgy hozta kedvünk, olyat is csináltunk, hogy azonnal visszatekertük a filmet, amit épp megnéztünk, és kezdtük az egészet elölről.

Ezek a filmek szerepeltek a mi listánkon, amiket akármikor, akárhányszor meg tudtunk nézni: Hurrá, nyaralunk! (szovjet film egy úttörőtáborról, 1964-ből), Szoba kilátással (kosztümös angol film 1985-ből), Esős vasárnap (fekete-fehér magyar film 1962-ből), Pacsirták cérnaszálon (cseh film 1990-ből), Kamasztársadalom (cseh újhullámos film 1967-ből), Egy kis romantika (francia-amerikai koprodukció Laurence Olivier-vel a főszerepben, 1979-ből), Angyal a földön (francia film Romy Schneiderrel, Radványi Géza rendezésében 1959-ből), Százszorszépek (cseh újhullámos film 1966-ból), Hannah és nővérei (nekünk ez volt a kedvencünk Woody Allentől).

Mint látható, egyáltalán nem a kortárs filmekre voltunk ráizgulva, hanem főleg a régiekre, és az sem volt feltétel, hogy fiatalokról szóljon a történet. Mégis, amikor kamaszoknak akarunk filmet ajánlani, rögtön arra gondolunk, hogy róluk is meséljen.

És tény, hogy jó pár olyan film készül, amiknek ők a hősei, és igazán jó filmek, tehát kiállják az idők próbáját is. Most úgy fogok csinálni, mintha tíz kedvencemet ajánlanám, de valójában több is lesz az alábbi listán, mert ha filmekről van szó, képtelen vagyok türtőztetni magam. Örüljetek, amiért megálltam, hogy csak két bekezdésben áradozzak – miközben mind megérne egy külön cikket.

1. Tuti dolog

via GIPHY

Ez volt az első film, amit önállóan láttam moziban a barátnőmmel, lehettünk vagy tizenhárom évesek. És, ugye, tudjátok, mit jelent két tizenhárom évesnek, ha tizennyolc évesekről láthat egy menő sztorit? Elárulom: életre szóló, személyiségformáló, retinába égő élményt. Útmutatót ahhoz, hogyan is érdemes élni, milyen fiatal felnőtté érdemes válni, és milyen szerelemre kell vágyni. De a Tuti dolog nemcsak az én életemben mérföldkő, hanem még nagyon sokakéban, Amerikától Ázsiáig, mert mára klasszikusnak számít – ehhez pedig jó filmnek is kell lennie, el kell kapnia a korszellemet. Egy térbeli és lelki utazás tanúi lehetünk ebben a road-movie-ban, melynek során két teljesen ellentétes karakter (a hibbant szomszéd srác, és az eminens úrilány) megtalálja egymásban a szépet és jót, és ráébred, hogy tök rossz helyen keresgélt eddig, amikor szerelemre vágyott. 

John Cusack ebben a filmben megteremtette azt a figurát, akit később is ellenállhatatlannak találtam: a csetlő-botló, intellektuálisan fejlett, de érzelmileg zűrös, örök lázadót, aki valójában még jól is néz ki, de ezt persze nem tudja magáról. És itt bontogatta a szárnyait a film rendezője, Rob Reiner is, aki később Hollywood egyik legjobb rendezőjévé avanzsált, mert az ő filmjeinek mindig lelke és humora volt. Hogy csak két másik klasszikust említsek tőle: neki köszönhetjük az Állj mellém! című másik tinifilmet a fiúbarátságról, és a Harry és Sally-t is, aminek bérelt helye van minden idők legjobb romkomjainak listáján.

2. Holt költők társasága

via GIPHY

Ha jobban belegondolok, John Cusack karakterének, amit a Tuti dologban játszott, később tökéletesen kifejlett verzióját Ethan Hawke hozta, de még nem a Holt költők társaságában – itt még egy édes, tejfeles szájú, bamba kisfiú volt. Ezt a filmet még nem miatta kell látni és imádni, hanem inkább a másik két főszereplő, Robert Sean Leonard és Robin Williams miatt. De leginkább a sztoriért és a miliőért, ami arra tanít: még a legszigorúbb rendszerbe is bekerülhet egy porszem, ami felébreszti bennünk a szunnyadó öntudatot, hogy valójában emberek vagyunk, nem gépek – érzelmekkel, lélekkel és vágyakkal, amiket nem szabad elnyomni.

A Holt költők társasága a lázadás filmje, lázadás minden ellen, ami nem veszi tekintetbe az individuumot, az egyéniséget, és a művészet előtti hódolat filmje is, hiszen a művészet középpontjában is az ember áll – annak minden rezdülésével és aspektusával. Ez is olyan klasszikussá vált az 1989-es bemutatása óta, amit még ma is meg lehet nézni.

3. Spinédzserek

via GIPHY

A bentlakásos magániskolák patinás világa utána ugorjunk át a másik végletbe: a napfényes Kaliforniába, az egyenruhás fiúközösségből pedig a serdülő testüket felfedő tinilányokhoz. Mert ebben az alműfajban is vannak már klasszikusok, amiknek az egyre gyengébb utánérzeteit minden öt évben leforgatják. Csak általában pont a lényeget felejtik ki: a Spinédzserekben ugyanis nem az a jó, amiből egy jó videoklipet lehetne vágni, vagy remek gifeket gyártani, hanem az, hogy mindezek mögött igenis van benne szív, humor és értelem.

A gimis cicaharcokról és az azokat irányító „bombanőkről” ugyanis kiderül, hogy nem olyan butuskák és felszínesek, mint amilyennek látszanak – élükön Alicia Silverstone-nal, aki egy korszak ideálja volt, és nem véletlenül: volt egyénisége és humora. A Spinédzserek epigonjai közül pedig a Bajos csajokat ajánlanám azoknak a tinilányoknak, akik az iskolai rivalizálástól szenvednek, mert ez is még egy jól sikerült, korrekt iparosmunka, és nem utolsó sorban azért, mert egy olyan remek színésznő alakította a negatív hősnőt, mint Rachel McAdams, aki már itt bebizonyította, hogy – előnyös külső adottságai mellett – milyen remek karakterszínész.

4. Superbad

via GIPHY

Ami a lányoknak a Spinédzserek, az a fiúknak… nos, az Amerikai pite-sorozat volt, amit én nem nagyon kultiválok, ezért ide egy olyan utánérzését válogattam be, aminek jócskán sikerült túlszárnyalni az eredetit, legalábbis szerintem. Bár abban az időben az Amerikai pitét is rendkívül őszinte filmnek próbálták eladni, ami a kiskamasz fiúk ébredő szexuális érdeklődéséről kendőzetlenül beszél (és erről készült is egy-két emblematikus jelenet a pitébe rejszolástól a haver anyjának megdöngöléséig), de szerintem a Superbad sokkal bevállalósabb és őszintébb volt, vagy az is lehet, hogy csak az én ízlésemhez állt közelebb.

Mindenesetre a mai amerikai humor „nagybácsija”, Judd Apatow producer itt szabadított ránk egy teljesen új hangvételt, és nem mellesleg olyan óriási tehetségeket, mint Jonah Hill, Michael Cera, Seth Rogen és Emma Stone. És innentől Michael Cera zsinórban készítette az eredeti és bájos tinifilmeket a Junótól kezdve (ami egy tizenéves leányanyáról szól), a Dalok ismerkedéshez című alteros romantikus opuszon át a Scott Pilgrim a világ ellenig, ami egy nagyon vicces szerelmesfilm.

5. Redvás Amal

via GIPHY

Be kell valljam, hogy azért a klasszikus amerikai gimis filmekkel szemben mindig volt egy kis fenntartásom, mert annyira más világban játszódnak, mint amiben mi élünk. Melyik európai gyerek jár tizenhét évesen a saját kocsijával iskolába? Kinek van saját szekrénye a folyósón? És kinek jut akkora lányszoba pöpec enteriőrrel, mint ezekben a filmekben? Persze, nem ez a lényeg, hanem az emberi történetek, de a kommunikáció is olyan más modorban zajlik, amit úgy kell lefordítani a mi „nyelvünkre” (és itt nem csak a szavakra gondolok).

Szóval kellenek az európai tinifilmek is, mert azoknak a világa áll hozzánk közelebb, és ezáltal számunkra hitelesebbek. A Redvás Amal című svéd film ráadásul egy sokkal égetőbb problémát vett górcső alá, mint hogy ki a legmenőbb a suliban – itt a szexuális ébredés áll a fókuszban, ha az történetesen a saját nemünk felé húz minket. Mert a homoszexualitást felvállalni önmagában is iszonyú nehéz dolog, hát még ha mindez meg van spékelve a kamaszkor összes gátlásával és öngyűlöletével. A Redvás Amal az „igaz” verziója annak, amit nemrég dajkamese változatban megcsináltak az amcsik is, Kszi, Simon címmel.

És ha már valóságos tinikor, akkor hadd ajánljam (főleg a lányoknak) a Redvás Amal rendezőjének másik tinifilmjét, a Mi vagyunk a legjobbak!-at is, amiben már az számít húsbavágó témának, hogy hogyan alapítsunk zenekart, hogyan szerezzünk pénzt, és mit tegyünk, ha épp a legjobb barátnőnk fiújába zúgtunk bele. Egyszerűen imádnivaló.   

6. Mielőtt felkel a nap

via GIPHY

Azért valljuk be, a nagy identitás-válság mellett a kamaszkor legfontosabb a kérdése a szerelem, amivel úgy igazán ekkor találkozik először az ember. (Az ovis és általános iskolás szerelmeket most ne számítsuk ide.) És persze tiniként mindenki olyan szerelmesfilmekre vágyik, amik nem csöpögnek a giccstől, hanem valódi fiatalok valódi érzelmeket élnek át benne, lehetőleg spontán körülmények között, vagányul.

Ebben a műfajban a Mielőtt felkel a nap már szinte ikonikusnak tekinthető, és nem számít, hogy nem középiskolások, hanem már éppen-hogy-nagykorúak a főhősei, mert így legalább valódi példaképpé válhatnak. Julie Delpy és Ethan Hawke párosa Richard Linklater irányításával olyan telitalálatnak bizonyult, hogy muszáj volt folytatni, így később még két fontos életszakaszukban követhetjük a sorsukat: harmincasként és negyvenesként is. De az első rész a legjobb, ez nem kérdés.  

7. Nyakunkon az élet

via GIPHY

Bocsánat, de Ethan Hawke-ról még nem tudok lejönni, és ezt a filmjét sem lehet kihagyni, mert szintén nemzedéki életérzést ad át, és meggyőződésem, hogy egy mai hipster szemében is ugyanolyan menőnek tűnik. Amikor kamasz az ember, viszonylag sokat álmodozik arról, milyen lesz az élete felnőttként, ha végre maga mögött hagyhatja a szülői házat, a nyomasztó gimnáziumi elvárásokat, és végre úgy élhet, ahogy akar. 

Elképzeli, milyen lesz majd a barátokkal lógni egész nap, azt enni, amit csak akar (tehát csupa egészségtelen szart), azt dolgozni és tanulni, ami tényleg való neki, addig maradni fölnt és bulizni az éjszakában, ameddig neki tetszik, és nulla-huszonnégyben szerelmesnek lenni, hatalmas szenvedéllyel. Ezért kell már fiatalon megnézni a Nyakunkon az életet, ami egy baráti társaságról és annak útkereséséről, kudarcairól, örömeiről, bonyodalmairól szól, az elképzelhető legbájosabb módon, hiszen a főszereplője a döglesztő Ethan Hawke mellett az ellenállhatatlan Winona Ryder volt, az ő párosuknál coolabb arcok pedig nem születtek azóta sem.

8. Majdnem híres

via GIPHY

Mégis mi jelenti a legnagyobb vigaszt az ember kamasz éveiben, a legnagyobb gyötrelmek idején? Persze hogy a zene. Ebben az életszakaszban zenének kell szólnia reggeltől estig, hogy az ember legalább fejben lehasadjon arról a szánalmas világról, amit a felnőttek teremtettek köré. A legnagyobb zenerajongók számára pedig ez nem csupán menekülés, hanem valódi perspektíva, amiből egy nap akár megélhetést is lehet csinálni. De igazából sokkal többet: számukra a rock’n roll az élet egyetlen értelme, és mielőbb életformává próbálják tenni.

A Majdnem híres hősei tehát olyan fiatalok, akik rockbandák körül lebzselnek, hogy ha már nekik nem adatott meg az a tehetség, ami színpadra predesztinálja őket, legalább a morzsáiból részesüljenek – ki gruppiként, ki zenei újságíróként. A félénk fiú-vagány lány páros pedig már annyi filmben bevált, ebben is. 

9. Egy lányról

via GIPHY

Bár a tinifilmek ritkán taglalják, de azért az életben előfordul, hogy egy kamaszlány nem egy másik kamasz iránt érdeklődik hevesen, hanem egy igazi felnőttbe zúg bele. Hű, az már komoly dolog, ingoványos terület. Mert bizony olyan is van, hogy a felnőtt vadássza le magának az ártatlan szüzet, mert – gondolom – irtó izgi lehet elsőnek lenni valamiben, és feltárni egy új világot a nagy, naiv szemek előtt. (Régen ezt úgy hívták, liliomtiprás.) Ezeknek a sztoriknak általában rettenetes csalódás és keserűség a vége– mármint a lányok részéről, de olyan is van, hogy nem. A témában nekem az Egy lányról a kedvenc filmem, mert 1. imádom az ’60-es évek vidéki Angliájának miliőjét, 2. imádom Carey Mulligant, a címszereplőt, és 3. Peter Sarsgaardot a gaz csábító szerepében, mert pontosan olyan, amilyennek lennie kell: egyszerre vonzó és taszító, sima modorú, veszélyes alak. De az összes mellékszereplő is csodálatos.

Ha pedig a jelenséget szeretné valaki behatóan tanulmányozni, annak ajánlom továbbá minden idők legnagyobb rendezője, Stanley Kubrick korai klasszikusát, a Lolitát (ez a hardcore verzió), vagy Sam Mendes Oscar-díjas filmjét, Az amerikai szépséget is – ezek azonban már olyan komplex műalkotások, amiket semmiképp sem sorolhatunk a tinifilmek közé. Mindenesetre nem tagadhatjuk el, hogy a kamaszkor szerves része az ártatlanság elvesztése, és annak traumája, így ezeknek a filmeknek is feltétlen helye van a listán.

10. Persepolis

via GIPHY

Az animáció műfajáról a legtöbb embernek a csilli-villi családi filmek ugranak be, amikkel Hollywood elárasztotta a mozikat az utóbbi időben. Pedig a műfaj rengeteg kísérletezésre ad lehetőséget, például arra is, hogy egy huszonéves bevándorló lány életrajzi történetét mesélje el sok fájdalommal, humorral és bölcsességgel, fekete-fehérben – mint Marjane Satrapi Persepolis című filmje.  

A perzsa értelmiségi családból származó Satrapinak az volt a mázlija, hogy kis kitérővel Párizsban landolt, miután a szülei úgy döntöttek, hogy jobb sors vár rá külföldön, mint a hazájában. Franciaországban ugyanis virágzik a képregénykultúra, és ez volt az a terület, amiben Satrapi először ki tudta adni magából a traumáit, és művészetté tudta transzformálni őket. A Persepolis könyvsikere utána jött a lehetőség, hogy készüljön belőle film is, mindannyiunk legnagyobb örömére. A menekültkérdést ilyen érzékenyen, személyesen, női szemszögből még sosem mesélték el.  

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Superbad - avagy miért ciki a szex? (2007) című film - IMDB