–

Hétfőn részt vettem egy traumákról szóló kerekasztal-beszélgetésen, ahol a hallgatóságból megkérdezte valaki, hogyan voltam képes elfogadni a testem változásait – konkrétan azt, hogy nincsen méhem.

Emlékszem, néhány éve az egyik alapítvány úgy kampányolt a méhnyakrákos nőkért, hogy a videójukban egy túlélő azt nyilatkozta: ő nem érzi magát nőnek a méhe nélkül, és ha nem szült volna gyereket még a betegsége előtt, nem is tudja, mi lenne vele. Tudjátok, mennyire nehéz ez az egész?

Az engem kérdezőnek is csak azt tudtam válaszolni: ez még nincs feldolgozva. Nem azért, mert nem tudom, hogy a méhem nélkül is ugyanannyira nő vagyok, mint bárki más. Hanem mert ennek az elfogadása jóval hosszabb munka, és még én sem tudom előre, milyen út vezet majd odáig, sőt létezik-e egyáltalán teljes megbékélés vele.

Korábban (amikor még megvolt az összes női szervem) sokféle helyzetben gondoltam azt magamról, hogy nem vagyok igazi nő. Nem vagyok olyan nő, akit az oltár elé vezetnek, nem vagyok anyának vagy feleségnek való. Rengeteg ideig mérgeztem magam ezekkel a gondolatokkal, és a betegségem sem véletlenül jelent meg éppen a legfontosabb női szerveknél.

Mégis, mindezek nélkül mit jelentett nekem az, hogy nőnek születtem, és nőként kell léteznem? Sokáig csak egy zavaros, kusza, megoldhatatlannak tűnő egyenlet voltam önmagam számára.

Huzamos ideig nem mertem egyedül maradni azzal a nővel, aki a fiatalságom kezdetén voltam.

A képzőművészeti szakközépiskola szakmai gyakorlatán kaptunk például egy olyan feladatot, amiben le kellett rajzolnom magam különböző hangulatú önarcképeken: kedvesen, vidáman, felszabadultan, röhögősen, kedvetlenül és dühösen.

Ugye, kitaláljátok, hogy nekem melyik ment a legjobban ezek közül?

Csak a dühös valómat sikerült papírra vetnem, de azt tökéletesen. Annyi harag volt abban a szénrajzban, hogy még a szakmai tanárom is megrökönyödött rajta.

Merthogy én egészen tinédzserkoromtól túl sokáig haragudtam a nőre, aki voltam, és túl sokáig nem voltam hajlandó elfogadni azt az embert, akinek születtem.

Hogy mik történtek azóta, és milyen nehézségekkel kellett megküzdenem, azt javarészt már tudjátok. A betegség alatt rengeteg dologra rájöttem: például arra, hogy hihetetlen erővel rendelkezem, elsősorban emberként, másodsorban pedig nőként. És ha valaki ma megkérdezi, miként definiálom magam, akkor ugyanezt mondom: elsősorban embernek és másodsorban nőnek (persze ez a két dolog egyáltalán nem elválasztható egymástól).

Az elmúlt években rájöttem arra, hogy nőként nem muszáj hasonulnom senkihez és semmihez (persze, ha úgy tartja kedvem, akkor igenis szabad), lehetek tökéletesen önmagam, lehetek erős, határozott, kemény, harcias, hangos, harsány, dúvad, szenvedélyes… ugyanakkor lehetek cuki, gyenge, sírós, befelé forduló, halk szavú (jó, ilyen ritkán van) és félős is. Mert van úgy, hogy kiállok a világ elé egy sereg élére, de olyan is, hogy rettenetesen félek, és leginkább elbújni vágyom egy eldugott sarokban.

Az, hogy nőnek születtem a XXI. században, számomra azt jelenti, hogy bármilyen lehetek

És bármire képes vagyok. Hogy a céljaimért küzdhetek, lehetek erős, lehetek törékeny, de nem kell senkinek megfelelnem önmagamon kívül. Ennek a századnak az egyik mozgatórugója, hogy ledobjuk magunkról a címkéket, és nem veszünk fel újakat. Képesek vagyunk arra, hogy folyton újradefiniáljuk magunkat.

Ebben pedig a legnagyobb segítséget attól az ezerféle nőtől kapom, akikkel együtt élek, együtt dolgozom, akikkel barátkozom, és akik a családomhoz tartoznak. Ők is ezerarcúak, erősek, amikor kell, de nem félnek attól sem, ha sírni látják őket. Képesek meghatározni a helyüket a világban, jól körülírható módon, úgy, hogy onnan nem szorítanak ki másokat. Segítő kezet nyújtanak, segítem őket én is, és tanítanak – én őket, ők pedig engem. Utat mutatnak, ha eltévedtem, felcipelnek az ötödikre, ha nem tudok járni, és fogják a hajam hányás közben, buli közben is, vagy ha úgy adódik, a kemó alatt. Ami közös bennünk, hogy bizalmunk van egymás iránt. Határtalan és jóleső bizalom, egy konkrét védőháló.

Ha jobban belegondolok, nekem kiskoromtól fogva nők a lámpásaim, Kardos nagyanyámtól kezdve anyámon át – akivel nagyon speciális a viszonyom – egészen a munkatársaimig.

Valamilyen csodálatos és érthetetlen módon úgy hozta az élet, hogy szinte mindig női főnökeim voltak (ahogy most is), és női közösségekben alkothattam (alkothatok). Rengeteget tanultam a főnökeimtől és a kollégáimtól, ahogy az anyámtól és a testvéreimtől, de a barátnőimtől is. Mindig voltak mellettem olyan nők is, akik egy generációval korábban születtek, és egyfajta anyaszerepet töltöttek be az életemben.

Hogy milyen nőnek látom ma magam? Olyannak, aki képes volt legyőzni önmagát, elment a falig, onnan visszapattant, most pedig azt mondja: jó így, ebben a bőrben, ezekkel a gondolatokkal, a folyamatos változtatásra való képességgel. Veletek, nélkületek, közösségben, vagy éppen egyedül.

Szentesi Éva

Fotó: Kerepeczki Anna