–

Négy esküvőn jártam, szerelmet találtam

Amikor az embert az a szerencse éri, hogy egy nyáron négy esküvőre is hivatalos, a végére profi lesz a témában. Szalagdíszek, menyasszonyi csokrok, sírás, nevetés, és hajnalig tartó bulizás jellemezte az augusztusomat: a hétvégi mackó alsót pörgős szoknyára és kopogós cipőre cserélve vetettem bele magam a menyegzők világába, hogy utána levonhassak pár általános, örök érvényű jellemzőt.

Holtomiglan-holtodiglan

Az első, és leglényegesebb dolog, amit megállapítottam, hogy az ifjú pár mindig gyönyörű. Van ez a boldogság nevű valami, ami egész egyszerűen letagadhatatlanul ott virít az arcukon.

Mindegy, milyen a menyasszonyi ruha, a vőlegény öltönye vagy az időjárás: a szerelmesek ragyognak. Ahogy a pár bevonult, a ceremóniák elején felsóhajtott bennem a tízéves kislány, és nem tehettem róla, néha bizony sűrűn pislogtam, olyan megható volt látni rajtuk a feltétel nélküli szeretetet.

Csokordobás, menyasszonyrablás, játékok

Habár egyszer sem sikerült elkapnom a csokrot, most már messziről kiszúrom, hogy melyik az a leendő ara, aki az életét sem féltve vetődik a bokréta után (még akkor is, ha az egy ötéves kislány). A móka egyik esküvőn sem merült ki a hagyományos kötelező körökben: az első tánc, a remegő hangon elmondott beszédek, a foghíjas mosolyú gyerekkori videók, a menyasszonyrablás és az éjféli töltött káposzta mellett tombola, meglepetés koncert és mindenféle közös játék szórakoztatta a násznépet. (A „vajon melyik lehet a menyasszony vádlija” című történetnél heccből mellém ültetett, különösen szőrös lábú fiatalembert viszonylag hamar lebuktatta a bekötött szemű vőlegény, és a „kire jellemzőbb inkább” című kérdezgetős játék is okozott pár vidám pillanatot a násznépnek.)

Ezek a közös, interaktív ötletek természetesen a vőfélyek katonás vezénylete alatt zajlottak, akik erélyesen terelgették a vendégeket, hogy egy percet se csússzon a menetrend (hát persze, hogy csúszott).

Jóllakni egy lakodalomban

Ha a násznép jót ehet, és ihat rá egy nagyot, akkor olyan nagy baj már nem lehet. Legalábbis a négy esküvő mindegyikén olyan ínycsiklandó fogások kerültek elém (aranyló húslevesek, jól megtömött cordon bleu-k, kacsacombok, főtt húsok, mártások, és annyi sütemény, hogy káprázott a szemem), hogy mikor elérkeztünk a torta felvágásához, már örültem neki, hogy sztreccs ruhát választottam. A végtelen menetben érkező ételek másik örömteli velejárója még, hogy az éhgyomorra koccintóknak, akiknek a fejébe szállt a buborék, egy-egy szelet hús máris felfrissítette a tudatát. Egy esküvőn azonban annyi minden történik, hogy az ember szinte elfelejt emlékezni a rengeteg ételre, pedig a buli hangulata azért nyilván a jól megtömött bendőkön (is) múlik.

Arra is csak utólag jöttem rá, hogy ha keveset eszel aznap, mert „tartalékolsz” az esküvőre, akkor nem kitágul a gyomrod, hanem összeszűkül. Mindezek ellenére is biztos vagyok benne, hogy a lakodalomdömping áldásos hatásai bizony kilók formájában is manifesztálódnak…

A vonat nem vár…

A lagzi nem lagzi jó muzsika nélkül, és szerencsére esetemben minden alkalommal derekasan kitáncolta magát a vendégsereg. Az örömszülők, akik a ceremónia alatt méltóságteljesen törölgették a szemüket, a táncparkett ördögeivé váltak egy pillanat alatt, és úgy tolták a bulit, hogy néha még én is beleszédültem. Nem beszélve a nagyszülőkről, akik egytől egyig még hajnali négykor is tip-top állapotban, frissen diskuráltak az asztalnál – vagy táncoltak. Azt a konzekvenciát az elsők között vontam le, hogy Kis Grófo nélkül nem létezik lakodalom, legalábbis A nézését meg a járását… című örökbecsűre mindenhol tombolt a násznép. Arra is rájöttem, hogy hiába nevezhetem magam veteránnak az esküvők terén, vannak azok az irigylésre méltó profik, akik velem ellentétben kérdés nélkül tudják a hoppá-cuppá körtáncot, a Nád a házam teteje… koreográfiáját, de még a YMCA-t is.

Amikor pedig a tetőfokára hág a buli, természetesen elindul a vonatozás: ez már csak azért is poén, mert mindig van egy ember, aki kitalálja, hogy a násznép most békaügetésben folytassa egy kicsit.

Ekkor a szűk szoknyában, magas sarkúban tipegő asszonyok kénytelen-kelletlen leguggolnak, de a mosoly az arcukon nem mindig őszinte. Az ehhez hasonló helyzetekre a rutinosabbak (mint én) már visznek magukkal váltás cipőt. Mert hát hogy tudná kitombolni magát a Csókkirályra az, akinek a lábfejét fájdalmas vízhólyagok borítják?

És boldogan éltek…

A nyár végére, mikor már az utolsó esküvő is lezajlott, zsongó fejjel, fáradtan, de igazán szép emlékekkel akasztottam szögre a kopogós cipőt. (Az utóhatáshoz még tegyük hozzá, hogy egyik éjjel már nekem is sikerült azt álmodni, hogy másnap férjhez menni készülök, de egyszerűen nem találok magamnak menyasszonyi ruhát.)

És, hogy hol találtam meg a szerelmet? Egyrészt a saját páromban, aki fáradhatatlanul bulizott velem minden hétvégén, másrészt az összes szerelmes ifjú házasban, akik közül sokat gimnázium óta ismerek.

Furcsa belegondolni abba, hogy azok a fiúk-lányok, akiknek egyszer még tankönyvekkel tömött, nehéz táska lógott a vállán, és semmi más gondjuk nem volt, csak hogy mikor szólal már meg végre a jelzőcsöngő – most friss házasok, és ott csillog az ujjukon a gyűrű.

Vár rájuk egy egész, közösen eltöltendő élet, és én ehhez a húszezer éjszakás kalandhoz mindegyiküknek sok boldogságot, no meg egy működő mosogatógépet kívánok!

 Haiser Olga

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images