–

Nem ma kezdtem

Szerintem a világ összes lányos apukájához hasonlóan, a gyerek születése óta készülök ezekre a pillanatokra, amikor átállunk apa kicsi kincséből a „pattanásos kis rohadékok” imádatába. Mondanám, hogy készülök testben és lélekben, meg hogy berendeztem a kiscsávóknak a pincét ketrecekkel, megvettem az ismétlőfegyvereket, és felgyúrtam magam nyakatlan izombarommá, de nem. Készülök, de nem így. Széles mosolyom mögött a fejvakarástól a csendes zihálásig minden előfordul mostanában.

Próbálom elképzelni ezt az egészet, nézem az én gyönyörű, magas, okos kincsemet, aki már nem csak az én kicsi kincsem.

És a következő két-három évben kiderül, hogy az évek óta tartó fel-, és előkészülés hogyan néz ki a gyakorlatban. Jön a puding próbája.

Hálás vagyok magamnak, amiért nem múlt hónapban ébredtem rá az elkerülhetetlen tényre, hogy ez bekövetkezik

Hálás vagyok, amiért tízéves kora óta tudatosan hagyom úgy „alakulni” egyik-másik beszélgetésünket, hogy ezek a témák bekússzanak az ő fejébe. De kezdjük az elején.

Átlagos család, átlagos tini és átlagos helyzetek nincsenek. Ahogy általános megoldások, képletek és varázsfőzetek sem. Ezért sem kézikönyvet, sem csodamondatokat, sem általános érvényű szabályokat nem tudok sajnos mondani. Utóbbiakat szakkönyvekben kell keresni, ott remek szakemberek leírják élettani, pszichológiai oldalról a tudnivalókat. Én csupán a saját történetünket tudom elmesélni, pedig az még csak most kezdődik.

Nem egyszerű helyzetből indultam, amikor a tinédzserkorszakra való közös felkészülésünket elkezdtem. Elváltam, nem egy háztartásban élünk a gyerekkel, tehát korlátozottak a lehetőségeim időben és térben arra nézve, hogy mit, mennyit és hogyan tudok átadni.

Emellett 25 éves koromtól néhány csodálatos éven át egy kompletten elmebeteg punkzenekar énekese voltam ráadásul, a kislányom nyilván ezer fotót látott, ahogy az apja zöld/kék/sárga hajjal félmeztelenül és habzó szájjal üvölt például a Sziget egyik színpadán a legjobb barátaival.

Azaz, azt a lemezt, hogy „visszafogottan, szerényen”, meg „csak semmi őrültség, kislányom” kidobtuk, mielőtt egyszer is meghallgattuk volna. 

Amúgy is sokkal jobban hiszek a közös, vállalható megoldásokban, mint a tiltásokban. Sokkal többet ér egy mindenki számára elfogadható alku, mint a diktátumok, amiket az első adandó alkalommal szeg meg minden gyerek úgyis. Ebből a gondolatmenetből indultam ki, amikor a kábé tízéves kölyök egyszer rám nézett egy hosszú autóúton, és azt kérdezte, hogy a „bulizás” az mi, és hogy „az jó dolog-e, papa?”.

Nyeltem egy nagyot, és azt mondtam, a bulizás az egyik legcsodálatosabb dolog a világon, ha fiatal vagy

A barátaiddal való összetartozás, az udvarlás, a zene, a táncolás, a szabadság, önállóság fantasztikus esszenciája, mondtam, és én 15 éves korom óta igazából pont annyit buliztam, amennyit csak engedtek/lehetett/bírtam. Ez egy nagyjából három évig tartó beszélgetés-sorozat első néhány gondolata volt. Végeláthatatlanul sok kérdést kaptam, amire őszintén feleltem. Igen, elmondtam, milyen a részegen hányó férfi, és milyen ugyanez nőben. Elmondtam, milyen, ha cseng a füled négy napig, és milyen megbukni egy vizsgán azért, mert nem aludtad ki magad.

Elmondtam, milyen a kocsmai verekedés, és mi az a pogó. Elmondtam, hogy milyen érzés a YouTube-on ámulattal nézett „stage diving” a valóságban, és milyen egy zokogó lánnyal szemben motyogva, a kezedet tördelve állni, és megpróbálni elmagyarázni kétségbeesetten, hogy igen, most vége van.

Meséltem jóval később – ha nem is szaftos részletekbe menően – olyan fiúkról és olyan lányokról, akik minden héten mással alszanak, és hogy bizony a világ mennyire másképp beszél, gondolkozik és ítélkezik róluk attól függően, hogy ők fiúk vagy lányok.

Azt hiszem, mindketten megleptük a másikat

A gyerek számított rá, hogy velem erről is nyíltan, őszintén, tisztán lehet beszélni, de láthatóan nem számított arra a mennyiségű történetre, amit kapott. Én pedig számítottam kérdésekre, érdeklődésre, de arra nem, hogy igazából kutatómunkát végez majd rajtam és a segítségemmel. Feltérképezett, belekérdezett kőkeményen, és csillapíthatatlan volt a kíváncsisága.

A világot jelentette már önmagában az, hogy megbízott bennem annyira, hogy hiteles forrásnak tartson. Hogy nem (csak) a kis haverjaitól az iskolaudvaron akarta megtudni, hogy működik ez a világ, hanem engem is megtisztelt az érdeklődésével.

Nem fogok hazudni, a végtelenül sokat jelentő fantasztikus beszélgetéseket én ki is használtam arra, hogy néhány, általam kulcsfontosságúnak tartott dolgot átadjak, elmeséljek, megpróbáljak a fejébe verni. Egyik okom az volt, hogy amíg a tinédzserek dackorszaka nem robban be, addig sokkal be-,és elfogadóbb a gyerek, tehát ha javasolok, tanácsolok valamit, nem az első (és második) reakció lesz az azonnali elutasítás, hanem talán még elgondolkodik rajta. És talán tudat alatt értékelni fogja, hogy közösen ennyi időt szántunk erre a kérdésre, hogy az apjával lehet normálisan is beszélni erről. És úgy láttam, hogy tényleg így lett.

Képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ PeopleImages

Alapvetően három dolgot szerettem volna, ha minél ösztönösebb szintre, minél mélyebbre megy a fejében és a szívében. 

1.

Bárhol, bármikor, bármilyen buli van, bármilyen jókedv, vidámság, tombolás, őrület, torokban dobogó szív és a világ legszebb napfelkeltéje van – vigyázunk egymásra azokkal, akikkel érkeztünk.

A barátaink figyelnek ránk, és mi figyelünk a barátainkra. Tudjuk, ha rosszul lettek, látjuk, ha bántják őket, érezzük, ha gáz van, ott vagyunk egymásnak – mert MINDIG van menekülő útvonalunk. MINDIG marad elég pénzünk (legalább összedobva, közösen), hogy bárhonnan haza tudjunk menni. Mindig tudjuk, melyik az a pia, ami után már filmszakadás lenne, és nőként vagy férfiként ilyet nem engedünk meg magunknak. Mindig tudjuk, hol vagyunk, mindig tudjuk, hol a kijárat, a biztonsági őr, tudjuk, merre szaladjunk, ha szaladni kell, mert körülnézünk. Minden buliban a legnagyobb tánc közben is tudjuk, kik a veszélyes fickók, kik az állatok, kik vannak magukon kívül, kit kell elkerülni.

Van tervünk baj esetére.

2.

Bárhol, bármikor, bármilyen buliban ha verekedés van, akárki és akárki között, akkor mi onnan elmegyünk. Sem koszos, zárt pincékben, sem fesztiválokon nem várjuk meg, „hátha lenyugszanak. Hátha kimaradunk belőle”. Nem várunk sem biztonságiakat, sem rendőröket, hanem annak a bulinak ott és akkor vége van. Ha a barátaink maradnak, akkor is vége nekünk. Nem derül ki, hogy szurkálni is fognak-e vagy törött üveggel, esetleg csak ököllel folytatják. Nem derül ki számunkra, hogy valójában csak részeg haverok vagy ősellenségek, hanem húzunk onnan. Van elég buli, helyszín és alkalom az életben.

A jó buli pedig vidám, felszabadult, félelem nélküli, és akármilyen szabad, vannak határai.

Nekem a bunyó ilyen, és 100 kilós és 195 centis fiúként is kivétel nélkül mindig távoztam, ha bárki ütni kezdett bárkit. A traumatológiai osztály ugyanis nem jó helyszín afternak, és Instán se menő ott bejelentkezni.

3.

Ha mégis bajba kerülsz, hívd fel apádat. Ne a józanul menőnek tűnő 15 éves kiscsávóval akard megoldani, kérlek. Ne két 50 kilós barátnőddel akarj hős lenni. Hívd fel apát. Apád most, tizenegy éves korodban megígéri, és meg is fogja tartani, hogy nem fog hisztériázni, nem fog balhézni, nem fog kioktatni, barátok előtt megalázni, nem fog ostoba, primitív, erőszakos felsőbbrendű idiótaként viselkedni.

Apádat egyetlen dolog érdekli és motiválja. Hogy odajöjjön érted bármely, ismétlem, bármely helyre bármilyen időpontjában az éjszakának, és a lányát nem biztonságos közegből biztonságos közegbe vigye. Minden mást leszarok.

Hogy ki volt a hülye, a hibás, a felelőtlen. Hogy ki miatt van ez. Hogy ki hányt és mi miatt. Hogy miért ájult el és hogyan kellett volna elkerülni, hogy elájuljon. Megbeszéljük másnap, ha te el akarod mondani. Csak a biztonságod érdekel, csak az számít nekem, hogy ahol vagy, ott ne legyél veszélyben. Ha ezt az egy dolgot meg tudjuk valósítani mind közül, én már végtelenül boldog és hálás leszek.

Az első buli

És hogy milyen az élet tényleg, alig egy évvel később elvittem a gyerekemet és két legjobb barátnőjét életük első (Wellhello) koncertjére. A lányom egész héten lázasan feküdt, nagy izgalom volt, hogy egyáltalán el tudunk-e menni, de persze elmentünk, mert az első igazi buli, és mert a Wellhello az isten. És előrementünk (naná) a legelső sorba visítani. Mármint négyből hárman visítottak, a büszke apa meg öt méterrel hátrébb állt, és nézte, ahogy a lánya élete első felnőtt bulijában tombol. Hogy a láz, az A38 levegőtlen nagyterme vagy a két órányi sikítás okozta, nem tudom, de a ráadás utolsó száma közben elsápadt a gyerek. Bágyadtan hátravigyorgott rám, azonnal láttam, hogy ez nem az ő mosolya.

Két pillanat múlva mögötte álltam, így a karomban ájult el.

A két barátnő halálra rémülten nézett rám. Lehajoltam, és amíg az eszméletlen lányomat a vállamra vettem, annyit mondtam nekik, hogy a/ most azonnal kimegyünk innen, b/ nem lesz semmi baj, vigyázok rátok, c/szorosan mögöttem gyertek és fogjátok egymás kezét.

Húsz év rendezvényes rutin, a magasságom, a nagy hangom, meg a vállamon fekvő gyerek nem sok kétséget hagyott afelől, hogy kiérünk-e az első sorból teljes biztonságban a zsúfolásig tömött hajó gyomrából 30 másodperc alatt. Utólag hálás vagyok, hogy ez a kis baj megtörtént. Az A38 legénységének pedig a villámgyors pohár vízért, a soron kívüli ruhatárért, de legfőképp az értő, kedves odafigyelésért. Szerintem mindhárom kiscsaj megtanulta, hogy a bulizásnak miért vannak feltételei.

Remélem, a többi megbeszélt téma is ilyen csodálatosan vizsgázik az életben.

Mert féltelek, kölyök, iszonyúan és olthatatlanul féltelek, de nagyon bízom és hiszek benned.

Jó bulizást, Bogyó!

 Doffek Gábor

Ha tetszett Gábor írása, kukkants be a blogjába is, itt: Frontember megmondja.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Oleh_Slobodeniuk