Meryl Streep pótolható? – Mamma Mia! Sosem hagyjuk abba – filmajánló

–

Nem fogjátok elhinni: pontosan tíz év telt el a Mamma mia! musicalfilm óta. Te jó ég… Így talán érthető, miért előzménytörténetet forgattak hozzá, és nem ott folytatták, ahol akkor befejezték (hatvan pluszos szereplőkkel), már csak azért is, mert az a gyanúm, abba Meryl Streep nem ment bele. Biztosat nem lehet tudni arról, miért nem maradt főszereplő, de szerintem ő egyszerűen nem hajlandó még egy bőrt lehúzni bármelyik korábbi sikeréről: nézzétek csak meg a filmográfiáját. És mivel az első rész rendezője, Phyllida Lloyd is kiszállt (akivel ő azóta leforgatta a Vaslady című filmet is), végképp nem maradt indoka arra, hogy újrázzon. Nélküle kellett felépíteni az új film cselekményét, de halkan elárulom: mégsem kell teljesen nélkülöznünk.

A sármos apák (Pierce Brosnan, Colin Firth és Stellan Skarsgård) is kicsit kikoptak a sztoriból, hiszen az esküvői lakodalom után visszatértek az életükbe (Brosnan kivételével), a napbarnított Sophie (Amanda Seyfried) pedig megkezdte felnőtt életét a szerelme (Dominic Cooper) oldalán.

Amikor belecsöppenünk az új történetbe, azzal kell szembesülnünk, hogy a kertésznadrágos, vagány anya, Donna (Meryl Streep)… nos, elhalálozott. Hogy miért és hogyan, az nem derül ki.

De a film egyik cselekményszála innentől a gyászról szól, és hogy mégse fulladjon teljes depresszióba, a másik szálon megidézi Meryl Streep fiatalkorát, hogy elmesélje, ki ő és honnan jött. És persze hogy kiderüljön: hogyan lett gyereke egyszerre három pasitól. 

Mint tudjuk, a musicaleknek többnyire nem a történet a legfőbb erősségük, pláne nem annak, amit egy világhírű együttes slágereiből eszkábálnak össze – nyilván csak arra kellett figyelni, hogy a kiválasztott dalok menetrendszerűen felcsendülhessenek, lehetőleg nem túl erőltetett helyzetekbe ágyazva. Ebből a szempontból egyébként nehéz helyzetben voltak a folytatás készítői, hiszen a legismertebb ABBA-dalokat már elsütötték az első részben, erre az epizódra már csupa másodvonalbeli szám jutott. Ezt úgy próbálták áthidalni, hogy az első Mamma mia! dalai itt-ott most is felcsendülnek, hol dúdolva, hol zenei aláfestésként, néhol meg új szereplő előadásában, amitől talán nem számít ismétlésnek. 

Közben azért jegyezzük meg, hogy a soványka történetet pedig a világ egyik legsikeresebb romkom-gyárosa, Richard Curtis ötlötte ki, aki többek között a Sztárom a páromat és az Igazából szerelmet jegyzi. Kár, hogy mivel a teljes forgatókönyvet nem ő írta (hanem összesen négyen), csak a sztoriért felelt, így amiben ő igazán kiemelkedőt tudott volna nyújtani, az nem jelenik meg a filmen. Az őszintén romantikus lelkére, az érzékenységére, és az autentikus brit humorára gondolok, ami pedig nem ártott volna ennek a filmnek – ugyanis ezeket most nélkülöznünk kellett.  

Bár a film tele van rendre elérzékenyülő karakterekkel – úgy tízpercenként szökik könny valakinek a szemébe – az igaz érzelem valahogy hiányzik belőle. Ezek csak amolyan letudott helyzetek, sebtiben összetákolt figurák, nem életszerű párbeszédek. Persze az életszerűség nem is célja a filmnek. A szivárványos kosztümök, a mesebeli görögösség, és az egész csillogó-villogó látványvilág is ezt húzza alá.

Giccsparádé a javából, és nem szégyelli. Nem teszi idézőjelbe, mint az első rész, de rájátszik rendesen.   

Szegény Amanda Seyfriednek, aki az első részbe üde fiatalságát, könnyedségét, légiességét hozta, most csak a búskomorság jut – a teljes filmidőben az anyját siratja. Jól passzol hozzá a soványsága, ami eleve megfosztotta a kislányos bájától. Egykori szerepkörét Lily James vette át, aki formás, lendületes, és még karakteresebb is, mint Seyfried volt. Nem számít, hogy egyáltalán nem hasonlít Meryl Streepre – noha a fiatal verzióját adja –, mert a legfontosabbat levette belőle: az elementáris életszeretetét. Lily James falja az életet a filmben, falja a férfiakat is, de nem ők az igazán fontosak. Szélvészként süvít végig az összes jeleneten és zenés betéten, így mindenki másnak csak statisztaszerep jut mellette. 

Ezúttal énekelni is csak annak kell, aki tényleg tud: Lily James és Amanda Seyfried viszi a prímet erős, magabiztos, pallérozott hanggal, más-más lágéban. Tudom, így normális, hogy csupa képzett musicalszínész játszik egy ilyen filmben, akinek a kisujjában van a szakma – máskor én is ezt kérem számon. De most hiányzott az az amatörizmus, amit például Pierce Brosnan képviselt az első részben, és aminek mégis csak volt egy erős öniróniája és ellenállhatatlan bája.    

A Mamma mia! már tíz éve is feminista film volt (hiszen egy egyedülálló anyát állított középpontba, aki felnevelte a lányát apa nélkül, és még csak nem is haragudott a férfiakra), ez a mostani verzió pedig annyiban az, hogy a férfi szereplőknek pont ugyanolyan egydimenziós, sematikus figurákat osztott, mint amilyen a régi filmekben a nőknek jutott. A feladatuk kimerül abban, hogy jól nézzenek ki, és időnként könnyes szemmel áhítozzanak valami után, amit nem kaphatnak meg – pont, mint a naivák több száz éven keresztül. Mindeközben a női mellékszereplők általában be vannak indulva egy pasira, és úgy próbálják levadászni őket, mint a felajzott hímek.

Csakhogy ez a szerepcsere épp a feminizmus félreértése: senki nem legyűrni akarja a férfiakat, vagy átvenni a vonásaikat, csak egyenrangúvá válni velük. Ha az egyensúly az ellenkező irányba borul (mint itt, ahol a férfiak kivétel nélkül passzívak, a nők pedig rámenősek és kezdeményezők), az ugyanolyan visszatetsző.

Rettentő lehagoló ennyi üresfejű férfit látni egy rakáson. A fiatalabbak nevetségesen harmatosak, az idősebbeket meg méltatlan volt kiaknázatlanul hagyni. 

Az eddigi három sármőr mellé ráadásul találtak egy negyediket is: Andy Garciát, aki ifjan még mindent megtett, hogy a latin szerető jelmezét levesse magáról, mostanra viszont láthatóan beletörődött. A film végén derül csak ki, mire kellett igazából: hogy Donna (Meryl Streep) váratlanul előkerülő anyjának (Cher) hódoljon, akivel közös előtörténetük van. Mert a nagy nevekkel és „belépőkkel” végig fukarul bánik a történet, óvatosan adagolja őket, hogy annál nagyobbat szóljon, amikor színre lépnek. Cher kapja a leglátványosabb entrée-t, tehát ő a film igazi dívája. 

És mivel úgy szét van műtve és fel van töltve, hogy attól az arca szinte mozdulatlanná vált, mint egy alabástrom szoboré, bármit mondhat a koráról. Akár azt is, hogy nyolcvanéves (miközben csak három évvel idősebb Streepnél), és ‘59-ben közös románca volt a Fernandót alakító Andy Garciával (aki a valóságban akkor hároméves volt). Na, itt már végképp nem érdemes a valóságot számon kérni. Elégedjünk meg azzal, hogy ez a sok nagy személyiség ott virít a vásznon, és próbál méltósággal bohóckodni – és láss csodát, sikerül nekik. Még Cher lelke is átüt a porcelánmaszkon, amit magából faragott.

Azt a finom iróniát ugyan elvesztettük a köztes tíz évben, amitől a Mamma mia! több volt, mint egy átlagos hollywoodi musical; és az a bizsergés sem járja át az embert, ami annak idején, amikor legszívesebben ott a moziban bekapcsolódott volna a táncba – de kudarcnak semmiképp nem nevezhető Ol Parker munkája. Több pénzből, nagyobb szabású musicalt készített, szokás szerint elsősorban a látványban próbálta felülmúlni az első részt, a finom részleteken meg felülemelkedett. Láttunk már ilyet. Egy nyári estét így is sokaknak megédesíthet.

Gyárfás Dorka

Képek forrása: UPI Media