Hogyan lehet jól elengedni a kamaszt? – A leválás nehézségei

–

Ez élet rendje…

…Mégis megviselnek ezek az újra és újra visszatérő leválások. „Mikor jön már apa? Anya, hagyjál!” Elhajlik a puszik, az érintések elől, tartja a távolságot, köszöni, nem kér az őt még oly lelkesen beborítani akaró anyai jelenlétből. Persze hogy nem.

Nem lehet úgy nőni, mozogni, levegőt kapni, egyedül az erődet próbálgatni, ha valaki folyton a nyomodban, a közeledben figyeli, óvja lépteid. Mert az ellenállás energiájára van szüksége, hogy jól érezhesse a saját körvonalait. Értem én, értem. De miért ilyen nehéz mégis?

Miért hiányzik ennyire, hogy a hajába fúrhassam az orrom, és szívjam magamba az illatát? Én nem az az anya vagyok, aki mindent félretett az anyaságért, a családjáért. Az apjával is van magánéletünk, közös dolgaink, szeretet, intimitás, érzékiség. Nem az élethez szükséges utolsó szeretetcseppeket vonja meg tőlem. Mi hiányzik akkor? Miért fáj ennyire? Fura műfaj ez az anyaság.

Nincs más fokmérője, mint a gyereked öröme, jólléte, testi-lelki egészsége.

Te beleteszel sokévnyi energiát, figyelmet, munkát, szeretetet, teljes lényedet adod, hogy ő lehessen erre a világra úgy, ahogy ő akar. Ő nem kérte, hogy megszülessen, te akartad. Nem kérte senki, hogy anya akarjak lenni, nem is várhatom hát az elismerést a maga megszokott formáiban a sok huszonnégy órás műszakért. Bár a társadalmi elismerésre – akár konkrétan pénz formájában – szerintem sok anyának lenne szüksége. De az időnkénti köszönetek, jó szavak, anyák napi virágok sosem lesznek képesek visszaadni mindazt, amit ennyi éven át adtam. A testemet, a figyelemnek ezt a semmihez sem hasonlítható formáját és mértékét, ami kellett ahhoz, hogy most ilyen magabiztosan, ilyen egyenes háttal, bátran és büszkén merjen ez a tízéves kiskamasz menni előre a világban.

Szerelmesen csüng a szemem minden mozdulatán, a szavain, a humorán, fürge eszén. Jó, hogy hozzád tartozhatok, kisfiam! Büszke vagyok rád! És pontosan tudom, hogy ezekkel az érzelmekkel most nekem magamban kell elbíbelődnöm. Mert ezek rólam szólnak.

Ahogy általad, veled tanultam meg magam szeretni, azt is fel kell ismernem, hogy nem használhatlak eszközül abban, hogy magamat szeressem. A te leválásod arról szól, hogy kipróbáld a saját erőd, hogy mindazzal, amit tőlünk, kaptál megpróbálj a magad erejéből gazdálkodni. Az én leválásom sem szól másról. Arról, hogy ne féljek téged elengedni, távolabb lépni, hogy elhiggyem, nem függök a te szeretetedtől. Nem az anyaság tesz azzá, aki vagyok.

A gyerekemet önállóságra, függetlenségre tanítom. Azt vallom, hogy a szeretet számunkra csak akkor jó, ha nem korlátozza a szabadságunkat. Ha nem fojtogató, nem függés, nem kényszerűség, nem feladat. De ezek az elvek rám éppúgy vonatkoznak.

És ha így nézem, akkor az elmúlt tíz év elszámolásába épp úgy bele kell vennem mindazt, amit én kaptam a közös élményeinkből, tőled. Amit én tanultam; magamról, a világról, a kapcsolatunkról. Mert akkor azt is észreveszem, hogy a szemem valójában már rég elengedte a bringalámpa – ködbe vesző, imbolygó – fényét. Lassan mi is felérünk a híd tetejére, gyönyörű este van. A pára feloldja a tárgyak kontúrjait. Alattunk az uszályok hatalmas bálnák, némán siklanak a csatorna vizén. Eszembe jut egy visszatérő vágyam; egyszer mindent hátrahagyva egy folyami hajóra elszegődni. Mindenki a maga útján…

Mester Dóra Djamila

A fotók a szerző tulajdonában vannak