–

„Hely vagy, amit évek óta elhagyni készülök” – ez a Závada Péter-vers jut az eszembe, ahogy nézem a férfit a konyhában. A konyha sötét, csak a nyitva felejtett mikró világít. Vacsorát melegített benne. De nem tud enni.

Az asztalon üres poharak és üvegek. Mindent megittunk, mégsem vagyunk részegek.

A férfi a telefonját nyomkodja.

A férfi a férjem.

A falakra visszavetülő árnyékaink úgy bámulják egymást, hogy mi közben egymásra sem nézünk. Mindent elmondtunk már a másiknak, oda-vissza.

Azt mondja, hogy ő most elmegy.

Miközben kimondja, a tekintete elhomályosul, és a szeme alján egy duzzadó csepp jelenik meg, de nem gördül le az arcára. Azon gondolkozom közben, hogyan képes visszatartani a könnyeit. Milyen tehetséges és végtelenül megfontolt ebben is, hogy itt, a köztünk feszülő végítéletben mégsem bőgi el magát.

Leteszi a telefont, a kezeit az ölébe rakja. Mozdulatlan marad, még a levegőt is visszafojtja. Figyelem az arcát, nézem a haját, az arcélét, a vállát, a kezeit, fel akarom idézni, milyen volt vele szexelni, milyen volt őt szeretni régen. Emlékezni akarok legalább egy mozdulatra abból a sokból, ami most úgy tűnik, igazából meg se történt.

Egy jóganadrágban ülök vele szemben. Nem öltöztem át edzés után. A sportmelltartó bevágja oldalt a mellem fölötti húst. A hajam egy gumival szorosan összefogva. Meztelennek érzem magam. Azt érzem, hogy szégyellem most előtte a testem, hogy most túlságosan sokat mutatok magamból.

Egy ilyen alkalomhoz mégiscsak jobban fel kéne öltözni…

Azt kérdezi, hogy nem mondasz semmit? Azt mondom neki, hogy nem tudok mit mondani. Azt kérdezi, hogy egy kibaszott magyarázatod sincs erre? Azt mondom neki, hogy hát nincs. Azt mondja, de mégis, de komolyan, bazmeg, ezt hogy?

Összerezzenek attól, hogy káromkodik. Soha nem szokott káromkodni, de leginkább az az ijesztő, hogy ebben a káromkodásban nincs semmilyen düh, csak végtelen elkeseredettség.

Feláll. Odamegy a mikróhoz. Becsukja. Felkapcsolja a mosogató feletti, fehér fényű ledcsövet. Mostantól teljesen pucérnak érzem magam. Innentől fogva nem néz rám. Aztán kimegy a konyhából.

Délután találta meg a nyitva felejtett chat-ablakot, elfelejtettem kilépni a Facebookomból.

Sokat nem lehet azon magyarázni, ami tökéletesen félreérthetetlen. Több hónapja tartó levelezés a szeretőmmel, akit jógán ismertem meg. Egy másik férfi, akinek másmilyen a haja, az állkapcsa, a teste, a keze. Egy másik férfi, akivel másmilyen a szex, aki új, aki izgalmas, akibe sikerült beleszeretni. Nem akartam elhagyni a férjem. Meg akartam várni, hogy vége legyen ennek a fellángolásnak, amit most magamban szerelemnek nevezek. Igazából jó nekem itthon.

Ezekkel beszéltem le magam módszeresen arról, hogy kilépjek a házasságomból azzal a férfival, aki az előbb kiment ebből a konyhából.

Most mégis azt érzem, hogy könnyű lettem, de nem tudom eldönteni, az üresség miatt érzem ezt a könnyűséget, vagy azért, mert kiderült a viszonyom.

Közben hallom, ahogy odafent pakol. Nem csapkod, nem dobál semmit. Csak összepakol, simán, mintha utazni készülne néhány napra. Tudom, hogy soha többé nem fog visszajönni. Tudom, hogy attól a levelezéstől, amit végigolvasott, onnan nincs olyan, hogy vissza.

Arra gondolok, hogy mi lesz mostantól. Hogy leszek én ma este egyedül az ágyban. Hogy leszek holnap reggel. Hogy megyek majd munkába, hogy találkozom majd a másik férfival, akibe beleszerettem, pedig nem kellett volna.

A férfi, aki fél órával ezelőtt még a férjem volt, lejön az emeletről. Megáll a folyosón. Nem néz rám. Leveszi a fogasról a kabátját, belebújtatja a karjait, felveszi a bőröndöt, kimegy, és becsukja maga mögött az ajtót.

Nekem meg eszembe jut megint az a Závada-vers: „…egymásra íródnak benned egy folyton ismétlődő távozás nyomai.”

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/seb_ra