–

Gépökoccsi

Igazából, most hogy két hónapja van jogosítványom, és mentem már jó néhány kilométert, azt kell mondjam, fogalmam sincs, hogy élhettem eddig vezetés nélkül. Elképesztő módon élvezem, és egy pillanatig sem félek semmitől (sem a forgalomtól, sem a hülyéktől). Le mertem vezetni Pécsre latyakban és hóesésben – ami azért nincsen közel –, vezettem alagútban, ami iszonyú jó flash, és kocsikáztam teljesen egyedül két órán keresztül Budapesten. De – ami az összes út közül – a legeslegjobb és legélvezetesebb az volt, hogy átmentem az Erzsébet-hídon meg a Margiton is. És szerintem hídon átmenni autóval, úgy, hogy nem ül melletted senki, csak te vagy, a napsütés, meg a híd, na, az igazán nagyon király dolog.

És úgy tettem meg ezeket a kilométereket, úgy mentem át a hídon, az alagútban, úgy vezettem autópályán, hogy nem ült mellettem Krisztián (Éva oktatója - a szerk.). (És nem nyúlkált bele a kormányba, mehettem gyorsan – mármint a megengedett sebesség szerint, mert, ugye, én egy tudatos sofőr vagyok.) Ráadásul nagyon-nagyon, véresen komolyan megfogadtam azt, amit Krissz mondott; hogy józan, körültekintő, embertársaimra különös tekintettel odafigyelő sofőr legyek. Minden idegszálammal arra figyelek tehát, amikor beülök a volán mögé, hogy mi történik előttem, körülöttem, illetve a hátam mögött. Nagyon büszke lenne rám, ha látna, és nem nyúlogatna oda a kormánykerékhez egyszer sem.

És képzeljétek, amikor Pécsre vittem, a barátnőm pedig simán elaludt mellettem, a null kilométeres sofőr mellett. Ennyire megbízott bennem. Sőt, annyira, hogy múlt hétvégén ideadta az autóját, és teljesen egyedül vezethettem Budapesten. Hát, mi ez, ha nem maga a legfőbb ősbizalom? (De igazából tudom, hogy látja ő is, mennyire tehetséges vagyok a volán mögött.)

Pedig...

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer megszerzem a jogosítványt.

Mindig úgy tekintettem magamra, hogy én az ilyen komoly és felelősségteljes feladatokhoz túlságosan szeleburdi és hebrencs vagyok. Azt hittem, hogy egyáltalán el sem fogok addig jutni, hogy beüljek a kormánykerékhez, nemhogy a KRESZ-en vagy a forgalmi vizsgán átmenjek. Aztán az ember megfogad mindenféle hülyeséget magának, ha úgy érzi, az élete véges.

Meg amúgy is, tulajdonképpen miért is ne lehetne nekem jogosítványom? Én, a szabad ember, miért zárja magát a bizonytalan menetrendű járatok keretei közé? Merthogy sosem tudtam, odaérek-e pontosan (tudom-tudom, nyilván ez a veszély autóval is fennáll), sosem tudtam, lesz-e ülőhely, sosem volt biztos, hogy elérem-e a buszt, a vonatot vagy a villamost. Ezért vagy elköltöttem egy valag pénzt taxira, vagy mást kellett megkérnem arra, hogy jöjjön már értem, vegyen már fel, és én nagyon, de nagyon utálok másoktól függeni.

Merthogy mindig is úgy alakítottam az életem, hogy független ember legyek. Tizenöt éves korom óta nem élek a szüleimmel, aztán húszéves korom óta anyagilag is független vagyok tőlük. Úgy dolgoztam, és úgy képeztem magam, hogy ne kelljen senkinek elszámolnom az időmmel, a pénzemmel meg önmagammal. És ez a mai napig pont annyira nehéz, mint amennyire áldásos, de elindulni a függetlenséghez vezető úton... pláne az.

Szabadságot a szabadságharcosnak!

Most, hogy anyagilag is jóval biztosabb lábakon állok, mint, mondjuk, öt-nyolc évvel ezelőtt, pedig elérkezett az az idő, amikor véget kell vetni annak, hogy én gyalogolok meg buszra szállok. Szeretnék végre beülni a saját kocsimba, és levezetni anyámékhoz Tiszalökre, csak úgy, minden előzetes tervezés nélkül, hogy gondolok egyet, és nem kell előtte egyeztetnem a húgomékkal, akiknek van kocsijuk, és nem kell bepréselnem magam hátra, ötödik utasnak a többiek mellé. Nem kell vonatra jegyet vennem (egyébként egy vagyonért), és nem kell taxit hívnom vagy kibékávéznom a vonathoz. Vagyis nem kell majd, ha összegyűjtöttem egy kis kocsira valót.

Az autó elképesztő szabadságot ad, és igazából én mindig is sofőr voltam, csak nem tudtam róla.

Annyira jó vezetni, annyira felemelő, adrenalint adó, és kikapcsolódós érzés, hogy mostantól, ha lefőtt a kávé, csak fogom magam, beülök a volán mögé, és nyelem a kilométereket, kikapcsolom a telómat, és nem foglalkozom senkivel.

Életem legeslegfontosabb és legboldogabb útja pedig az lesz, amikor majd hazavezetek anyámékhoz az M3-mason, és becsengetek, hogy Helló, anya, kocsival jöttem. Nagyon régen várok erre.

Addig pedig kívánok magamnak még sok alagutat és rengeteg hidat. Meg balesetmentes közlekedést, és józan észt, meg felelősségteljes odafigyelést az útra és embertársaimra. Remélem, ők is ebben a szellemben hasítják odakint a kilométereket.

Szentesi Éva

Ha szeretnéd megnézni a folyamatot, hogyan jutott el a „vezetés-szkeptikus” Szentesi Éva a jogosítványig, megteheted ezeknek a videóknak a segítségével ITT.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van