–

A halántékán szabályos félgömbformákban apró izzadságcseppek jelennek meg. Nézem a gömböket, ahogyan megremegnek, és nem gördülnek végig az arcán. Mindig ilyen, amikor feszült, izzadni kezd a halántéka. Valójában csak ezek a szabályos félgömbök tökéletesek rajta. Az ujjain rövid, hullámos szőrök. Az arcán termetes borosta. A hasa izmos, végig tudnám simítani a kidolgozott részeket, ha odanyúlnék. Ha akarnám.

Nem akarom.

Fél éve egymáshoz sem értünk. Úgy ülünk itt most egymás mellett, mint két idegen, akiket egy lakatlan szigetre vetett egy óceánjáró hajó, és csak mi éltük túl a süllyedést. Nem beszéljük egymás nyelvét, nem értünk szót, azt sem tudjuk, melyik földrészről származunk. Nem vagyunk képesek elmondani, mi a baj, hol fáj, mennyire üvölt belül a démon.

Fél éve ülünk így. Minden mozdulat gépies lett. Fél éve nézünk magunk elé, nem beszélünk.

Elfogyott minden, amit el kell még mondanunk egymásnak.

Sokáig sírtunk a gyerek miatt, de már az is elmúlt. Most már az sem fáj, hogy sohasem ismerhettük meg a kisbabánkat. Nem tudjuk, milyen ember lett volna belőle, nem tudjuk, milyen lett volna a hajszíne, nem tudjuk, milyen lett volna a szeme színe, mert soha sem nyitotta ki a szemeit. Halva született hatodik hónapra. Meghalt a méhemben. Az orvos azt mondja, megfulladt. Az orvos mondott még dolgokat, de én nem hallottam a szavait. Ő sem hallotta. Úgy feküdtem az ágyon, mint egy halott. Én is menni akartam vele, a kicsi babámmal, el innen egy másik világra, ahol nincs fájdalom, csak fényesség van, és nincs altatógázszag, nincs fehér köpeny, nincs kórház.

A kicsi babánk elment úgy, hogy nem nyitotta ki a szemét. Apa mellé temettük. Apa láthatja, most már vele van.

Annyira akartuk őt. Annyira szerettük volna, hogy legyen. Annyi mindent megtettünk érte. Mesterien voltam terhes, nagyon vigyáztam magamra, bevettem minden vitamint, óvatosan közlekedtem, nem rohantam, nem dolgoztam, minden lélegzetemmel a bennem növekvő kicsi babára koncentráltam, az új életre, amit én hordtam a szívem alatt. Együtt képzeltük el, hogy milyen lesz, hogy hebrencs lesz, hogy akaratos lesz, mint én, hogy barna lesz, hogy édes lesz, hogy szenzációs lesz, hogy sikeres lesz, hogy okos lesz, hogy szerelmes lesz, hogy angyal lesz.

Hogy lesz.

Nem lett.

És mi is elmúltunk.

Két élettelen test vagyunk bebalzsamozva, és kiterítve a kanapéra. Egyik az egyik végében, másik a másik végében. Az egyiknek apró izzadsággömbök vannak a halántékán. A másiknak nem jön ki a könnye. Nem nyúlunk egymás felé. Nem beszélünk. Elfogyott minden gondolat, amit elmondhatnánk. Elfogyott a levegő is, de nincs erőnk arra, hogy kapkodjunk az oxigén után.

Az a büntetésünk, hogy nem halunk bele.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Hadis Safari